Határőr, 1987 (42. évfolyam, 27-52. szám)
1987-09-11 / 37. szám
tel bárjában. Kiderült, hogy honfitársam, s az is, hogy kocsijával Ausztrián keresztül Franciaországba utazik. Kérésemre megígérte, hogy kis kerülőt tesz és elvisz Pozsonyba. Mint említettem, Budapesten néhány napig Mari barátnőmnél laktam, aztán Ibuszszobát béreltem. Szabó Lászlónénál laktam, a Lánchíd utca 15. alatt, a 4. emeleten. Kardov Olghanovic egy szuszra hadarta el magyarországi tartózkodásának történetét. A vizsgálótiszt türelmesen végighallgatta és csak aztán kérdezett. — Mondja el azt is részletesen, hogyan jutott a birtokában levő hamis útlevélhez! — Az útlevelet a belgrádi rendőrségen állították ki részemre. Ez az én eredeti útlevelem. — Az útlevélben kicserélték a fényképet, kaparások, utólagos beírások vannak benne, a 19. oldalon látható hegyeshalmi beléptetőbélyegző hamisítvány. Olgicanovicnak a szeme sem rezdült. — Én ezt a fényképet nyújtottam be az útlevélkérelemhez, nem tartom tehát valószínűnek, hogy kicserélték. Kaparásokról, utólagos beírásokról sem tudok. Ami pedig azt a bizonyos bélyegzőt illeti, nem tudom megítélni, hogy milyen minőségű. Egyet tudok csak, hogy a nemzetközi gyorsvonaton a határőr a szemem láttára bélyegezte le az útlevelemet. Ha valamilyen hiba lehet a bélyegzővel, arról csak az a katona tehet. Olghanovic nyugodt arccal ült és szavai hatását figyelte. A vizsgálótiszt felállt. — A kihallgatást egyelőre befejeztük. Az útlevelét elküldjük hivatalos okmányszakértőhöz. Újabb „tettesei“ Kardov Olghanovic ügye a BM vizsgálati osztályára került. Az ottmegtartott első kihallgatáson ugyanazt mondta el, mint a rajkai FEP-en, a párhuzamosan megindított nyomozás azonban olyan adatokat hozott felszínre, amelyek bizonyították: a határátlépést megkísérlő személy nem az, akinek vallja magát. Rövidesen megérkezett a csehszlovák határőrség átirata is, s ebben alátámasztották, amiről Gulyás Gábor törzsőrmester, a csehszlovák határőrség útlevélkezelője már említést tett. Ezek szerint az Adamic Selmán néven utazó férfi, s aki a fényképek tanúsága szerint pontosan úgy festett, mint Karolar Olghanovic, osztrák állampolgár, Bécsben lakik. Először 1986. február 15-én érkezett Csehszlovákiába bizonyos Salihi Afrim jugoszláv állampolgár társaságában egy piros színű Citroen gépkocsival, amelynek a rendszáma W 510-683 volt. Ekkor mindketten Lengyelországba utaztak tovább. Legközelebb, még ugyanabban a hónapban, egyedül jött, de akkor egy fehér színű Peugeot gépkocsin, ennek a rendszáma : 377- 361. Ez a forgalmi rendszám azért érdekes, mert a következő alkalommal már átkerült arra a piros Citroenre, amellyel korábban is utazgatott Adamis Selman, vagy Karolov Olghanovic vagy éppenséggel másvalaki. A személyazonosság pontos megállapítása érdekében a BM vizsgálati osztályáról fényképet és újlenyomatot tartalmazó átiratot küldtek az Interpol belgrádi irodájának, a válasz azonban jó ideig késett. Időközben viszont elkészült a hivatalos okmányszakértői jelentés, amely lényegében ugyanazokat a hamisításokat tárta fel, amelyről már korábban is szóltunk. Ezt a legközelebbi kihallgatás során közölték vele. Jó darabig nem válaszolt, aztán ezt mondta. — Eddig nem mondtam igazat, de miután látom, hogy milyen bizonyítékaik vannak, beismerő vallomást szeretnék tenni. Belekezdett a történetbe. — A valódi nevem Ando Olgbcanovic. Belgrádban születtem, ott is lakom, a foglalkozásom szabó kisiparos. Mindeddig azért tagadtam a valódi nevemet, mert nem akartam, hogy kitudódjon: a jugoszláv belügyi szervekkel korábban nézeteltérésem volt. Az történt ugyanis, hogy 1970—78-ig az NSZK- ban dolgoztam mint vendégmunkás. Egy alkalommal hazatértem, mert szükségem volt a születési anyakönyvi kivonatomra, de az okmány kiadását bürokratikusan intézték. Ezért kifakadtam és a fejükhöz vágtam: „Tanulhatnátok ügyintézést az NSZK-tól!” Ezt a kijelentésemet rendszerellenesnek minősítették és végleg bevonták az útlevelemet. Ezután otthon kellett maradnom és ekkor nyitottam meg a szabóműhelyemet. A közelmúltban meglátogatott unokatestvérem, Nikola, aki Bécsben vendégmunkás. Amikor visszaindult,azt mondta, menjek el vele. Kedvem támadt az utazásra, de útlevél nélkül? Otthon volt viszont az édesapámé, aki elhunyt. Ekkor támadt az ötletem, hogy ezt az útlevelet kellene felhasználni. Az egyik volt iskolatársam végezte el a szükséges változtatásokat. Ezzel az útlevéllel elmentem Bécsbe, majd onnan vonattal jöttem Budapestre. Így történt. A hamis bélyegzőről azonban nem tudok. Továbbra is állítom, hogy az útlevelem 19. oldalán lévő bélyegzőnyomatot a magyar határőr a szemem láttára helyezte el. Ez a vallomás másképpen hangzott, mint a korábbi, de Olgicanovic, akinek a keresztneve tehát Ando, most már elismerte az útlevél meghamisítását. A vizsgálótiszt azonban élt a gyanúval: az újabb vallomás sem felel meg a valóságnak, s Olgicanovicnak komoly oka van rá, hogy valódi nevét titkolja a hatóságok előtt. Ez később be is bizonyosodott. Nézzük azonban sorjában, milyen adatok kerültek felszínre a nyomozás során. Először is a debreceni ügy. A Budapesti Rendőr-főkapitányságon az egyik nyomozótisztnek, amikor meglátta Olgbanovic fényképét, eszébe jutott, hogy ezt a férfit látta már, mégpedig Debrecenben, amikor csempészés közben rajtakapták. A rendőrségi eljárást követően már bírósági ítélet is született az ügyben. Előkerültek az akták. Nézzük az ítéletet, amelyben csempészet vétsége és más bűncselekmények miatt Nedzat Halitit hat hónap, három év próbaidőre felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték és kiutasították Magyarország területéről. Tehát i Nedzat Haliti. Azonos lenne ez a személy Kardov, illetve Ando Olghanoviccsal és Adamir Selmánnal? A debreceni aktákban szerepelt még két név, Marek Ferticzky és Bogdán Szül, lengyel állampolgároké. Ők társai voltak NedzatHalitinek a csempészésben. A személyazonosítás céljából őket már nem lehetett felkutatni, ugyanis mindkettőjüket kiutasították az országból. Tanúiként meghallgatták viszont K. Mariann budapesti lakost, aki az ügyben részletes vallomást tett. Akadt tehát valaki, aki személyesen is ismeri NedzatHalitit. Mielőtt azonban megkezdték volna tanúkénti kihallgatását, megérkezett Belgrádból azInterpol válasza. Ebben az állt, hogy a jugoszláv rendőri szervek azonosították Nedzat Halitit, aki jugoszláv állampolgár és akit 1978-ban Jugoszláviában 4 évi szabadságvesztésre ítéltek arany- és devizacsempészés miatt. Szerelmi kapcsolat A vizsgálótiszt K.Mariann elé tette az útlevelet. — Ismeri azt a férfit, akit a fénykép ábrázol? — Igen, megismerem. — Eddy. Vagyis Nedzat Haliti. — Elmondaná megismerkedésük történetét? — Igen. Elöljáróban annyit, hogy a Volán Touristnál dolgozom mint idegenforgalmi előadó. 1985 nyarán a munkahelyemre bejött egy férfi és kiadó lakást keresett. Németül beszélgettünk. Később a férfi többször is bejött az irodába. Udvarolt, kedves volt hozzám és elhívott vacsorázni. Akkor csak annyit mondott magáról, hogy Eddynek hívják. A találkozásokból, a pezsgős vacsorákból végül is szerelem alakult ki közöttünk. Ennek ellenére alig tudtam valamit Eddyről. Mindössze annyit, hogy Jugoszláviában Koszovóban él, rendkívül vallásos, hithű mohamedán és nacionalista. Akkoriban egy barna színű Citroën gépkocsival járt, én is utaztam vele többször. — Azt mondta, úgy tudta, hogy Eddynek hívták. Említette viszont a Nedzat Haliti nevet is — szólt közibe a vizsgálótiszt. — 1985 augusztusában tudtam meg a valódi nevét, és ennek külön története van. Az irodában voltam, amikor vidékről telefonált, a Velencei-tó partjáról, s kérte, hogy utazzak oda, segítsek neki tolmácsolni. Eleget tettem■ a kérésének. Akkor tudtam meg, hogy családjával együtt a Velencei-tó partján nyaralt, s kisfia a hajóállomásnál beleesett a vízbe és megfulladt. A hivatalos ügyek intézése során, tolmácsolás közben tudtam meg, hogy Nedzat Halitinek hívják. Egyébként ekkor láttam a feleségét is. — Mi volt az a debreceni ügy? — 1985 októberében megint felkeresett az irodában és elmondta, hogy Debrecenbe utazik. Tekintettel arra, hogy a húgom, Zita, Debrecenben tanul, arra gondoltam, megragadom az alkalmat és meglátogatom. Ezért megkértem Halitit, vigyen el magával. A Citroennel mentünk, késő este érkeztünk a városba. A húgomnál szálltunk meg. Kora reggel arra ébredtünk, hogy dörömbölnek az ajtón, a rendőrség volt, Nedzatot keresték. Fogalmam sincs róla, honnan tudhatták, hogy ott van. Szétnéztek a házban, átkutatták Nedzat kocsiját, s abban egy rejtekhelyen nagyon sok pénzt találtak. Megbilincselve elvitték, nekem pedig azt mondták, a vizsgálat befejeztéig nem hagyhatom el a várost. Többször berendeltek a rendőrségre, s részt kellett vennem a bírósági tárgyaláson is. Így tudtam meg, hogy Nedzat Haliti csempészésbe keveredett, külföldiekkel seftelt, aranyat, órákat, külföldi valutákat adtak, vettek. A bírósági tárgyaláson felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték és kiutasították az országból. — Ezután találkozott-e vele? — Igen, két alkalommal, bár abban bíztam, hogy soha többé nem látom. 1986 márciusában ismét megjelent a Lenin körúti irodában. Nagyon meglepődtem, és megkérdeztem, hogyan lehet itt, hiszen kitiltották az országból. Azt felelte, hogy titokban, de meg is fenyegetett, ha valakinek elárulom, akkor megöl vagy megölet. — Komolyan vette a fenyegetést? — Igen. Tudtam róla, hogy fanatikus és mindenre képes. Akkor, márciusban egyébként már nem a Citroennel jött, hanem egy sötét színű BMW-vel. Aztán 1986 októberében ismét megjelent az irodában és kért, hogy rendeljek neki szállást. Egyébként azt a Lánchíd utcai lakást, annak ellenére, hogy kifizette, nem vette igénybe. Ezt később tudtam meg, amikor a tulajdonos megkérdezte tőlem, miért nem jött a vendég, ha már egyszer rendezte a számlát. Kár volt hazudni K. Mariann feltáró vallomása segítséget nyújtott ahhoz, hogy némi képet alkothassunk Nedzat Haliti személyéről, aki pedig nagyon is titkolni szerette volna kilétét. Minden oka megvolt rá. Korábbi csempésztevékenysége miatt hazájában érvényes börtönbüntetése volt, s miiután kiutasították Magyarországról, számolniakellett azzal, hogy le kell töltenie büntetését. Ezért is használt hamis útlevelet. Nedzat Haliti egyébként egy bécsi profi csempészbanda volt tagja, aki Magyarországon kívül gyakran megfordult más szocialista országokban is. Szállította a csempészárut, hozta, vitte az aranyat, pénzt, ahogy azt főnökei parancsolták. Ezért volt szüksége a sokarcúságra, a hamis útlevelekre, az átfestett, átrendszámozott gépkocsikra. Ne gondoljuk, hogy a bizonyítékok súlya alatt Nedzat Haliti végül is töredelmes vallomást tett. Nem az a fajta. Csak annyit ismert el, amennyit éppen szükségesnek látott. Például, amikor közölték vele, hogy a belgrádi rendőrség értesítése szerint 4 évet ült Jugoszláviában csempészés miatt, azt mondta, nem így van. Egy esztendőt ugyan eltöltött a börtönben, de nem csempészés, hanem politikai ok, albán nacionalista meggyőződése miatt. Pedig tulajdonképpen megmondhatta volna az igazat is. A Jugoszláviában elkövetett régi bűnök ugyanis nem súlyosbítják a Magyarországon elkövetett törvényellenes cselekedeteket, a csempészést, a valuta-bűncselekményeket , a tiltott határátlépési kísérletet. A hatóságokat félrevezető, az igazságot tussolni akaró magatartás viszont annál inkább. HALÁSZ KÁLMÁN A hamis hegyeshalmi beléptetőbélyegző Haliti \t.&cun cp \ tfinpA r Jf ■í* . .’it, 4» 19 * * * r* ?■** .1 hii roAMHe * I »»* ##***# roAMHe A nedvesbélyegző maszatolásán jól látszik, hogy a fényképet kicserélték A dátumban lévő kaparások egyértelműen bizonyították az utólagos beavatkozást