Háromszék, 2018. október (30. évfolyam, 8512-8537. szám)
2018-10-06 / 8517. szám
HISTÓRIA 2018. OKTÓBER 6.HÉTVÉGE Háromszék 9 Az első világháború - ahogy a franciák mondják: a nagy háború - századik évfordulóján érdemes feleleveníteni e szörnyűség járulékát, a spanyolnáthát és annak tömegpusztító következményeit. Kezdetben a háborúzó országok - mint később a csernobili katasztrófát a szovjet központi bizottság - igyekeztek eltussolni, de így csak növelték a bajt. Éppen száz éve, szeptember közepén az Egyesült Államok északkeleti részén ismerték el végre hivatalosan is e különleges fertőző betegséget és tettek valamit ellene. Egyes kutatók szerint a vírus Kínában született, és az egyik amerikai zászlóalj - amelynek a kantoni térségben volt kiképzőtábora - hozta poggyászában Boston városába. Mások azt gyanítják, hogy a kiindulási gócot Kansas környékén kell keresni. Egy itteni Loring Miner nevű orvost annyira aggasztott a szokatlanul heves influenza, hogy bejelentette a közegészségügyi hatóságnál. Mégis hónapokig nem foglalkoztak komolyan vele, de - bár az orvos nem kapott támogatást a kísérletezésre - legalább nyilvánosságra hozták a jelentését. Biztosan állítható, hogy e virulens influenza az Amerikai Egyesült Államokban bukkant fel, innen terjedt szét a csapatok mozgásával, és az is, hogy Bostonból kezdték el követni az orvosok, tudósok a H1N1 vírus halálos útját. Nemcsak a katonák, hanem a szállítmányok, az utazók is terjesztették a vírust, amely a feltételezések szerint kezdetben a madárról a sertésre, onnan az emberre továbbítódott. Egy másik hipotézis amellett kardoskodik, hogy a vírust közvetlenül a madártól kapta el valaki és adta tovább a társainak. A spanyolnátha 1918-19-ben az influenzavírus első legpusztítóbb, viágméretű járványa volt, amely a Föld teljes lakosságának közel négy százalékát fertőzte meg. Csak 1918-ban több áldozatot követelt, mint az egész első viágháború: annak végétől a trianoni békediktátumig a merészebb becslések szerint 50-70 milió ember halálát okozhatta. A statisztikák szerint csak Európában több mint kétmillióan haltak meg e járványban, Indiában viszont 17 millióan. Mondhatjuk tehát, hogy a spanyolnátha az emberi történelem legtöbb áldozatot követelő járványa volt. A kórokozó vírus hatékonysága és gyors terjedése többszöri mutáció eredménye, ezért az áldozatok jobbára védtelenek voltak vele szemben. A későre bevezetett karantén már alig segített. A betegség átterjedt más kontinensekre is, így Dél-Amerikára, Ázsiára, Afrikára és a csendes-óceáni szigetekre. S mivel az éhínség miatt vidékről sokan a nagyvárosokba tódultak, a zsúfoltság és a szűkös körülmények között különösen nagy lett a fertőződés esélye. Új-Zélandon a járvány 1918 novemberében kezdett tombolni, amikor a csapatok hazatértek az európai frontokról. Mintegy 8600-an haltak meg, kétszer annyian, mint ahány katona odaveszett a háborúban. A kanadai missziós állomások azt tapasztalták, hogy az őslakosság különösen érzékeny a vírussal szemben. Phaadelphiában csupán egy októberi napon 4597-en estek áldozatul a járványnak. A holttesteket kezdetben kénytelenek voltak a szabad téren tárolni, Montrealban a papok a nyílt utcán osztották az utolsó kenetet. Az első szavahihető hírek a járványról a viszonylag enyhe cenzúra miatt a semleges Spanyolországból érkeznek. A hadban álló országokkal ellentétben ők nem hallgattak. 1918 májusának végén a hírügynökségi jelentések szerint ott nyolcmilióan fertőződtek meg, és Madridban minden harmadik ember influenzás lett. Még a király és több minisztere is megbetegedett. Ezért ered innen a betegség elnevezése. A francia újságok kénytelenek voltak hozni a Pireneusokon túli sajtó információit, de igyekeznek eltussolni a valóságot, nehogy a német ellenségnek lelki tápszert adjanak. S mivel a trianoni békeerőszakot Párizs környékén mondták ki, maradjunk a továbbiakban a francia példánál. A betegség az amerikai csapatokkal jutott oda. Brest kikötővárosban ütötte fel fejét 1918 áprilisában, és onnan terjedt koncentrikus körökben mind a katonák, mind a civiek között. Párizst ápris végén érte el. A sajtóban természetesen igyekeztek minimalizálni a jelentőségét. A Le Gaulois lap 1918. június 26-án így ködösít: „Ez a betegség - amely nem növekszik, noha a spanyol influenza nevet adták neki - szerencsére könnyen elhárítható többszöri orr- és garatfertőtlenítő mosással és egykét kinintabletta bevételével. (...) Ez egy szezonális betegség, amelyet atyáink szénanáthának neveztek.” Egy hónappal a háború vége előtt, 1918. október elejére azonban már több tízezer katona kapta el a fertőzést, így sokan haltak meg „szolgálatban szerzett betegségben” vagy „grippes eredetű tüdőgyulladásban”. Nem lehetett tovább tussolni, szépíteni a bajt, hiszen már több mint 22 ezer francia katona esett áldozatul a spanyol influenzának, köztük a költő Appolinaire is. (Persze a védelmi minisztérium jelentése szerint ő „háborús sebeibe” halt bele.) Az újságok gyászhírei meggyőzőbbek lettek, mint a lapok vezércikkei. A spanyolnátha egyedi jellemzője, hogy egy éven belül három hulláma is volt: 1918 tavaszán, majd őszén, végül sok helyen 1919-ben is felütötte a fejét. Első alkalommal nem járt sok halálos áldozattal, viszont az 1918 őszi, illetve az 1919-es hullám már igen. A betegség gyorsan vérzéses tüdőgyulladássá fejlődött, és alig néhány óra alatt halálhoz vezetett. A vírusos pneumonia különösen a 20 és 40 év közöttieket sújtotta. Ezt egyes kutatók azzal magyarázták, hogy az áldozatok immunrendszere túlreagálta a fertőzést és elpusztította a tüdőszöveteket. Különös eredményre jutunk, ha összevetjük az influenzát - amely általában a gyerekeket és az időseket veszélyezteti - a spanyolnáthával, amely a nyugdíjkorhatár alattiakra volt különösen veszélyes. Az úgynevezett „híres” emberek halállistája is ezt igazolja. Ez a betegség vitte el az utolsó magyar királyt, IV. Károlyt, aki különbékével kísérletezett, a Nagykárolyban született magyar írónőt, Kaffka Margitot, Edmond Rostand francia drámaírót vagy Max Weber kiváló német szociológust. Ha a saját népét így tájékoztatta a hivatalos Franciaország, miket hazudhatott össze a titokban előkészített trianoni békeerőszakról? I. KIRÁLY BÉLA Párizsi levelek Spanyolnátha, a félrevezetés mintapéldája A földreform végrehajtásánál a földosztó bizottság helyi szervei a döntést teljes önkénnyel, saját mérlegelésük és nem a törvény szerint alkalmazták. A döntéseket nem foglalták írásba, s ezért még az sem volt megállapítható, hogy a törvény melyik szakasza szerint jártak el. A román nagybirtokosok tulajdonait nem sajátították ki. A helyi földosztó bizottságban alig volt magyar nemzetiségű, a járási bizottságnak és a bukaresti Központi Földreform Bizottságnak egyetlen magyar tagja sem volt. A bizottságokban közönséges bűnözők és volt vasgárdisták is részt vettek. A Groza-kormánynak az erdélyi magyarság gazdasági javai ellen irányított másik jogfosztó intézkedése a C. A. S. B. I.-rendelet, az Ellenséges Javakat Igazgató és Ellenőrző Pénztár, amely magyar állampolgárságú természetes személyek, illetve magyarnak tekintendő jogi személyek és a „vélelmezett ellenségek” javainak a zárolását végezte. A rendelet szerint „vélelmezett ellenségnek számítanak, akik 1944. szeptember 10. előtt vagy azután Németországba, Magyarországra vagy e két ország által megszállt területekre menekültek”. Ez alól azok sem voltak kivételek, akik szeptember 12-e után visszatértek lakóhelyükre. Zárolás alá tartozott min-den ingatlan, üzlet, áru, ingóság, értékpapír és értéktárgy. A 6754-es számú, 1945. május 3-ai C.A.S. R. L-rendelet enyhít az előbbi törvényen ugyan, amikor kimondja, hogy csak olyan személyek javai esnek zárolás alá, akik 1945. március 13-a után tértek vissza, ez azonban csak a menekültek igen csekély számára vonatkozott. Egyébként minden menekült a „vélelmezett ellenség” kategóriájába tartozott. A Magyar Népi Szövetség 1945. május 30-án tiltakozó emlékirattal fordult a C. A. S. B. I.-ügyben a román kormányhoz, ugyanakkor a kolozsvári Világosság és a Marosvásárhelyen megjelenő Szabad Szó is foglalkozott a sérelmekkel s a törvény jogellenességével. Groza kivizsgáltatta az ügyet és részleges enyhítéseket eszközölt ki. ............................. ... -----Luca László Az állampolgárság kérdésének tisztázása körül ugyanis csak súlyos sérelmek érték az erdélyi magyarságot a Grozakormány ideje alatt. Az 1945. március 30-ai új állampolgársági törvény fondorlatos alkalmazása következtében mintegy 200 ezer romániai magyarnak maradt tisztázatlan az állampolgársági státusa, és több ezernek kellett elhagynia Erdély területét. A törvény II. szakasza szerint nem tekintendők román állampolgároknak azok az észak-erdélyi lakosok, akik 1940. augusztus 30-ától, a bécsi döntés napjától, illetve Észak-Erdélynek Magyarországhoz való visszacsatolásától az új törvény életbelépéséig idegen állampolgárságért optáltak, továbbá azok az észak-erdélyi lakosok, akik önként szolgáltak egy Romániával hadiállapotban lévő hadseregben, illetve akik egyáltalán idegen katonai alakulatban szolgáltak. Kézenfekvő, hogy ez a rendelet elsősorban az erdélyi magyar férfiak száz- ezreit érintette, s azt is magával vonta, hogy a román pénzügy-igazgatóság nem utalt ki sem nyugdíjat, sem más pénzjárandóságot azoknak, akik 1944. október 11-én - tehát a teljes anarchia és népirtás idején - nem tartózkodtak Észak-Erdély területén. Az állampolgársági törvény fondorlatait, abszurd fogalmazását, ellentmondó jellegét nem nehéz felismerni, azáltal tudniillik, hogy a román fegyverszüneti egyezmény 19. pontja a bécsi döntést semmisnek nyilvánította és Észak-Erdélyt visszaítélte Romániának, ezen a területen automatikusan a bécsi döntés előtti jogrendszernek kellett volna visszaállnia, és nem lett volna szükség egy új állampolgársági törvény életbeléptetésére. Az új állampolgársági törvény súlyos következményeivel a Magyar Népi Szövetség foglalkozott az 1945. június 4-ei ülésén, később az Országos Demokrata Arcvonal észak-erdélyi bizottsága is titakozó jegyzés sket nyújtott be a kormányhoz, de kevés eredménnyel. Azután a nemzetiségi miniszter és Luca László, az Országos Demokrata Arcvonal főtitkára járt közben a kormánynál, az ügy azonban továbbra is megoldatlan maradt. Végül is egy 1945. augusztus 17-ei állampolgársági végrehajtó utasítás kimondta a végső döntést, amely szerint „elvesztették állampolgárságukat mindazok a személyek, akik az ellenséges hadsereg (a német és magyar hadsereg) visszavonulásakor Észak-Erdély területét önként elhagyták és a visszavonulókkal közösséget vállaltak”. Ez a rendelet hozzávetőleg 300-400 ezer észak-erdélyi magyar menekültet érintett, olyanokat is, akik az átvonuló front miatt csak ideiglenesen hagyták el lakóhelyüket. Ezek további sorsa a törvény jó- vagy rosszakaratú értelmezőitől vált függővé. Létkérdéssé nőtt az erdélyi magyarság életében a Pátrascanu-féle 645. számú igazságügy-miniszteri, úgynevezett „visszaperlési” rendelet, amelynek értel-l mében „azok a román nemzetiségű lakosok, akik a bécsi döntés után ingatlanaikat bármi okból kénytelenek voltak elidegeníteni, pert indíthatnak a jogügylet felbontása érdekében”. Ez az intézkedés azután újabb bonyodalmakra, visszaélésekre adott okot. A jóhiszemű vevő visszaperelhette ugyan a vételárat, de ez a megváltozott pénzviszonyok következtében még az eljárás költségeit sem fedezte. Arra való tekintettel, hogy a magyar parasztlakosság egy része Dél-Erdélyben otthagyta birtokát, Észak-Erdélyből pedig a román lajkosság áramlott a déli vidékekre, a bécsi döntés jogilag biztosította az „önkéntes birtokcserét”. Itt megjegyzendő, hogy a bécsi döntés után több ezer ingatlancsere történt magyarok és románok között. Csereesetekben azonban csak a románok kapták vissza javaikat. A szocialista Romániában a jogegyenlőséget, azaz a nemzeti kisebbségek teljes jogait az 1948-as és 1952-es alkotmányok után az 1965-ös új alkotmány szavatolja (1976). (folytatjuk) ■F