Háromszék, 2009. március (21. évfolyam, 5617-5642. szám)

2009-03-14 / 5628. szám

2009. március 14., szombat €Z€RNYOLC5ZAZN€GYVENNYOLC ALBERT ERNŐ Bem életének legszebb napja Amikor már 1848 végén úgy tűnt, hogy Erdély elveszett, Kolozsvárt harc nélkül felad­ták, az erdélyi sereg Csúcsáig, Szilágysom­­lyóig vonult vissza, akkor érkezett Erdélybe egy Bem nevű tábornok, akit Kossuth Lajos a Honvédelmi Bizottmány óvatoskodása ellené­re is az erdélyi hadsereg főparancsnokává ne­vezett ki. Az először vele találkozó vezető tisztek kissé lekezelőleg tekintettek az új parancs­nokra. Egyesek azt állapították meg, hogy rátekintésre külső alakja nem olyan, mint amilyent egy hadsereg vezetőjétől elvárnak. Közepes termetű, vékony, gyenge alkatú, ar­cán foltos bőrű, amelyet robbanás idézett elő, s hagyott az egésztől eltérő színűvé még 25 éves korában, haja gyérülő és ősz, szakálla fehér, kissé biceg lábával, mert csatákban sé­rült meg, ezért botot is hord kezében, hogy könnyítsen menésén, kevésbé gondozott, egyszerű honvédattilát visel tá­bornoki rangjelzéssel. A vezérkar tisztjei Szi­­lágysomlyón akkor lepődtek meg, amikor másnap, december 9-én tán egy percig sem tartóan bemu­tatkozott, így szólt: „Uraim! A kormány engem e hadsereg telj­hatalmú főparancsnokának neve­zett ki. Én önöktől feltétlen enge­delmességet kérek, aki nem enge­delmeskedik, agyon fogom lövet­ni. De tudok jutalmazni is! A múltról nem beszélek. A paran­csokat rögtön kiadom. Elme­hetnek.” Ráadásul megtudták róla, hogy lengyel, nem tud magyarul, hozzá­juk is töredezett német nyelven szólt. Az első megrökönyödés után, amelyet főleg az „agyonlövetés”, a pattogó, gyors, rövid közlés, az „elmehetnek” idézhetett elő, töb­ben mégis arra gondoltak: a mind­egyre visszavonulás helyett valami más kezdődött az erdélyi hadse­regben, az új fővezér igazi katoná­nak ígérkezik, akinek vezetésével visszaszerezhetnek mindent. A gyors intézkedések, a katonák kellő ellátása, a felszerelések cse­rélése, bővítése, a fegyelem meg­erősítése eredményeként győzelmi tudattal indult harcba az erdélyi sereg, s kará­csony napjára már visszafoglalta, felszabadí­totta Kolozsvárt, amelyet november 17-e óta megszállva tartottak. A következő napokban a honvédek Ko­lozsvár után Besztercénél is kiűzték az ellen­séget, egészen a Kárpátokon túlra, majd rövid idő alatt, január 13-án Marosvásárhelyen ter­mettek. Bem tábornok innen intézkedett a had­sereg bővítése ügyében. A Székelyföldről vár­ta a segítséget, hisz rövid idő alatt bátor és felkészült katonákat ismert meg bennük, a Délvidékről visszatérő háromszéki és csíki székelyekből sokan csatlakoztak az erdélyi hadsereghez, az Aradnál tartózkodó székelyek hozzáhelyezését is kérte Kossuth Lajostól. Gál Sándort a csíki ezred parancsnokának nevezte ki, a régi, áruló vezetőt felmentette, s arra kér­te, hogy mind Csíkból, mind Háromszékről minél több katonát toborozzanak, szükség lesz rájuk a további harcokban. Gál Sándor ezek után a szabadságharc alatt a székely haderő fő­­parancsnoka volt. A továbbiakban Bem tábornok fő célja Nagyszeben, a General Commando székhelyé­nek visszafoglalása, amely Erdély felszabadí­tását is jelentette. Ezekben a napokban is igazi hadvezérhez méltóan viselkedett. Amikor csata után Szászsebesre küldte sebesült katonáit pihenés­re és gyógykezelésre, az emberségéből kivet­kőzött Bartels ezredes a szász lovasság támo­gatásával sorban legyilkoltatta őket, amelyhez hasonlót ritkán tesznek katonák. Bem tábor­nok a város visszafoglalásakor a büntetést igénylő katonákat akkor is lecsillapította: nem engedte, hogy találomra bosszút álljanak a la­kosságon. A szászvárosi csatában jobb kezét golyó ér­te, amely a középső ujját súlyosan összeron­csolta. Orvosai több időt igénybe vevő keze­léssel meggyógyíthatónak látták, de a tábornok nem egyezett bele a hosszas kezelésbe, inkább az óvakodó orvosoknak parancsba adta, hogy vágják le ujját, hisz „úgysem vettem eddig hasznát” — mondta, s bár azokban a napokban láz is gyötörte sebe miatt, a fontos harci fel­adatokra gondolt, és seregével továbbvonult. Nem tudhatjuk, mikortól, de kezdetben a fenntartásokkal fogadott vezért egyre jobban megkedvelték mind a katonák, mind tiszttár­sai, s ekkor juttatták neki azt a rendkívüli ki­tüntetést, amit csak a legnagyobbak kaphatnak meg, elnevezték „apó”-nak, BEM APÓNAK. Az egymást követő dicsőítő szavak, Kos­suth Lajos elismerése mind hadijelentésekben, mind országgyűlési beszámolókban, mind cik­keiben, az „Európa első élő hőse” elnevezés, altábornaggyá való előléptetése és sok más, érdemeit méltató szó elhangzása, Petőfi Sándortól az „ősz vezér” köszöntése, katonai erényeinek dicsőítése, aki azért kérte áthelye­zését Bem tábornokhoz, mert — így szól kérvénye — „ha dicsőséggel nem harcol­hatok, gyalázatot nem akarok nevemre hozni, s mostanában, véleményem szerint, gyalázat nélkül csak Bem oldala mellett lehet az ember”, a katonák és tisztek ré­széről az állandó megbecsülés az eredmé­nyek láttán, mindezek arra késztették Michaelt, hogy azt írja: „a harangok ezer év óta szüntelenül az ő nevét visszhangoz­zák: Bem-bem-bem...” Küzdelmekkel, kemény harcok árán, sok áldozattal foglalta vissza Nagyszebent, s űzte át a magyar határon túlra mind Puchner seregét, mind az időközben, feb­ruár első napjaiban könyörgő-hívó szóra bevonult orosz katonákat. Március 11-én Nagyszeben város vezetői érkezése esté­jén Bem tábornokot ünnepélyesen kö­szöntötték, ugyanezt tették, tán szíveseb­ben, az oroszok bevonu­lásakor is. De Brassóban is oszt­rák és orosz, román kato­nák táboroztak, oda is február 2-án korábbi szász—román hívó szóra érkeztek azzal a félelem­ben fogant váddal, hogy a székelyek sanyargatni készülnek a két város la­kosságát. Március 20-ig az orosz—osztrák katonák hol a szorosokon át, hol az er­dők között átmenekültek a Kárpátokon. Bem — ekkor már altábor­nagy — katonái énekszóval vonultak be a városba. Czetz János így írta le érkezésüket: „A bevonulást érthető izga­lommal vártam, mert Édes­anyám, akit kerek négy esz­tendeje nem láttam, Brassóban lakott. Bem ezt jól tudta, s a kemény katona lelki finomsá­gának újabb tanújelét adta, amikor hozzám fordult: »Ön nagy segítségemre volt Erdély visszafoglalásában, méltá­nyos tehát, hogy diadalmas csapatunk élén meneteljen Édesanyja előtt, aki Önt már négy éve várja«.” E városban fogalmazta meg 1849. március 21-én Bem altábornagy híres felszólítását: „Magyarok, szászok és oláhok, nyújtsatok egymásnak testvérileg kezet, távoztassatok el mindert nemzeti gyűlölséget, és boldogok lesz­tek.” A székelyek a kiváló vezért, az emberi nagyságot, küzdeni tudást, megbízhatóságot tisztelték benne, pedig lengyel volt, pedig anyanyelvükön nem is tudott szólni hozzájuk, németül beszélt, tán töredezve, de megértet­­ték-megérezték így is őszinteségét, becsületes­ségét, tisztességét, áldozatkészségét, így lett mindenki BEM APÓ-ja. A háromszékiek megkülönböztetett sze­retettel ragaszkodtak hozzá. A Brassóban tartózkodó vezért küldöttség kereste fel. A székek lakossága nevében tiszteletük és há­lájuk bizonyságaként Sepsiszentgyörgyre hívták meg, amely látogatásra március 25-én került sor. Mi ne győznénk? hisz­­em a vezérünk, A szabadság régi bajnoka! Bosszúálló fénnyel jár előttünk Osztrolenka véres csilaga. Ott megy­­, az ősz vezér, szakálla Mint egy fehér zászló lengedez. A kivívott diadal utáni Békességnek a jelképe ez. Ott megy ő, a vén vezér, utána A hazának ifjúsága, mi, így kísérik a vén zivatart a Tengerek szilaj hullámai. Két nemzet van egyesülve bennünk, S mily két nemzet! a lengyel s magyar! Van-e sors, amely hatalmasabb, mint a két nemzet, ha egy célt akar? Egy a célunk: a közös bilincset összetörni, melyet hordozunk, S összetörjük, esküszünk piros mély Sebesdre, megcsúfolt hazánk! Küldd elénk, te koronás haramia. Légiónként bérszolgáidat, Hogy számodra innen a pokolba Holttestekbül építsünk hidat. Mi ne győznénk? hisz Bem a vezérünk, A szabadság régi bajnoka! Bosszúálló fénnyel jár előttünk Osztrolenka véres csillaga! A szék határán Háromszék kormánybizto­sa, Németh László ünnepélyesen fogadta: „Az egybesereglett székelység, nő, férfi, gyermek és öreg hosszú sorban, a fiatalság lóháton, nemzeti lobogókkal s dzsidákkal, s a szekerek tábora várt rája. Zene, ezer ajk éljenzése kö­szöntő. A nemzetőrség őrnagya beszédet tartott hozzá; kocsiját virággal halmozták el, s öröm­könnyekben ragyogó arcok áldása kísérte útját. Sepsiszentgyörgyre, Háromszék fővárosába.” Útközben még a megmaradt harangok Kö­­kösben, Szotyorban, Kilyénben, itt, a városban köszöntésképpen a győzelemről, a megbecsült, szeretett vezérről szóltak. Szentgyörgyön a város lakossága a győztes hadvezért Erdély megmentőjének kijáró tisz­telettel fogadta. A központban nagy tömeg él­jenezte, virágcsokrokkal várta, a székházban Horváth Albert királybíró üdvözölte, a nagyte­remben terítékkel várta, a lányok virágkoszo­rúkat adtak át, ragyogó szemekkel köszöntöt­ték. •Kővári László tovább folytatta tudósítását: „Háromszék hölgykoszorúja köszönte, vérpi­ros rózsát tűztek rendjelei mellé, jobb kezének ujja kötelékét hímzett nemzeti szalaggal cse­rélték fel, az egész asztalnál úrhölgyek szol­gáltak fel neki, a legjobb kezek pótolták a jobb kéz hiányát... Bem, a mogorva öreg harcos (55 éves volt) meglepésig nyájas jön, minden­ki számára volt bókja, s az­ egésztől azzal vált el, hogy a székelyt eddig becsülte, ma szeretni tanulta, s hogy ő volt életének legszebb nap­ja.” Szentgyörgyön mindössze egy órát tartóz­kodott, szerette volna meglátogatni Kézdi­­vásárhelyt is, ahol az ágyúkat gyártották, a székház ablakából még Gál Sándorral felol­vastatta határozatát, mely szerint Gábor Áront őrnaggyá léptette elő, de hívta az újabb nagy­szerű katonai feladat, vissza kellett térnie Brassóba, hogy majd a Tisza környékén harco­ló katonáknak is segítségére lehessen. Bem József PETŐFI SÁNDOR Az erdélyi hadsereg

Next