Háromszék, 2015. március (27. évfolyam, 7433-7458. szám)

2015-03-02 / 7433. szám

, 2015. március 2., hétfő­ i ÁKOS KÁROLY Mesél a múlt „Ott, ahol zúg az a négy folyó, ott, ahol szenvedni jó, ott, ahol kiömlött annyi drága vér, ezredévről mond mesét a szél... ” Érzem, mint ölel át a szél, hallom szüntelenül halk szavát, suttogását, amint csen­desen, édes anyanyelvemen elismerő szavakat susog e vidék, e föld hőseiről, és köz­ben arra int, róluk se feledkezzél meg. adódott arra, hogy egyetemi asszisztens le­gyen az Agronómián (az Agrártudományi Egyetemen), átigazolt a Politechnika együtte­sébe (a Tudomány jogutódja). Szenzációs négy esztendő következett, az újabb bajnoki címeken túl - a Tudomány és a Politechnika szüleiben összesen hét országos bajnoki címet nyert - a BEK-ben egészen az elődöntőig ju­tott, ahol aztán zászlóhajtásra kényszerült a többszörös BEK-döntős francia Clermont- Ferrand együttesével szemben. A második helyezett Politechnika csapata: Cornelia Taflan, Savuné Vogel Katalin, Persuné Szabados Zsuzsa, Pruncuné Simon Margit, Gabriela Ciocan a kezdő ötösfogat, és Vigh Katalin, Szabó Klára, Anca Demetrescu, Angelica Tiţă. És ez a BEK-döntő még nem a vége, hiszen a 65-szörös válogatott Simon Margit részt vett négy Európa-bajnokságon, 1962, Párizs: 4. hely, 1966, Románia: újra 4. hely, 1968, Olaszország: 7. hely és 1970, Hollandia: 8. hely, érdemeinek elismeréseként érdemes sportmesteri címmel tüntették ki. Játékos pályafutását egy kiújult sérülése szakította meg, 1975-ben visszavonult, s mint edző, folytatta kapcsolatát a kosárlab­dával 2002-ig, amikor megvált a palánkok világától, és minden erejét a katedrának szentelte. Ma nyugdíjas a minden idők leg­jobb szentgyörgyi kosárlabdázója. Simon Margit A sporttól nem idegen családban született­­ édesapja, Gábor a pénzügyek szakértője, re­mek atléta volt, még pontosabban távolugró és jó síző is, édesanyja, Ilona zongoratanárnő, aki fiatalkorában teniszezett, korcsolyázott, síelt­­ 1942. szeptember 1-jén Sepsiszentgyörgyön, a több sportág bölcsőjét ringató Újvárossy-kert tőszomszédságában. A betűvetést az egykori leányiskolában tanulta, a felső tagozatot (V­­VII. osztály) a Kossuth Lajos utcai 2-es számú iskolában végezte. A Székely Mikóban IX. osztályban járt már, amikor egy szép napon Bogdán László tanár két nagy labdával állított be a tornaórára­­ két kosárlabdával. Kosárpalánk még nem volt a Mikóban, de a tanár úr már el­kezdte tanítani a kosárlabda ábécéjét. Amikor idejük megengedte, megnézhették a nagyokat, a Bogdán tanár úr feleségének korosztályába tartozó leányok játékát. Még ez iskolai év őszén a Mikó kosárlabdacsapatát nevezték a tarto­mányi bajnokság küzdelmeire, melyet Maros­­vásárhelyen rendeztek meg. Élményszámba ment a küzdelem, és Simon Margitnak jól is, mert a X. osztályt már a brassói sportiskolában kezdte azzal a nemes elhatározással, hogy a tanulás mellett érvényesíti az Ujjvárossy-kert­­ben megalapozott sportkultúráját. Nagyszerű mozgáskészségére elsőként a kézilabdás Tata Pic, azaz Popescu-Colibaş fi­gyelt fel, de nem járkált behunyt szemmel a brassói kosárlabdasport atyja, Gheorghe Roşu sem, akinek sikerült is meggyőznie Margitot, hogy neki a kosárpalánkok alatt, között a he­lye, s azonnal át is igazolta a Luceafărul Sportiskolához. Egy esztendővel később, 1959 tavaszán országos ifjúsági bajnokságot nyer a Luceafărul Simon Margittal soraiban, ennek köszönhetően az őszi idényt az A-osz­­tályos Brassói Akarat (Voinţa) színeiben kezd­te, és meghívták az ifjúsági válogatottba is. 1960-ban érettségizett, és felvételizett - siker­rel - a fővárosi Testnevelési Főiskolára. A fő­városban először a TF csapatát erősítette, majd átigazolták a Tudományba (Ştiinţa). Ha már olyan szépen kitárult előtte a világ, igyekezett is élni a felkínált lehetőségekkel. Közben férjhez ment Valeriu Pruncu kosár­labdázóhoz, későbbi edzőhöz és játékvezető­höz, kislányuk született, Krisztina. A meg­sokasodott családi gondok megoldását a Tu­domány nem vállalta fel, így átkerült az Építőkhöz (Constructorul), ahol három szép bajnoki évet töltött, majd amikor lehetőség Miklós Ilona Személyiségét, sportolói egyéniségét fi­gyelve fenntartások nélkül mondhatjuk, sok­oldalú - a Királyságban: all round - sportem­ber volt. Kitűnő atlétaként, még pontosabban gerelydobóként robbant be a sportvilágba alig tizenhat évesen, és rövid időn belül ámulatba ejtette a sportág szakembereit, versenytársait. A helsinki olimpia előtt a későbbi olimpiai bajnok Zatopkovával mérte össze tudását, erejét, felkészültségét, nem győzte le ugyan, de „megszorította” csehszlovák vetélytársát, s a vetélkedő végén a dobogó első és második fokán állva igazi versenytársakként gratulál­tak egymásnak, és úgy köszöntek el egymás­tól, hogy viszontlátásra a finnek fővárosában... Ilona olimpiai részvétele elmaradt, na de erre majd később visszatérünk. Atléta pályafutása előtt a szülőfaluja, Gyergyóalfalu szomszédságában emelkedő Bucsin hófedte lejtőjén már gyermekkorában elsajátította az alpesi sí ábécéjét. Természetes volt tehát számára, amikor az atlétika mellett kiegészítő sportként, na meg szórakozásként elkezdett sízni. Akkor még nem gondolt arra, hogy egyszer majd a hófedte lejtőkön folyta­tódik sportpályafutása, mely hűen követte diákévei során megtett útját Gyergyóalfalu­­tól kezdve Gyergyószentmiklóson, majd Kolozsváron át egészen Bukarestig. Volt te­hát alkalma a megerősödésre, Isten adta tehet­sége kibontakoztatására, továbbcsiszolására. Amit az atléta pályafutása alatt nem ért, nem érhetett el (!), annak az elérése felé vezető út bejárata a sípályákon kitárult előtte. Bátran, elszántan be is lépett e kapun. Lejtőről lejtőre haladva egyengette saját útját, itthon har­minckét bajnoki címet szerezett, s e címek birtokában igyekezett az alpesi sí csillagos ege felé az Etna, Chamonix és a többi nagy síparadicsom meredekein, olimpiai bajnokot (Ivone Rueg), alpesi csillagokat (Edith Zim­mermann, Heidi Mittermeier) maga mögé utasítva a Főiskolai Világbajnokság dobogó­ja felé... Ennyit most bevezetőben, a részle­tek ezután következnek. Most maradjunk annyiban, hogy Miklós Ilona méltán büszke­sége minden erdélyi magyarnak. Bodó Ilona 1928. szeptember 7-én született Székelyke­­resztúron, a második világháborút követő két évtized legjobb nagypályás kézilabdázói közé tartozó székely kislány. Az indulásról, sport­­pályafutása első lépéseiről így emlékezik: „Székelykeresztúrin vettem először kézi­labdát a kezembe, Kiss Károly adta az első kézilabdaleckét. Ő vitt el első turnéinkra is, Segesvárra, Medgyesre, Székelyudvarhelyre. Közben Sepsiszentgyörgyre költözött a család, ahol már két szinten zajlott a kézilabdaélet, if­júsági szinten a Székely Mikó Kollégiumban, ahol diákoskodtam, és a Textilgyárban, ahol az asztaliteniszező Réthi Albert papája edzette felnőttkorosztályúak bűvölték a labdát, és egé­szen jól, hiszen az együttes az A-osztályban szerepelt. A mester egy alkalommal megnézte a mikós leányok edzését, játékát, utána pedig Ugrón Jozefinát és engem menten meghívott a gyár csapatába. Mentünk is örömmel, persze, hogy mentünk. Hogy minél több turnén vehes­sünk részt, egyesültünk a CFR-rel, kellett ez a név, ugyanis mint úgymond vasutasok, ingyen utazhattunk a vonaton. Nem robbantam be a válogatottba. A há­ború utáni első nemzetközi mérkőzésen a magyar válogatottal játszottunk Temesvárott, az eredmény 4-1 volt a magyar csapat javá­ra, emlékszem, ott ücsörögtem a kispadon, pedig a pályán több sérült is sántikált, de edzőnk, a medgyesi Holtzranger ezzel nem törődött. Nem tudtam szó nélkül megállni, s többször bekiáltottam, mit kellene éppen csi­nálni. Ekkor a szomszédos kispadról meg­szólalt egy hang: Kislány, valóban ezt kel­lene játszani. Az első adódott alkalommal aztán bosszút álltam Holtzrangeren. A Medgyessel vívott bajnoki mérkőzésen öt gólt dobtam csapata hálójába, hogy meg­győzzem, igenis, a válogatottban a helyem.” A kollégium elvégzése után a Testnevelési Főiskolára felvételizett sikerrel, s természete­sen tagja lett a főiskola csapatának, s itt foly­tatta tovább kézilabda-pályafutását. 1952-ben országos bajnokságot nyert együttesével. Rá egy évre már magára ölthette a válogatott cí­meres mezét. Első figyelemre méltó sikerét az 1955-ös varsói Világifjúsági Találkozón arat­ta, ahol Románia válogatottja nyerte a kézi­­labdatornát, melynek döntőjében éppen ő dobta a győztes gólt. Rá egy évre világbaj­nokként tért haza a Német Szövetségi Köz­társaságban rendezett II. nagypályás világbaj­nokságról, melynek döntőjén Románia válo­gatottja: Ileana Colesnicov, Lucia Dobre, Victoria Dumitrescu, Günther Irina, Haber­­pursch Magda, Jianuné Radó Ilona, Nagy Irén, Elena Pădureanu, Aurora Popescu, Ca­rolina Răceanu, Aurelia Sălăgeanu, Scheip Mária, Starck Anna, Ugrón Jozefina, Mara Windt 6-5-re legyőzte a házigazdák csapatát. Négy évvel később, a Hollandiában sorra került III. nagypályás női kézilabda-világ­bajnokságon Románia válogatottja, soraiban Jianuné Radó Ilonával, a döntőben 10-2-re verte Ausztria válogatottját, és megvédte vi­lágbajnoki címét. Radó Ilona még ebben az évben két világbajnoki címével a tarsolyá­ban érdemes sportmesterként visszavonult. 1949-1960 között 21-szer öltötte magára a címeres mezt, 28 gólt dobott. Visszavonulása után Bukarestben él, a Testnevelési Főiskolán oktatott nyugdíjba vonulásáig. Ugrón Jozefina Kovásznán született 1932. január 3-án hétgyermekes családban. Kovásznán végez­te elemi iskoláit, majd a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban folytatta tanul­mányait, ahová a székelykeresztúri tanító­képzőben végzett bátyjától, Endrétől kapott kézilabda-ismeretekkel érkezett. Nem oko­zott meglepetést senkinek, amikor Sep­­siszentgyörgy A-osztályos nagypályás csa­patának edzője, látva Jozefina játéktudását, adottságait, meghívta együttesébe. A Székely Mikó Kollégium elvégzése után a bukaresti Testnevelési Főiskolára fel­vételizett - sikerrel -, és a főiskola, na meg a válogatott, annak pedig 13-as számú me­zében bűvölte a labdát, szédítette ördöngös megoldásaival ellenfeleit. Nem volt tehát babonás, s talán ennek is köszönhetőek vi­lágra szóló sikerei. 1956 - aranyérem a II. nagypályás világ­­bajnokságon (NSZK-ban) a fianuné Radó Ilona, Nagy Irén, Irina Günther, Haperpursch Magda, Ileana Colesnicov, Lucia Dobre, Victoria Dumitrescu, Elena Pădureanu, Aurora Popescu, Carolina Răceanu, Aurelia Sălăgeanu, Scheip Mária, Starck Anna, Windt Mora és Ugrón Jozefina összetételű csapattal. 1960 - aranyérem a III. nagypályás vi­lágbajnokságon a Nagy Irén, Jianuné Radó Ilona, Aurora Bran-Popescu, Carolina Cîrligeanu-Răceanu, Maria Constantinescu, Lucia Dobre, Victoria Dumitrescu, Kuhn- Günther Irina, Aurora Niculescu, Elena Pădureanu, Elena Roșu, Starck Anna, Szökőné Sălăgeanu Aurelia, Antoneta Vasile és Ştefănescuna Ugrón Jozefina al­kotta együttessel 1961 - országos bajnok. 1962 - aranyérem a II. kispályás világ­­bajnokságon Bukarestben a Hed­orné Nagy Irén, Nakó Judit, Liliana Borcea, Ana Bo­­ţan, Maria Constantinescu, Constanţa Du­mitrescu, Victoria Dumitrescu, Frantz Edel­traute, Felicia Gheorghiţă, Elena Hedeşiu, Aurora Leonte, Iuliana Neacu, Nemetz Anna, Antoneta Oţelea, Szökőné Sălăgeanu Aurelia és Ştefănescuna Ugrón Jozefina összetételű csapattal. 1963 - országos bajnok. 1955-1964 között 87-szer öltötte magá­ra a címeres mezt. Csodálatos pályafutás, amelybe zavarta­lanul épült be 1959-ben kötött házassága Ştefănescu mérnökkel. Mi a sikere, titka vagy még pontosabban a sikerek hátországa? Nos, pályafutása elején a legfelső fokra emelt, lel­kes hozzáállás, igyekezet, szorgalom, a kifo­gástalan erőállapot, majd ahogy teltek az évek, úgy változott át az erőtől duzzadó játé­kos az ész játékosává. Remek érzékkel szer­vezte, irányította a játékot, játékostársait, akik felnéztek rá, tisztelték, hiszen minden mozdu­latát, cselét, passzát az értelem diktálta, vezé­relte. Játéka kiismerhetetlen volt, gyors, szel­lemesen sziporkázó, a kifogástalan erőnlétén alapuló munkabírása pedig csodálatra méltó. Visszavonulása után - 32 évesen tette ezt - családjának (férjének, fiának) és munká­jának él. SPORT Háromszol

Next