Háromszék, 1996. november (8. évfolyam, 1879-1904. szám)

1996-11-30 / 1904. szám

POLITIKAI FOGLYOK A ROMÁN GIULAGON (7.) Újabb igazoltatás. Megint előkerülnek a személyazonossági igazolványok, illetve a fényképezőgépek. No és a zsebmagnó. Minden a portásnál marad. Egy rendőrtiszt szegődik a csoport mellé kísérőnek. A Szamosújváron évekig raboskodók köszönik szépen a kíséretet, de úgy ismerik ennek a hírhedt börtönnek minden zegét-zugát, mint saját tenyerüket. Hátunk mögött becsukódik a kapu. A mellénk szegődő rendőr a tulajdonképpeni börtön, az úgynevezett pavilonok felé kalauzol. Hatalmas, fehér épület, boltíves bejárata felett Szent Péter és Szent Pál apostolok falra festett arcképe. A boltíves bejárat tulajdonképpen valóságos alagút, amely az épületet átszeli. Kisebb udvarba jutunk. A bal oldali nagy vaskaput bádoglemezzel borították, hogy ne lehessen kibe látni rajta. Kísérőnk a kaput őrző társához szól, amaz pedig kinyitja a bádogportát. — A szigorított cellákhoz megyünk, oda, ahol valaha Rózsa Sándort tartották fogva — közli Lay Imre. Újabb, teniszpályányi udvarba lépünk, utunk újabb vaskapuhoz vezet. A rendőr kopogására diszkréten sminkelt női szem néz ki a kukucskálón, aztán kattan a zár, nyílik a vasajtó, s a társaság belép a hármas pavilon néhány négyzetméteres udvarába. Az imént kileső sminkelt szem gazdája a földszinti cellákhoz kalauzol. Jól megtermett, közel egy méter nyolcvanas, keménykötésű asszonyság, olyan, akinek pofonjától férfinépnek is indokolt ódzkodnia... Mosolya természetesen angyali. A cellák előtti széles folyosót amolyan klubszerűen rendezték be, már amennyire klubnak lehet nevezni a katonás sorba állított, tucatnyi fapaddal és egy lelakatolt tévésszekrénynyel berendezett helyiséget. — Be szabad nézni? — érdeklődnek többen is a szolgálatos rendőrnőtől. —Hogyne, parancsoljanak. Ha akarják, be is mehetnek — s már nyitja is egymás után a lakatokat. Miközben egyenként nyitja ki a cellák ajtóit, elmondja, hogy ebben a pavilonban kizárólag nőket tartanak fogva. Lopásért, sikkasztásért, a bárpultnál szűkebbre mért decikért... Belépünk az első cellába. A hölgyek azonnal katonás vigyázzba állanak a két ágysor közötti szűk folyosón. Nyolcan vannak egy cellában. Az ajtó melletti kis asztalon márkás színes televízió, Monte-Carlo cigaretta és Jacobs neszkávés dobozka, no meg egy palack Coca- Cola. A nyitott ajtó miatt huzat keletkezik, kissé hűvös van. A hölgyek természetesen félvállról veszik a börtönszabályzatnak azt a szakaszát, amely megtiltja az „idegenekkel” való beszélgetést. Úgyhogy szóba elegyedünk. — Nicsak, televízió! — kiált fel az egyik ötvenhatos. — Bezzeg a mi időnkben... — Milyen adót nézhetnek? — fordulok a rendőrnőhöz. —Csak az állami egyest? — Dehogy! Ez a városban levő kábelhálózatról működik. Amit a városban néznek az emberek, ugyanazt nézhetik itt is a rabok. Lányok, kapcsoljátok csak be a készüléket! — szól oda a hölgyekhez. Egyikük a távirányítóhoz nyúl, és máris nyomogatja a gombokat. Az RTL, SAT 1, RAIUNO, no és a román adók, az RTV 1-es és 2-es, valamint a PRO TV adásai jelennek meg a képernyőn. —■ De Duna Televízió nem hiszem, hogy lenne... — Maga mit gondol? — kérdeznek vissza — Nézze csak. Valóban: a Duna Televízió egyik ismeretterjesztő filmje megy, magyar szó hallatszik a szamosújvári börtön hidegrideg cellájában. De amint azonnal kiderül, csak ebben a cellában. A többiekben ugyanis nincs tévékészülék. Lehet, hogy ebben a zárkában valamiféle kiváltságosak töltik büntetésüket? A folyosót beszélgetés zsongása tölti be. Minden cellaajtó nyitva, a látogatók a fogva tartottakat faggatják ittlétük miértje és a bánásmód felől. Az egyik rabnő például éppen szamosújvári. Azért van bent, mert bároskisasszonyként dolgozott, s a zsaruk ellenőrzésekor a pohárból hiányzott néhány csepp ital. Senki sem tartotta a hátát érte, úgyhogy most itt van... Egy másik valami pénzzel nem tudott elszámolni... — Dolgoznak is a nők? — kérdem a rendőrnőtől. — Igen, hogyne. A mosodában. Ők mossák ki az egész börtön ágyneműjét és a ruhákat is. Lassan szedelőzködik a társaság. Míg a kijárathoz kísérnek, nyitva maradnak a cellaajtók. Senki sem merészel kilesni azokon. Szigorú a szabály. Az ajtó mellett, baloldalt szűk lépcső vezet az alagsorba. — Itt van a szigorított... —tájékoztat megint Lay Imre. — Csak volt — pontosít kísérőnk. — Ma már nem használjuk. De amolyan múzeumként, illetve emlékeztetőként megőriztük eredeti állapotában. A meredek betonlépcsőkön csak óvatosan lehet haladni. A népes csoport bejutása hosszú időt vesz igénybe, úgyhogy egy darabig nyugodtan lehet szemlélődni a szűk udvaron. Már amennyire van látnivaló ebben a szürke betonrengetegben, a hatalmas falak az égig merednek, egyedül a zsebkendőnyi kék ég az, ami a szabadságot jelenti. A falon román és magyar nyelvű emléktábla. A magyar nyelvűt kőböl faragták bő száz esztendővel ezelőtt, a román nyelvű sokkal később, talán egy-két évtizede kerülhetett a falba. „Az ezen helyen állott régi mosó- és sütőházhelyébe alapjából újonnan építtetett 1874 évben. Nagyberivai Boér János igazgatása Heigel Josef kir. mérnök művezetése és kolozsvári ifj. Molnár Ferencz közvetlen vezetése alatt” — adja hírül a felirat. A legendás zsivány, Rózsa Sándor második, ezúttal életfogytiglani börtönbüntetése idején építették át tehát ezt a pavilont. Őt ugyanis a rablók kiirtására kormánybiztossá kinevezett gróf Ráday Gedeon 1872-ben csalta tőrbe, és állíttatta törvényszék elé. Hat év múlva, 1878-ban aztán örökre megnyugodott a szegényekkel szemben lovagiasságot is tanúsító, a betyárromantika egyik legnépszerűbb alakja. Percek múlva már valamennyien bent vagyunk a szigorítottban. A hófehér falakon, a cementpadlótól arasznyi magasságban látszik a vízszint nyoma. A jelek szerint nem is olyan régen itt még bokán felüli víz árasztotta el az öt cellát és a kis folyosót. A cellákban egy-egy vaságy. Egyéb semmi. — Akkor is ennyi volt a „bútorzat”. Az ágyat nappalra kivitték, s csak éjszakára hozták be újra. Egész nap a vízben álltunk, este lehúztuk a bakancsot, s a fejünk alá tettük párnának. A bakancs volt a párna — részletezi Varga László marosvásárhelyi református lelkész. — Hány napot töltött itt, a szigorítottban? — Hármat itt, ebben a cellában, de az a három nap elég volt... Az is megtörtént, hogy nem volt ágyunk, hanem a cementpadlón kellett aludni. Aki hónapokat töltött a szigorítottban, az egészségesen, ki nem került onnan... — Hogy lehetett kibírni a szigorítottat? — Ha-ha-ha... — neveti el magát. — Kérem, az ember sokat, százszor többet is kibír, mint amennyit önmagáról feltételez... — Milyen nagy bűnt követett el, amiért a szigorítottba hozták? — Tudja, a szabály szerint fent, a cellákban napközben nem szabadott az ágyakon heverni. Egyszer, miközben valamiről éppen beszélgettünk, benyitott az őr, és az emeleti ágyról valaki leugrott. Az őr egyenként kérdezte tőlünk, hogy ki volt. Ilyent nem volt szokás kérdezni, nem is illett, nem is volt szokás! Magától értetődik, hogy mindannyian azt feleltük: nem tudom, nem láttam. De ő kipécézett kettőnket, az Ada-Kaleh-szigeti török Hodzsát és engem. Ki is nevettük, amikor büntetésre előírt, mert efféléért nem volt szokás büntetni. Pár hét múlva mindkettőnket levitték a rendes büntetőcellába, vagyis az elkülönítőbe fent, a nagy épületben. Én tudomásul vettem az egészet, mint a jégverést, de Hodzsa az igazságtalanságért olyan dühbe gurult, hogy elkezdett vitatkozni az őrrel. Nos, dupla büntetésként ide hozták mindkettőnket a szigorítottba. Három napra. De ez az utóbbi büntetés számomra az isteni kegyelem volt... — Mert? —Amikor engem letartóztattak, azt kérdeztem a szekustiszttől, hogy magammal hozhatom-e a Bibliámat. Én akkor már gyakorló lelkész voltam. Nos, azt válaszolta, hogy természetesen magammal vihetem. A börtönben azonban kiderült, hogy a Biblia csak a raktárban, a csomagok között maradhat. A cellába egyetlen négyzetcentiméternyi kis papírfecnit sem szabadott felvinni, mert azért a legsúlyosabb büntetés járt. Félévenként viszont úgynevezett csomagrevíziót tartottak. Mindenki megnézhette a raktárban saját csomagját, kicserélhette, mondjuk, a törvény által megengedett inget vagy a törülközőt, és akkor is mindig nálunk volt a csoma__________ gunk, amikor egyik börtönből költöztetitek át egy másikba. Megfigyeltem, hogy amikor a raktárból megyünk vissza a cellába, motozáskor a hátunkat sohasem ellenőrzik. Én a hátam közepén az ingem alá eresztettem a kis görög nyelvű Bibliámat, s beloptam a cellába. Ugyanolyan veszélyes művelet volt azt a raktárba visszalopni ... Mindig a legrosszabb helyen, a villanyégő alatt levő ágyat választottam magamnak fekhelyül. A Bibliát elrejtettem a durva szalmapárnába, s minden éjszaka, ameddig csak el nem nyomott az álom, olvasgattam. Persze, titokban, úgy, hogy még a szobatársak se lássák. Amikor a török Hodzsával levittek a szigorítottba, valaki beárult, s a párnámban megtalálták a Bibliát. Ha én akkor fent vagyok a cellámban, nem lehetett volna eltussolni az esetet, hiszen ha egy darabka papírért már sötétzárka járt, akkor engem a Bibliáért, valószínű, agyonlőttek volna... Az egészből aztán nem lett semmi. A politikai tiszt, úgy látszik, jobbnak látta elhallgatni ezt a rendkívül súlyos esetet. Amikor kiszabadultunk a szigorítottból, boldogan mentünk be a cellánkba, hogy na, végre itt vagyunk, de bizony lelombozódtunk, amikor a társak közölték, hogy megtalálták a Bibliát. Napokig reszkettünk, hogy most mi lesz... De mivel a Biblia megtalálásakor nem voltam a cellámban, tőlem soha senki nem kérdezte meg, hogyan került oda. Úgyhogy a háromnapos szigorított mentette meg az én életemet... Varga László lelkészt az ötvenhatos forradalmat követően, 1957 márciusában husás-,... nyolc éves korában azért tartóztatták le, s Macskási bíró hazaárulás vádjával azért rótt ki rá életfogytiglani börtönbüntetést,mert több társával együtt megszerkesztett és az ENSZ-hez akart küldeni a romániai magyarság helyzetéről egy Memorandumot. — Románia akkor már tagja volt az ENSZ-nek, úgyhogy román állampolgárnak joga volt a világszervezethez fordulni. Különben sem küldtük el az írást, mert még akkor fogalmaztuk, akkor dolgoztunk rajta, amikor letartóztattak ... Nem a tények számítottak, hanem az, hogyan állították be a memorandum megírásának szándékát... Jog szerint nem voltunk büntethetők... Hét évet töltöttem le a büntetésből, 1964-ben szabadultam az általános amnesztiával— összegezi Varga tiszteletes, aki ma az ötvenhatosok Erdélyi Szövetségének elnöke. " Ősz hajú, magas férfi lép közelebb hozzánk, Varga Sándor Marosvásárhelyről. 1957. szeptember 9-én Erdőszentgyörgyön, lakhelyén tartóztatták le. Húsz évet kapott, amiből Szamosújváron és a Dunadeltában hat évet, három hónapot és három napot töltött le. — Ma van letartóztatásom harminckilencedik évfordulója... —mondja, miközben közelebb tapicskolunk egymáshoz a két-három centiméternyi vízben. —Ön is volt a szigorítottban? — Igen, a szamosújváriban öt napot, később a Dunadeltai Peripraván tizennégyet. A szigorított öt nap volt a legnehezebb, mert olyankor az ember két nap nem evett, a harmadik napon evett, s,* * utolsó kettőn megint nek.‘. A háromnapos büntetés során csak két napot kellett éhezni. Akkor megkérdezték, milyen vizet parancsol a cellájába: langyost, meleget, hideget, sóst? Na, olyant adtak be, olyannal árasztották el a cellát... Itt víz volt — mutat a cementpadlóra, miközben lépteink alatt locsog a víz. — Akkor is pont így volt, harminckilenc esztendővel ezelőtt. — És meddig ért a víz? — Eddig — mutat bokáján felülre. — Volt, amikor alacsonyabban állt... De hát ma is látszik a nyoma, nézze csak a falakat és a vasajtókat. Azt hiszem, most nem használják ezt a szigorítót. Úgy látszik, nem használják... Benkő Levente (folytatjuk) erdélyi Ötvenhatosok kalvariája A szamosújvári börtön bejárata 1996. NOVEMBER 30.