Határőr, 1989 (44. évfolyam, 1-26. szám)

1989-06-16 / 24. szám

lenség, persze hogy az, de ő a má­soké. Akkor válik igazi ellenséggé, ha a határ felől lopakodik. Ki te­­hátlan az ellenség?" A feltett kérdésre egyöntetűen rúgtuk a választ: ellenség az, aki kövér és a határ felé lopakodik. „Ha, ha, ha — kacagott a főtörzs —, így lenne, ha a dolgok nem len­nének dialektikusok. De ilyen csak a mesében van. És akkor mi van, ha nem kulák az illető személy?” Ez bizony keresztkérdés volt a ja­vából, melyre mi az akkori ismere­teink szerint nem is tudhattuk a ke­resztfeleletet. „Nem tudják — préselte ki a sza­vakat csak úgy magának a főtörzs­őrmester —, de nem is tudhatják szegények, hiszen jóformán még ci­vilek. Figyeljenek! — emelte fel hangját szemmagasságig —, ez lesz a mai foglalkozás tárgya.” A foglalkozás végére egy sor is­merettel lettünk gazdagabbak. Meg­tudtuk azt, hogy az ellenség soha nem alszik. Normális ember ezt ter­mészetesen nem bírja gyufával. Vi­lágos tehát, hogy az ellenség állan­dóan álmos, szeme beesett és kari­kás, arca gyűrött. Továbbá. Bárho­vá nézünk, az ellenség kezét min­denütt megtaláljuk. Ha valaki fe­gyelmezetlen, annál az ellenség ke­zét kell keresnünk. Szőrös mancsa ott van a selejttermelésnél. Sőt — mondta a törzsőrmester —, ha a lak­tanya latrináját lepiszkolják, ott is az ellenség kezét kell keresni. Nyil­vánvalóvá vált előttünk tehát, ha az ellenség keze mindenütt ott van, ak­kor az büdös és piszkos. Ki tehát az ellenség? Aki kövér és a határ felé lopakodik, a szeme be­esett, az arca vörös, a keze piszkos és büdös és állandóan ásít. Hát ez jobb, mint egy személyleírás! Rövid idővel e foglalkozás után, egy határsértéskor bennünket, akko­ri újoncokat is bevetettek. Amikor a riadót elrendelték, még nem tud­tuk, hogy ez éles, mondhatnám: kö­szörült riadó lesz. Csak feltételeztük, mert az írnoktól semmi hír nem szivárgott ki. A valóság tényleg vé­resen komoly volt. Az udvaron te­herautók vártak, melyekre hosszas hercehurca után felszálltunk. Az autók motorjai bőgni, zokogni kezd­tek, s elindultak az akkor még nem­­tudtuk mifelé. A főtörzsőrmester is velünk jött. „No — okított bennünket szokott módján —, most megkóstolhatjátok a határ­őr életét.­­Ellenséget megyünk fogni ” És mi előre csámcsogtunk, s ta­lálgattuk: édes vagy savanyú-e az élet. Aztán bizonyos távolságokban leszállítottak bennünket a teher­autókról. Pontosan úgy, mint a ve­tőgép a magokat, elvetettek (beve­tettek?) bennünket. S mire minden r­épkocsi elvégezte ezt a műveletet, észre sem vettük, de zárócsoport szökkent szárba belőlünk... A postaholló izgatottan közbevá­gott. — Ki fogta el, csak nem. .. — Garay elvtárs fogta el — mu­tatott magára a szaki, óriásira nö­velve ezzel amúgy sem kicsi tekin­télyét. — És? Ki volt? — Kövér? — Büdös? — Ásított? — hallatszott innen is, onnan is. — Egy nagyon szép lány volt. Ak­kor tanultam meg, hogy az ellensé­get nem a ruhájáról, nem a testsú­lyáról, még a szagáról sem, hanem tevékenységéről kell és lehet felis­merni. Ellenség az, aki kezet emel ránk, aki törvényeinket megszegi. .. Még akkor is, ha esetleg szépségki­rálynő. És akkor napsugár határőr szó nélkül indult az iroda felé, ahonnan csak hosszú idő múlva jött ki. Ek­kor azonban már okosabb volt, és sokkal nyugodtabb, mint amikor be­ment. Garay János elégedetten nézett körül, s magasra emelte kiürült kor­­t saját. De tekintetét mindenki kerül­­t­­e, csakúgy, mint a kor saját. — Kár — fejezte ki véleményét tömören Garay János fegyvernemé­től megfosztott tartalékos határőr szakaszvezető —, mert még nagyon sok, rengeteg, sőt még egy nagyság­renddel több történetem, valódi tör­ténetem is lenne. Lenne? — medi­tált —, csak lenne? Van! Ám már senki nem akart újabb , egy deci szódát a megfelelő körítés­sel fizetni. 1989-BEN Gazdasági helyzetünk gondjai, bajai az életünk megannyi terüle­tére rányomják bélyegüket. Az úgynevezett kulturális szférából szintén hosszabb ideje érkeznek a vészjelzések: az állami támogatá­sok drasztikus - bár szükségszerű - lefaragása, szinte teljes mérték­ben történő megvonása már-már katasztrofális helyzetbe sodorja a kultúrában tevékenykedőket, töb­bek között a könyvkiadást is. Ismert nem egy nagy kiadó aggódása az „aluljáró irodalom" előretörése, az igénytelen, csak tömegszórakozta­tási és eladási szempontokat figye­lembe vevő kiadványok nagy szá­ma miatt - a nemcsak a kiadók, írók, esztéták, de a kultúráért fe­lelősséget érzők ugyancsak sokat polemizálnak a könyvkiadás jelene­s jövője fölött. Az idei könyvünnep, a könyvhét, sok tekintetben forrásban lévő hely­zetben került megrendezésre. Jel­zésértékű, hogy a megnyitó ün­nepségen Grósz Károly, az MSZMP főtitkára mondta a beszédet, kife­jezésre juttatva, hogy a mégoly sú­lyos anyagi körülmények között is a párt nagy fontosságot tulajdonít a könyvkiadásnak, az irodalomnak és általában a kultúrának. A kiadványok - színvonalukat, értékeiket tekintve - most sem maradnak el a korábbi években megszokottól, sőt sokszínűségükben még fölül is múlják azt. Más kér­dés, mennyire eladhatók, mennyi pénze van a könyvre az emberek­nek. A könyvsátrak, a boltok kínála­tában válogatók száma szerint: ér­deklődés és igény az úgynevezett igazi irodalomra is van. Az árak persze nem nagyon teszik lehetővé, hogy egyszerre valamennyi könyvet megvegye az ember, amelyikre gusztusa támad - ám a saját pél­dámból kiindulva ezt régebben sem nagyon engedhettem meg ma­gamnak. A könyvheti kiadványok később is megvásárolhatók, arra is vannak jelek, hogy a nagy sláger­nek bizonyulókat gyorsan, utánnyo­mással teszik a kiadók hozzáférhe­tővé. Kérdőjeleket persze föl lehet ten­ni a jövőre vonatkozóan, de egy tényt biztosan megállapíthatunk: továbbra is kell a jó könyv, az iro­dalom, s nemcsak a sekélyes mű­veknek van piaca. Kutasi Péter HATÁRŐR 13. A gorbacsovi idők kezdetén bizonyára nem voltam egyedül a meghökkenésemmel, ami­kor olyan híreket hallottam, olvastam, hogy gazdasági bűnszövetkezeteket lepleztek le Moszkvában, szabályos kis ostrommal sikerült csak a rendőrségnek elfoglalni a kiskirályko­­dó vezető erőd jellegű házát vagy éppen ma­gas beosztású gazdasági vezetőket ítéltek ha­lálra többmilliós sikkasztásért, bűnös haszon­­szerzésért. Hümmögtünk és nem értettük. Vajon ezek valami új torzulások? Nem vol­tunk ilyen hírekhez szokva onnan, a Föld egyhatodáról. Aztán a tüntetések, a Szaiha­­rov-ügy háttere, majd nemzetiségi villongá­sok, fegyveres összecsapások. Mára már túl vagyunk a hümmögésen, s jómagam azt hittem, hogy engem már nem lehet meglepni. Vajda Péter a Csurbanov­­dosszié című könyvével nemhogy meglepett, meghökkentett, de a vékony könyvecskét el­olvasása után sokáig hitetlenkedve forgattam és azóta is újra meg újra beleolvasok. Jurij Csurbanov Leonyid Brezsnyev Galina nevű lányának harmadik férje. Az asszony­nál jóval fiatalabb, nyalka rendőrtiszt a há­zasságkötés után tíz évvel már tábornok és a Szovjetunió belügyminiszterének első he­lyettese. Felemelkedésének korszakában ő maga és környezete is igen zavaros ügyekbe keveredett. A karriertörténet visszanyúlik az üzbég maffia tevékenységének idejére. A négymilliárd rubelnyi kárt okozó panamába a legmagasabb körökből is sokan belekeve­redtek. A klánhoz seregnyi üzletve­zető, igazgató, szovházvezető tartozott, részt és hasznot kapott a szervezett alvilág: bér­gyilkosok és zsarolók. A kikezdhetetlennek hitt bűnszövetség ti­pikus gengsztermódszereket alkalmazott. Az üzbég belügyminiszter például gyilkosok be­vonásával merényletet szervezett az ügyei kivizsgálására érkezett nyomozócsoport veze­tője ellen. Az üzbég klán egyik legfélelmetesebb alak­ja, Adilov — akit többször is képviselőnek választottak a Szovjetunió Legfelsőbb Taná­csába, sőt a Szocialista Munka Hőse címet is elnyerte — szű­kebb hazájában élet és halál ura volt. Birtoka határát fegyveres őrség vi­gyázta, s a hívatlan betolakodókat föld alatti ketrecekbe zárta. A szálak azonban a Szovjetunió más köz­társaságaiba, sőt, Moszkvába is elvezettek ... Jurij Csurbanov, volt vezérezredes, belügy­miniszter-helyettes gigantikus méretű bűn­ügyének története nem szimpla eseménysort rögzít, hanem mint cseppben a tenger, tük­röződik benne egy korszak természetrajza. Ez az időszak, amelyet fájdalmas szemlé­letességgel pangásnak nevezhetünk, súlyos következményekkel járt: a XX. kongresszus reményt keltő határozataival megkezdett re­formok elhaltak, a változtatások visszaren­deződtek, a döntéseket nem hajtották végre, a jelentéseket meghamisították, elvtelen sze­mélyi kapcsolatok rendszere alakult ki, amely aztán már törvényen felüliséget eredménye­zett egyes személyek számára, a hiánygazdál­kodás talaján általánossá vált a korrupció. S mindez rengeteg pénzbe, presztízsbe és vér­be került. Végezetül — ízelítő gyanánt — egy rövid idézet a könyvből: „Valaki mondott Brezs­­nyevnek valamit arról, milyen nehezen élnek az alacsony fizetésű emberek. Mire Brezsnyev azt válaszolta: »Maga nem ismeri az életet. Senki sem a fizetéséből él. Emlékszem, fiatal koromban, amikor a technikumban tanultam, vagonok kirakásával kerestünk pénzt. De ho­gyan csináltuk? Három zsákkal, vagy ládá­val ide m­egyet magunknak. Az országban is mindenki így élt”. S ez utolsó mondat zöld jel volt a korrupt köztársasági kiskirályoknak. Szendrei M. ГЛР<■ VAKV ДКРАJ HRENKÓ mi *magyaror$?ál.; TÉRKÉPEKEN Takács István felvételei

Next