Határőr, 1989 (44. évfolyam, 1-26. szám)
1989-06-16 / 24. szám
lenség, persze hogy az, de ő a másoké. Akkor válik igazi ellenséggé, ha a határ felől lopakodik. Ki tehátlan az ellenség?" A feltett kérdésre egyöntetűen rúgtuk a választ: ellenség az, aki kövér és a határ felé lopakodik. „Ha, ha, ha — kacagott a főtörzs —, így lenne, ha a dolgok nem lennének dialektikusok. De ilyen csak a mesében van. És akkor mi van, ha nem kulák az illető személy?” Ez bizony keresztkérdés volt a javából, melyre mi az akkori ismereteink szerint nem is tudhattuk a keresztfeleletet. „Nem tudják — préselte ki a szavakat csak úgy magának a főtörzsőrmester —, de nem is tudhatják szegények, hiszen jóformán még civilek. Figyeljenek! — emelte fel hangját szemmagasságig —, ez lesz a mai foglalkozás tárgya.” A foglalkozás végére egy sor ismerettel lettünk gazdagabbak. Megtudtuk azt, hogy az ellenség soha nem alszik. Normális ember ezt természetesen nem bírja gyufával. Világos tehát, hogy az ellenség állandóan álmos, szeme beesett és karikás, arca gyűrött. Továbbá. Bárhová nézünk, az ellenség kezét mindenütt megtaláljuk. Ha valaki fegyelmezetlen, annál az ellenség kezét kell keresnünk. Szőrös mancsa ott van a selejttermelésnél. Sőt — mondta a törzsőrmester —, ha a laktanya latrináját lepiszkolják, ott is az ellenség kezét kell keresni. Nyilvánvalóvá vált előttünk tehát, ha az ellenség keze mindenütt ott van, akkor az büdös és piszkos. Ki tehát az ellenség? Aki kövér és a határ felé lopakodik, a szeme beesett, az arca vörös, a keze piszkos és büdös és állandóan ásít. Hát ez jobb, mint egy személyleírás! Rövid idővel e foglalkozás után, egy határsértéskor bennünket, akkori újoncokat is bevetettek. Amikor a riadót elrendelték, még nem tudtuk, hogy ez éles, mondhatnám: köszörült riadó lesz. Csak feltételeztük, mert az írnoktól semmi hír nem szivárgott ki. A valóság tényleg véresen komoly volt. Az udvaron teherautók vártak, melyekre hosszas hercehurca után felszálltunk. Az autók motorjai bőgni, zokogni kezdtek, s elindultak az akkor még nemtudtuk mifelé. A főtörzsőrmester is velünk jött. „No — okított bennünket szokott módján —, most megkóstolhatjátok a határőr életét.Ellenséget megyünk fogni ” És mi előre csámcsogtunk, s találgattuk: édes vagy savanyú-e az élet. Aztán bizonyos távolságokban leszállítottak bennünket a teherautókról. Pontosan úgy, mint a vetőgép a magokat, elvetettek (bevetettek?) bennünket. S mire minden répkocsi elvégezte ezt a műveletet, észre sem vettük, de zárócsoport szökkent szárba belőlünk... A postaholló izgatottan közbevágott. — Ki fogta el, csak nem. .. — Garay elvtárs fogta el — mutatott magára a szaki, óriásira növelve ezzel amúgy sem kicsi tekintélyét. — És? Ki volt? — Kövér? — Büdös? — Ásított? — hallatszott innen is, onnan is. — Egy nagyon szép lány volt. Akkor tanultam meg, hogy az ellenséget nem a ruhájáról, nem a testsúlyáról, még a szagáról sem, hanem tevékenységéről kell és lehet felismerni. Ellenség az, aki kezet emel ránk, aki törvényeinket megszegi. .. Még akkor is, ha esetleg szépségkirálynő. És akkor napsugár határőr szó nélkül indult az iroda felé, ahonnan csak hosszú idő múlva jött ki. Ekkor azonban már okosabb volt, és sokkal nyugodtabb, mint amikor bement. Garay János elégedetten nézett körül, s magasra emelte kiürült kort saját. De tekintetét mindenki kerülte, csakúgy, mint a kor saját. — Kár — fejezte ki véleményét tömören Garay János fegyvernemétől megfosztott tartalékos határőr szakaszvezető —, mert még nagyon sok, rengeteg, sőt még egy nagyságrenddel több történetem, valódi történetem is lenne. Lenne? — meditált —, csak lenne? Van! Ám már senki nem akart újabb , egy deci szódát a megfelelő körítéssel fizetni. 1989-BEN Gazdasági helyzetünk gondjai, bajai az életünk megannyi területére rányomják bélyegüket. Az úgynevezett kulturális szférából szintén hosszabb ideje érkeznek a vészjelzések: az állami támogatások drasztikus - bár szükségszerű - lefaragása, szinte teljes mértékben történő megvonása már-már katasztrofális helyzetbe sodorja a kultúrában tevékenykedőket, többek között a könyvkiadást is. Ismert nem egy nagy kiadó aggódása az „aluljáró irodalom" előretörése, az igénytelen, csak tömegszórakoztatási és eladási szempontokat figyelembe vevő kiadványok nagy száma miatt - a nemcsak a kiadók, írók, esztéták, de a kultúráért felelősséget érzők ugyancsak sokat polemizálnak a könyvkiadás jelenes jövője fölött. Az idei könyvünnep, a könyvhét, sok tekintetben forrásban lévő helyzetben került megrendezésre. Jelzésértékű, hogy a megnyitó ünnepségen Grósz Károly, az MSZMP főtitkára mondta a beszédet, kifejezésre juttatva, hogy a mégoly súlyos anyagi körülmények között is a párt nagy fontosságot tulajdonít a könyvkiadásnak, az irodalomnak és általában a kultúrának. A kiadványok - színvonalukat, értékeiket tekintve - most sem maradnak el a korábbi években megszokottól, sőt sokszínűségükben még fölül is múlják azt. Más kérdés, mennyire eladhatók, mennyi pénze van a könyvre az embereknek. A könyvsátrak, a boltok kínálatában válogatók száma szerint: érdeklődés és igény az úgynevezett igazi irodalomra is van. Az árak persze nem nagyon teszik lehetővé, hogy egyszerre valamennyi könyvet megvegye az ember, amelyikre gusztusa támad - ám a saját példámból kiindulva ezt régebben sem nagyon engedhettem meg magamnak. A könyvheti kiadványok később is megvásárolhatók, arra is vannak jelek, hogy a nagy slágernek bizonyulókat gyorsan, utánnyomással teszik a kiadók hozzáférhetővé. Kérdőjeleket persze föl lehet tenni a jövőre vonatkozóan, de egy tényt biztosan megállapíthatunk: továbbra is kell a jó könyv, az irodalom, s nemcsak a sekélyes műveknek van piaca. Kutasi Péter HATÁRŐR 13. A gorbacsovi idők kezdetén bizonyára nem voltam egyedül a meghökkenésemmel, amikor olyan híreket hallottam, olvastam, hogy gazdasági bűnszövetkezeteket lepleztek le Moszkvában, szabályos kis ostrommal sikerült csak a rendőrségnek elfoglalni a kiskirálykodó vezető erőd jellegű házát vagy éppen magas beosztású gazdasági vezetőket ítéltek halálra többmilliós sikkasztásért, bűnös haszonszerzésért. Hümmögtünk és nem értettük. Vajon ezek valami új torzulások? Nem voltunk ilyen hírekhez szokva onnan, a Föld egyhatodáról. Aztán a tüntetések, a Szaiharov-ügy háttere, majd nemzetiségi villongások, fegyveres összecsapások. Mára már túl vagyunk a hümmögésen, s jómagam azt hittem, hogy engem már nem lehet meglepni. Vajda Péter a Csurbanovdosszié című könyvével nemhogy meglepett, meghökkentett, de a vékony könyvecskét elolvasása után sokáig hitetlenkedve forgattam és azóta is újra meg újra beleolvasok. Jurij Csurbanov Leonyid Brezsnyev Galina nevű lányának harmadik férje. Az asszonynál jóval fiatalabb, nyalka rendőrtiszt a házasságkötés után tíz évvel már tábornok és a Szovjetunió belügyminiszterének első helyettese. Felemelkedésének korszakában ő maga és környezete is igen zavaros ügyekbe keveredett. A karriertörténet visszanyúlik az üzbég maffia tevékenységének idejére. A négymilliárd rubelnyi kárt okozó panamába a legmagasabb körökből is sokan belekeveredtek. A klánhoz seregnyi üzletvezető, igazgató, szovházvezető tartozott, részt és hasznot kapott a szervezett alvilág: bérgyilkosok és zsarolók. A kikezdhetetlennek hitt bűnszövetség tipikus gengsztermódszereket alkalmazott. Az üzbég belügyminiszter például gyilkosok bevonásával merényletet szervezett az ügyei kivizsgálására érkezett nyomozócsoport vezetője ellen. Az üzbég klán egyik legfélelmetesebb alakja, Adilov — akit többször is képviselőnek választottak a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsába, sőt a Szocialista Munka Hőse címet is elnyerte — szűkebb hazájában élet és halál ura volt. Birtoka határát fegyveres őrség vigyázta, s a hívatlan betolakodókat föld alatti ketrecekbe zárta. A szálak azonban a Szovjetunió más köztársaságaiba, sőt, Moszkvába is elvezettek ... Jurij Csurbanov, volt vezérezredes, belügyminiszter-helyettes gigantikus méretű bűnügyének története nem szimpla eseménysort rögzít, hanem mint cseppben a tenger, tükröződik benne egy korszak természetrajza. Ez az időszak, amelyet fájdalmas szemléletességgel pangásnak nevezhetünk, súlyos következményekkel járt: a XX. kongresszus reményt keltő határozataival megkezdett reformok elhaltak, a változtatások visszarendeződtek, a döntéseket nem hajtották végre, a jelentéseket meghamisították, elvtelen személyi kapcsolatok rendszere alakult ki, amely aztán már törvényen felüliséget eredményezett egyes személyek számára, a hiánygazdálkodás talaján általánossá vált a korrupció. S mindez rengeteg pénzbe, presztízsbe és vérbe került. Végezetül — ízelítő gyanánt — egy rövid idézet a könyvből: „Valaki mondott Brezsnyevnek valamit arról, milyen nehezen élnek az alacsony fizetésű emberek. Mire Brezsnyev azt válaszolta: »Maga nem ismeri az életet. Senki sem a fizetéséből él. Emlékszem, fiatal koromban, amikor a technikumban tanultam, vagonok kirakásával kerestünk pénzt. De hogyan csináltuk? Három zsákkal, vagy ládával ide megyet magunknak. Az országban is mindenki így élt”. S ez utolsó mondat zöld jel volt a korrupt köztársasági kiskirályoknak. Szendrei M. ГЛР<■ VAKV ДКРАJ HRENKÓ mi *magyaror$?ál.; TÉRKÉPEKEN Takács István felvételei