Háromszék, 1995. október (7. évfolyam, 1549-1574. szám)

1995-10-19 / 1564. szám

■4 fi IS :«*fÜl fi' ■ " Fotosmartonosban HOLLAND SZÓ keveredik a magyarral az iskola­ udvarán, így együtt még csak Apáczai Csere János idejében vegyülhettek, amikor G Alettát tanította édes anyanyelvünkre. Hollandus mesterek szere­lik az iskola ultramodern kézmosóját és illemhe­lyét. Könnyedén illesztik egymásba a csöveket. Minden kipróbálva és csomagolva érkezett. Vidáman fütyörésznek, és ki tudja, milyen éneket dúdolnak itt, a Bodoki-havasok tövében. Téves lenne azt állítani, hogy senki sem érti azt, hisz éppen ebben az ikerfaluban, Fotos­martonosban él egy teológus lány, aki nyelvüket is tanulja, azt a számunkra nagyon furcsát. Falubeli kalákások végzik a földmunkát — Balló Béla, Balogh Jenő, Szász Károly —, ássák a sáncot, készítik az emésztőgödröt. — Magának gyermeke sincsen, és mégis besegít? — kérdezzük az egyiket. — Hát egy jó testgyakorlat után még az étel is másképpen esik az embernek — röpül felénk a furfangos felelet. — Asseni protestáns barátaink a hol­landok — magyarázza Elekes Levente refor­mátus lelkipásztor —, s már többször megör­vendeztettek szolgálataikkal. Nekik köszön­hetjük, hogy villany hajtja harangjainkat, a falubeliek buzgó áldozata mellett segít­ségük jól fogott a földrengés sújtotta temp­lom és torony j­avításánál is. A tavaly ígérték, hogy jönnek, s lám, itt is vannak. Zajos az iskola udvara. Apró gyermekek bujkálnak a citromalmafa földig érő ágai között. Reá sem hederítenek a gyümölcsre... idén a Fennvaló gazdag almaáldást adott. Tizenhat ovist és megannyi pacalistát oktat a dombtetőre épített öreg skálában Incze Mária és Vitályos Irma. Sajnos, az iskola ebben az évben egy tanerőssé zsugorodott. A kicsinyek is vegyes csoportban kapják meg, ki-ki a maga korának megfelelő szellemi porciót. Holland és angol — archwayi — segélyszervezet látta el majd­nem mindennel a két termet (pad, szék, tábla). Játékszerben azonban hiány van: a régieket múzeumba vitték, az újak helyben készülnek, vagy anyukák­ apukák pénzén vásárolják. Fotos­martonosban ismét eggyé lett az egyház és az iskola, mint apáink idejében. Közösen dolgoznak. Nemhiába építették egymás mellé az elődök itt is a két épületet. „TARLOTT BOKRAI KÖZT SÁRGA LEVÉL ZÖRÖG..." — jutnak eszembe az egyre kopárabb határt szemlélve Berzsenyi Dániel sorai. Száraz ku­koricalevelet kerget a szél a kecskerágók és kökénybokrok között, és hallgat a mező, évek óta helyi perpatvarok tárgya. Mert itt is ős­, foglalás volt 1990-ben, most pedig eszeveszetten gürcöl a nép, és hord, mint ősszel a hörcsög. Érzi, és már be is vallja, hogy bizony egyre inkább rabja a földnek. De mi lesz, amikor az a megfáradt kollektíves generáció kidől a sorból? Átveszi-e helyét a fiatalság? Vagy ugarrá válik a fél határ, és ezer idegenek kezére kerül a székely vagyon? Birtoklevelet kevés gazda kapta még meg, állítólag a beltelkek helyzete tisztázatlan. A martonosi határt felmérték, de még a nép egyharmada sem kapott papírt. Azt üzenték: „folyamatban van”. Főleg a fo­­tosiakat fogta el a harctéri idegesség, hiszen náluk még meg sem kezdték a mérést. Az erdőparcellákról — érdekes — külön birtok­­levél készült — taglalja a helyzetet Porzsolt alpolgármester. Mesélik, hogy kisebb lopásokra is sor kerül a mezőn. Régebben senki sem nyúlt volna a máséhoz. A kollektíves idők, jó szoká­sait” még nem mindenki vetkőzte le. SZÉLMALOMHARC Késő őszig tart itt is a vadakkal való hada­kozás, azok addig gázolják a mezőt, ameddig kilónyi termény kint található.­­ Porzsolt Kálmán kertje a faluban van. Két kutyát kötött ki, és mégis bejöttek a kártevők. Incze Kálmán kertjéből is leet­ték a törökbúzát. Incze Gergely törökbúzása lenn a Hosszú nevű határban van, de oda is lemerészkedtek, a Szépmezőre is lejárnak. A leányom minap éppen 14 vaddisznót szá­molt meg — sorolja Incze Gergelyné. Szélmalomharcnak tűnik már a vadkárok jelentése is, idegölésnek, idő- és pénzpa­zarlásnak. Lám, telik ki az ősz, és még egy puska sem dördült el a falu határában. Úgy tűnik, hogy lassan a határ őszi őrzése a föld­művelés nélkülözhetetlen velejárója lesz. A krumplitermés így is közepes, kevéske a felesleg, s nem nagyon mehet bele az egyre „diva­tosabb’ ’ cserekereskedelembe sem a fotosmar­­tonosi termelő. Nem csoda, ha az őszi ködökkel egyfajta unott fáradtság nehezedett az em­berekre.­­ Itt, nálunk például az étfalvi határhoz viszonyítva csak féltermést ad vissza ez a kötött talaj, és sajnálatos dolog: a mi szak­mai vezetőink nem tudták kivívni, hogy a mi határunk ne legyen egyazon besorolás­ban a lenti jól termő övezetekkel. Akármerre csűrj­ük-csavarjuk, eléggé kilátástalan itt a „ földműves ember sorsa! A mifajta földünk még a költségeket sem hozza vissza. Ebben a harcban segítsenek minket az agrármérnök­­vezetők! Vajon már nem a bajt sejteti-e, hogy határunkban megjelentek az ugar­földek? (Balogh Áron) PÉNZFORRÁS A mezőn esett veszteségeket itt az állat­­tenyésztés pótolja. Nem mintha nem lenne ennek is számtalan buktatója, hisz az értékesítési/ felvásárlási árak lehangolóan alacsonyak a termelő számára. Százfős tehéncsordával ren­delkezik a falu, fele fejős, fele pedig hazajáró növendék. A tej árát most végre megemelte a felvásárló, s annak egy részét a gidófalvi kisüzem dolgozza fel, a többi a szentgyörgyi „tejgyárba” jut. Jól jár az, aki a savóból vissza tud vásárolni, s értékesítheti az állat­tartásban. Mintegy 20 fotosmartonosi számára kereseti lehetőség a volt közös latifundiumán létrehozott „deckagyár”, hivatalos nevén a CV-IMPEX Kft. Kiss Sándor telepvezetőtől tudtuk meg, hogy kimondottan fenyőfából dolgoznak, s azt a megye területén szerzik be. Faházelemeket, hajópadlót és falburkolatot készítenek majd­nem egészében külföldi megrendelőknek. Falburkolattal a honiakat is kiszolgálják, és a telep bővülésével arányosan új munkaerőt is alkalmaznak. S mert fáról van szó, azt is el kell mondanunk, hogy a neves Berde família falujában álom­szép monumentális székely kapuk készülnek. Imreh Ferenc faragómester Bálint Andrásnál tanult, de a Haszmann-iskola végzettje is. Volt kiállítása szülőfalujában, és részt vett Budapesten a mesterségek napján. A KÖZÜGYEKET BOLYGATVA arra kerestük a választ, hogy sodort-e valakit a megélhetés peremére a hazai reformkorszak? Használható állapotba hozta az önkormányzat az ikerfalu bekötőútját, de annak két oldalán vízzel tele a sánc. Érdeklődésünkre elmondták, hogy a kátyúba jut még kavics az önkormányzat idei pénzéből, és hogy a fotosi és a Sárig­­hidat újraépítik az őszön. Ide azonban a hely­beliek kalákájára számítanak. Köztelefon hiányában szenved az ikerfalu, ha baj van, személygépkocsi kell. Az egyetlen készüléket, a volt közösét a fafeldolgozó üzem szerezte meg magának. Késéssel jut el a sajtó is ebbe a helységbe. Nem is csoda, mert bár Gidófal­va dobásnyira van, Fotosmartonost mégis a bodoki postahivatal „szolgálja” ki. — Én vagyok, instálom, a falu talán legszegényebb embere. Tüdőasztmám van, az asszonynak érszűkülete. Harminc évet gürcöltünk a kollektívben, és mondhatni, semmit sem kapunk. Nem világosítottak fel a vezető urak, papírfélét nem adtunk be, pedig nekünk is jól fogott volna egy darabka föld. Az asszonnyal együtt 1 hektárra lettünk volna jogosak. A fiam napszámos a gatter­­nél, de neki is családja van. A nagy éhség miatt egy leánykát el kellett adjunk a ház­tól, de mi ilyen nyomorúságban sem lo­punk, mint a gidófalvi cigányok — húzza ki magát a 66 éves Rúzsa Gyula. „NEM CSAK KENYÉRREL..." — mondja a közmondás. Valóban, Fotosmar­­­tonos élete egybefonódott az egyházzal. F­ordítva is igaz ez, hisz a falu maga az egyház. Három éve 15 fiatallal DCE-csoport alakult Elekes Csilla vezetésével, aki már képzett IKE-vezető. Ide tömörült az ikerfalu fiatalsága. Kialakult a baráti hangulat is. Közös rendezvényeket szerveztek az árkosi, gidófalvi és a felső­­csernátoni­­késekkel, műsorral lépnek fel al­kalmi rendezvényeken. Táborokban is részt vettek, s nemrég szereztek be egy nagyméretű sátrat. Vitályos Sára vezetése alatt a nőszövetség is hasznos munkát végez. Elekes Levente tiszteletes úr 23 éve szolgálja ezt a kis gyüle­kezetét, hozzáértéssel irányítva a szellemi életet. A 81 éves Incze Gergely református m­egye­­bíró elmondta, hogy — örömére — fiatal presbiterekkel töltötték fel az egyháztaná­csot, és ez jó dolog. Huszonegyen vannak a presbitériumban. Sajnos, gazdasági jellegű „csodákkal” nem szolgálhatott: az egyház régi helyén, gyenge minőségű területen kapta vissza földjussát, s azt nem lehet gyümölcsö­zően értékesíteni. Mégis hoz valamit a kasszába. A régi vagyonától megfosztott egyház — a fotosmartonosinak jelentős erdőbirtoka volt — felerősödésének hazai akadályai aggaszt­­ják a megyebírót. Magyar csendőrként szolgálta a mindenkori hazát, és Râmnicul Sărat lágerében is szenvedett. Amikor a megyénél esetleges j­ogairól—kártérítésről—érdeklődött, leintették, és később, hii­vatalosságok’ ’ keresték fel lakásán, katonamúltja, kapcsolatai (sic!) felől érdek­lődtek. Ez hát a mi hazai és megyei nagy­­democsokráciánk! Kisgyörgy Zoltán Imreh Ferenc maga faragta székely kapujával Albert Levente felvétele (folytatás az első oldalról) — Az 1986-ban, az Akadémiai Kiadó gondozásában megjelent Erdély Története című könyv egyik szerkesz­tőjeként és nem utolsósorban történészként, hogy értékeli Barabás Samu jelentőségét a történetírásban? — Barabás Samu jelentősége elsősorban abban állt, hogy egy olyan időszakban foglalkozott a székelység történetével, amikor a történetírás az addigi irodalmi jellegű tevékenység­ből tudománnyá alakult át, amikor legendákat kellett oszlat­ni, s eredeti forrásokat kellett feltárni ahhoz, hogy a székely társadalomnak ne csak a politikai életét, hanem a mindennap­jait is rekonstruálni lehessen, s ez egy olyan aprómunkát jelentett, amelyre addig egészen kivételesen kevés példa volt Magyarországon. A székelység, mint a magyarság keleti ága, az akkori társadalom gondolkodásában fontos helyet töltött be, de ahhoz, hogy az egész magyarság jobban megismerje a székelység múltját, jobban tudja azt, hogyan illeszkedik bele a magyarság nagy egészébe, abban van Barabás Samunak mértéktelenül nagy jelentősége. És hozzá kell tenni még azt is, hogy a szakemberek a mai napig is nyugodtan és meg­bízhatóan h­asználhatják fel az általa feltárt fonásokat, rész­ben pedig az általa írottakat, ami nem minden esetben mond­ható el a régi történetírás dolgairól. Munkássága példája annak, hogy nem csak nagy tudományos műhelyekben, hatal­mas központi költségvetési keretek felhasználásával, nagy pénzek megmozgatásával lehet szaktudományos munkát végezni, hanem visszavonultan, magányosságban is, abban az esetben, ha az embernek van hozzá türelme, kitartása, állhatatossága, és ez olyan dolog, ami napj­ainkban is példamutatónak tekinthető, hiszen a társadalomnak szüksége van erre. A mi társadal­munknak pedig különösen szüksége van arra, hogy szorgos, aprómunkát végző emberei ne fáradjanak el, ne veszítsék el hitüket, bizalmukat, hanem végezzék munkájukat a legjobb emberi és tudományos meggyőződésük szerint. (Szász Zoltán) — Múzeumigazgatóként hogy­an értékeli a mai ünnep­ség jelentőségét? — Papokról indult Barabás Si­mu életútja 1855-ben, és a koronát az 1911 -es esztendőben tette rá életművére, amikor a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta. Az a gazdag életmű, amit a Magyar Országos Levéltárban, valamint a Magyar Történelmi Társulat tisztségviselőjeként végzett, amihez hozzátesszük az 1920 után még két évtizedig — 85 éves korában bekövetkezett haláláig — falusi el­szigeteltségben végzett munkáját, amiért a Székely Nemzeti Múzeum külön hálás, segítőkészségéért, előadásaiért, az emlékkönyv szerkesztése körül kifejtett tevékenységéért stb. Nos, mind­ennek alapján 1995-ben, születésének 140., halálának 55. évfordulója alkalmából az MTA adományából emléktábla került a papolci református templom falára, és én háromszéki elfogultsággal mondom, hogy teljesen megérdemelten. Tulaj­donképpen a mai ünnepséget az elfeledett egyéniségek em­lékének ápolását célzó eseményként tekintjük, mert Papolc esetében vannak még elfeledett személyiségek, akikről az utókornak emlékeznie kell, hogy csak a ’48-as honvédezredes Kiss Sándort, a Tömösi-szoros védőjét, Bem tábornok dan­dárparancsnokát vagy éppen Barabás Samu édesapját említ­sem, aki tudomásunk szerint az első, még 1851 -ben alapított háromszéki dalárda alapítója volt. — Milyen volt Barabás Samu kapcsolata Csutak Vil­mossal az 1929-ben kiadott emlékkönyv szerkesztésében, amelyet a Székely Nemzeti Múzeum 50 éves jubileumára az igazgatóválasztmány megbízásából ez utóbbi szerkesz­tett? — Csaknem olyan apa és fiú kapcsolat volt közöttük, ismerték egymást régebbről is, hiszen egyik Papokon, a másik a szomszédos Zágonban született. Tehát már csak földrajzi közelségénél fogva is adódott az ismeretség, nem beszélve arról, hogy Csutak Vilmos már 1910-ben egy külön kiadvánnyal köszöntötte Barabás Samut, akadémikusi tag­ságának elnyerése időpontjában. Ez a kapcsolat nem szakadt meg, és hát kicsit anakronizmus, hogy a „fiú”, Csutak Vilmos életének feléhez közeledve szívrohamban elhunyt, és meg­ható momentum, hogy az utolsó napon Barabás Samu is ott volt a család szőkébb társaságában Sepsiszentgyörgyön. (Kónya Ádám)

Next