Megyei Tükör, 1970. október (3. évfolyam, 146-162. szám)
1970-10-18 / 151. szám
? BARTÓK NYÁRÁDKÖSZVÉNYESEN Ifjú éveim emlékeit néha-néha visszaidézem. Az emlékezés szárnyain visszaszállok a Nyárádmentére, oda, ahol az öreg Bekecs a lábát mossa a Nyárád vizében. Legkedvesebb emlékeim közé tartozik Bartók Bélával, a nagy zeneszerzővel való találkozásom, pár napos együtt időzésem. Látom az igénytelen termetben, a törékeny testben a lelki nagyságot. Maga a megtestesült szerénység ruházatában s életmódjában. Mikor tanítói lakásomban — Nyárádköszvényesen — felkeresett, jövetelének célját elmondotta, kért, hogy kutató munkájában legyek segítségére. Kérésére lakásomba zártam az idősebb férfiakat, asszonyokat. Elbeszélgetett velük falusi embert érdeklő dolgokról. Bevezető társalgás után tért a tárgyra. „A bácsi hány éves? Nagyszüleit ismerte-e? Édesapáit hallotta-e néha-néha énekelni? Olyan éneket énekelt-e az édesapja, amelyet fi atyjától, nagyatyjától tanult ? " Ilyen és ehhez hasonló bevezetés után kérte az illetőt, hogy énekeljen el egy-egy éneket, melyeket öreg bácsiktól, öreg néniktől hallott. Az atyafi kellő előkészítő köhögés után fújni kezdte a nótát. Ének közben megállt. „Hej, az anliját, hogy is ütin tovább? Igen, megvan és fújta." „No, bácsi lelkem, most próbálja úgy énekelni, hogy az „Antiját" hagyja ki belőle ". Elénekelte. „Most énekelje bele ide a kürtbe. " Akkor a felvevőgépbe énekelte bele az atyafi. Mikor a gépből isahallotta a saját hangját, lelkesülni kezdett. „Én még tudok régi éneket!" „Halljuk, bácsi" - biztatta Bartók. Ezt is fújja bele ebbe a kürtbe. „Beleénekelte, s végül utózöngeként bekiáltotta : „Ezt én énekeltem közlönyösi Küs M. Ferenc. " Több férfit s nőt énekeltetett, s az énekek dallamát hangjegyfüzetébe rögzítette. Másnap s harmadnap kimentünk a mezőre, erdőbe az esztenákhoz, majorházakhoz. Ott furulyázó juhászok, bacsók furulyázását hallgatta, s vette fel. A juhászgazda megkínált ordáslevessel, zsendicével. A nagy ordameri ló, liternyi űrtartalom fakanálból jóízűen ette a zsendicét. Végignézte, hogyan készül a sajt és a túró. Életmódjában egyszerű volt. Reggel úgy mint este egy pohár tejnél egyebet nem fogadott el. A bort, a színes vendéglátás tartozékát meg sem ízlelte. „Drága tanár úr, mivel mutassuk meg, hogy ön szívesen látott vendégünk - kérdeztem". Azzal felelte , ha érette a rendes étkezésünket nem változtatjuk meg. Mindig korán kelt, későn feküdt, így mondotta, jól visszaemlékszem : „Az életem ennek a munkának szenteltem. A feledés homályából, mélységéből kiemelni, kihalászni az ősrégi népi énekeket, azokat feleleveníteni, megtartani s tovább fejleszteni, művelni. Én is azt teszem, amit a régi búvárok, akik régen elsüllyedt, eltemetett városokat hoznak felszínre, ősrégi harctereket, temetőket tárnak fel, hogy az ott talált tárgyakból, annak a kornak a műveltségét megállapítsák. " Mikor több napi ottlét után tovább indult vándordíjára, megkérdezte, hogy mivel tartozik a több napos étkezés és szállásért. „Beste kara fi ... zetésért látni vendéget " feleltem. Akkor meleg kézszorítással búcsúzott. Elment, elkísértem a szomszéd községbe, Nyárádremetére. Rég volt, 1914 nyarán. Több évtizedes fáradságos munkája után elment tőlünk messze, a tengeren túlra, pedig tudta azt : „Mert lassú hervadás emészti azt a fát, Melyet nagy korában tesznek más földbe át. " Kézdipolyán, 1970. Király Ferci." IT NYELVÁPOLO KIS TRAKTA földművelők A napokban a Zenii címet viselő román és magyar nyelvű fali hirdetmények voltak láthatók a falvak utcáin, középületein. Azonban a hangsúly most nem ezen van. Lényegében az említett hirdetményeknek a föld kétkezi munkásait megillető és helyes megnevezéséről akarok szólni, mivel a hasonló tartalmú közlemények általában : Dolgozó parasztok ! címmel jelentek meg, és a sajtóban is — tisztelet a választékosságot művelő kivételeknek — paraszt megnevezéssel szóltak rólunk, földművesekről. Úgy véljük, hogy ennek a szónak körültekintés nélkül adtak irodalmi polgárjogot a földművelők társadalmi rétegének megnevezésére, viszont vitathatatlan, hogyha az illetékesek próbálták volna e szónak a falusi földműves lakosság tudatában élő értelmét csak kevéssé is kipuhatolni, hamarosan meggyőződést lehetett volna szerezni afelől, hogy a paraszt megnevezést a magunk részéről sértőnek és lealázónak tartjuk — és ebben a kérdésben a döntő szó nem az íróasztalokat, és értelmező sz. 'árakat', hanem minket illet meg. .vkért? Azért, mert a paraszt szót öröretes nyelv-közhasználati értelemben az olyan egyénre alkalmazzuk, aki a társadalom írott és íratlan törvényeit semmibe véve neveletlenül, botrányosan, ízlés és illemsértően beszél és viselkedik. Az ilyenek számos esetben nyomban megkapják a megérdemelt jelzőt. Székelyföldi viszonylatban, régebbi okmányokban, sajtókiadványokban fehér hollóként sem fordul elő, hogy a fő műveseket paraszt szóval nevezték volna. Földész, földművelő, őstermelő stb. nevekkel szerepeltek a társadalmi ranglétrán. Másképp nem is volt lehetséges, mert a székelyek eredetileg nemesi jogok birtokában voltak, függetlenül attól, hogy az idők folyamán kialakult rendiség melyik osztályához tartoztak. Irigyes írói alkotások két , egymástól merőben eltérő fogalmat kevernek össze : a szabad székely és a szabad paraszt meghatározást. Bonyodalmasan hosszú lenne az e kérdés körül termett fejtegetések, értelmezések felett seregszemlét tartani, itt csak annyit, hogy az 1562. évi székely felkelés leverése után hatalmi önkénnyel ősi székely örökségétől megfosztott és jobbágysorba taszított, majd jogaiba viszszahelyezett székely gyalogos katonarendőrek kapták a szabad székely (liberlinus) nevet ; a szabad parasztok pedig az úrbéres kötelmeiket pénzben megváltó eredeti, azaz nem székely származású, nemességgel nem bíró, úgynevezett ősjobbágyok voltak. Több mint egy évtizede, az Előre egyik cikkében Gábor Áron is a „székely szabadparasztok“ sorába tartozónak van írva, holott e legendás név viselője mint született székely, soha nem volt paraszt. Kétségtelen, hogy paraszt szavunk a nagyúri rend száján született, az általuk a kulturális emelkedéstől elzárt, az igavonó barommal egyensúlúnak tekintett, emberi jogokat nem igényelhető rend megnevezésére, melyben egyúttal kifejezésre juttatták az általuk kizsákmányoltakkal szembeni megvetésüket is. A megaláztatást magában hordó paraszt nevet az 1848. évi utolsó erdélyi országgyűlés jobbágyfelszabadító törvénye szüntette meg, magáévá téve Wesselényi Miklós szavait : „ . . . Legyenek az erdélyi jobbágyok és zsellérek többé nem parasztok, pórnép, misera plebs, hanem szabad polgárok“. Különböző szinteken sokáig sűrűn tapasztaltuk, hogy a hivatalnokok és a városi nép egy része, a paraszt szó beidegzőtlen hatása alatt, a falusi földművelő népben egy nálánál kultúrában, modorban alacsonyabb kasztot látott. Ezért nincs elég papír, hogy a „paraszt" szóval szembeni ellenszenvünket kifejezzük. Werbőcziék hagyatéka. Irodalmi máglyára kell tenni. Id. Máthé János s - MEMENTO Hja, a művészet szent templom! Kútár ne lépjen be róla sohasem. Igen helyénvaló, ha ci alkotó belépőjegyét idejében és szigorúan ellenőrzik. A Képzőművész Szövetség (UAP) eredeti és biztos módszerrel védekezik, három belépőjegyet is kér egyszerre az országos biennáléra: 1. Szövetségi tagság 2. Alap-tagság 3. 5 éves főiskolai végzettség Ha nincs — amatőr vagy. Eredeti, biztos szűrőmódszer. Csak a tehetség nem kritérium s a munka. Hanem lehet tanulni tőlük! Én istenbizony számon kérném ilyen alapon — visszamenőleg — Petőfi és Ady filológiai diplomáját, Michelangelo államvizsgáját, Van Gogh szigorlatait, vagy Gaugin okleveléről az okmánybélyegeket. Szóval. . . Elpusztíthatatlanul, győzelmesen adnak rádióállomásaink, tévénk, s adásukat népszerűsíti minden lapunk. A Szabad Szótól a Bányavidéki Fáklyáig mindenik hozzájárul az adakozáshoz, így: ,,a Bukaresti Rádió magyar nyelvű adásainak időpontja, gyermekadns, egyenes adás, a televízió magyar nyelvű adása. Nem tudom, nem lenne-e helyesebb a román emisiune szót műsornak fordítani, amit — rádióról és tévéről lévén szó — nem adnak, hanem sugároznak esetleg. Nem nagy ügy, de így adnánk valamit nyelvünk szellemére is. (r1) vasárnapi kiadás Hol volt a nép ? a szent ! ahogy azt Petőfi dörögte (s igaza volt.) Rítt a fölkent nemes, midőn a szőrös pofáját vakarta , és húzta a cigány : az volt a zene ! Hol volt a nép ? Kaloda, kurta ... Dalolt (nem! énekelt!), ha némi szabad ideje volt. (Lám, ez is esztétika.) A németek családi dalkörökben előzenéltek Bachnak , bölcs szonátáira máiglan könny szitál a mindkét nemben nagyszámú közönség szeméből. Sokkal. Hanem hol volt a nép ? Ez a miénk. Kihagyták a zenéből. Talán mert nincs hogy harmadolni a zenét. „Csak gajdolja koszos nótáit, ha egyszer pálinkát nyakait. . S aztán jött ő, és vállalta halálig a mélyeket szolgáló hivatalt. Az izzadt s lábszagú dalok azóta sönn szállonganak a jégben, mint a tündéri illatok. (Szász János : S aztán jött Bartók) KI A PARASZT? Mennyi bonyodalmat okozott már a paraszt szó ? ! Személyi torzsalkodásoknak, életre szóló haragnak, újságokban, folyóiratokban hosszan tartó vitának, sőt parlamenti összecsapásnak is volt már okozója. És tulajdonképpen még a mai napig is történnek félreértések ennek az igen régi, szívós szavunknak a használatával kapcsolatban. Még mindig sokan vannak, akik nem ismerik a jelentéskörét, akik bántónak, sértőnek vélik a használatát minden esetben. A szó személy- és helynévként már a XIII., illetve XIV. században felbukkan a magyar nyelvben, köznévi jelentésben pedig a XV. század első feléből van rá adatunk. Eredetét tekintve a szláv prost szóra vezethető vissza és „egyszerű“ jelentésben melléknévként került nyelvünkbe. Ebből a jelentésből fejlődött ki később a többi, ma is ismert jelentés, ugyanis paraszt embernek, később aztán rövidebben csak parasztnak kezdték nevezni az egyszerű embert. Az eredeti jelentés azonban még ma is él nyelvjárásainkban. A falusi élet ismerői tudják, hogy például a malomban a „parasztkő“ olyan malomkövet jelent, amely durvára őrli a lisztet, a „parasztmalom" pedig olyan malom, amelyben csak ilyen lisztet lehet őrölni. Ezért mondják több helyen, hogy „parasztra őröltem” a gabonát. Arany János is használta hasonló jelentésben : „Dolmányán a szabó parasztot nem hagyott“ . Nyilvánvaló, hogy ebben a szövegben is „egyszerű, diszítetlen, kivarratlan" a szó jelentése. Ilyen értelmű használatra régebbi nyelvemlékeinkből is idézhetünk példákat. Egyik kódexben olvasható az alábbi mondat : „Jószágon (vagyis jó, erényes) mivelkedések, kiket tartoznak tisztán parasztól (parasztul) tartani.“ Ezek a jelentések — mint már említettük — alapul szolgáltak a későbbiek során az „egyszerű ember" jelentés kialakulására. Mivel pedig a földművelő népet tartották „egyszerű"írek, természetes módon fejlődött fel az az értelem, amelyet értelmező szótárunk is első helyen közöl, tehát a paraszt szóló jelentéseként tart nyilván, nevezetesen a „földműveléssel hivatásszerűen foglalkozó személy" jelentés. Ez tehát ma a legáltalánosabb, legelterjedtebb jelentése. Ilyen jelentésben megtaláljuk Adynál: „Boldog, aki vígan kaszál, Boldog, aki paraszt" ; József Atónál : „A földeken néhány komoly paraszt hazafelé indul hallgatag" . A szó tehát hosszú évszázadok óta használatos a magyar nyelvben, éli a maga színes, bonyolult életét, és eddig kiáltotta az idő viszontagságait. Használhatjuk ma is, hiszen egyszerűen csak arról van szó, hogy többfélé értelme alakult ki. Ezek közül mindenik kifejező, helyes, csak éppen arra kell vigyáznunk, hogy valóban mindig a megfelelő szövegösszefüggésbe ágyazzuk. A fentebb idézett költői szövegekben ugyanis nyilván senki sem érzi bántónak, mint ahogy nem kelt rossz érzést akkor sem, hogyha „parasztháború"-ról, „paraszt kérdés"-ről vagy munkás-paraszt szövetségről hallunk, olvavasunk. A földművelőnek tehát nincs miért sértésnek vennie ezt a megnevezést, hiszen — mint a példákból láthattuk — foglalkozást is jelent. Balogh Dezső . oldal