Határőr, 2006 (61. évfolyam, 1-12. szám)
2006-07-01 / 7. szám
ÍA I6.) Már az égi szerkesztőségben vannak Akikkel együtt dolgozhattam (3.) Néhányan maradtak még e rövid sorozat végére: Regös László, Varga László, Váradi Imre, Várkonyi Gyula és Vásáry János. Regös alezredes (rövid ö-vel) főszerkesztő-helyettesként úgy maradt meg emlékezetemben, mint aki a kompromisszumok híve. Rendszerint amolyan villámhárító volt főnök és beosztott között. De elvhű, még akkor is, ha fehéren-feketén látszott a valóság, ami sokszor nem egyezett a hivatalos véleménnyel. Nagy szó volt, amikor a szerkesztőségben elsőként (a 70-es években), többévi várakozás után vett egy Zsigulit. Négyen mentünk Csepelre, ahol megkapta az autót. Alapos mustrának tettük ki azt a két kocsit, amelyből választhatott. Szőröztünk, mint ha értenénk hozzá, azután ő egy homokszínű mellett döntött. Büszkén autóztunk hazafelé, úgy gondoltuk, mindenki minket néz az úton. Nézhették is a ritka jószágot, el lehetett volna adni 80 ezer forint helyett még százért is. Az akkoriban egy őrnagy éves fizetése volt. Másnap reggel a szerkesztőség minden tagja a Stollár Béla utcában állta körül a Zsigát. Regös Laci beröffentette a motort, tolatni akart, hogy kiálljon és vigye egy kört a kollégákat. Ám az új autó csak előre araszolt. Nem lehetett hátramenetbe kapcsolni. Adtuk a jobbnál rosszabb tanácsokat, a végén szervizt kellett hívni. Tréfásan tettünk néhány csípős megjegyzést, említettük, hogy Kádár elvtárs is megmondta, Togliattiban kellett volna az autó gyermekbetegségeit orvosolni. A tulaj nem bírta cérnával és kifakadt: „aki a Zsigulira rosszat mond, az a Szovjetunió ellensége!” * * * Varga László újságíró, olvasószerkesztő és alapos, mindenre odafigyelő „robotos” volt. Műveltsége, széles látása jó iskolát teremtett azoknak, akik szívesen vették tanácsait. Egyszer ebédelni mentünk a Jászai Mari térre, a BM éttermébe. Ünnepi egyenruha volt rajtunk, a kitüntetések eredeti formában csilinVarga László alezredes Tóth Imre vezérőrnagy, országos parancsnoktól elismerést vett át délelőtt. Az ebédnél pedig leöntötték geltek zubbonyainkon. A konyhából termetes felszolgáló hölgy viharzott ki, magasra tartotta a gőzölgő levesestálat. El akart suhanni a határőrtisztek között, még mosolygott is ránk. Ám a táltól nem láthatta a legalacsonyabb főtisztet és zutty, a zubbonyára löttyintette a gulyást. A felszolgáló sírt, Varga Laci szó szerint leforrázva állt, nem csak a paprikától vörösödön a feje. Segítségére siettek, lehúzták a zubbonyát és a Patyolat gyorstisztítójába vitték. Amíg az egyenruha viselhető állapotba nem került, asztalunkhoz hordták a jobbnál jobb falatokat. Még abból a süteményből is kaptunk, amilyet csak a pártközpontosok asztalán láttunk. (Érthető, ők voltak a vendégek a BM-konyhán, nekik dukált a sok finomság!) Nagy bocsánatkérés közepette felsegítették Lacira a tisztított zubbonyt, és elköszöntünk. Akkor nem is gondoltuk, milyen megkülönböztetésben lesz részük azoknak, akik a lelöttyintett alezredessel együtt ebédelnek. Repetát kínáltak, sőt törött borsot is kaptunk a grenadírmarshoz, ami akkor valóban csak a kiváltságosok asztalán volt. * * * Váradi Imre hivatalsegédként intézte ügyes-bajos dolgainkat. Összekötő volt a szerkesztőség és a Belügyminisztérium, az országos parancsnokság, a posta, az MTI, a MOKÉP és minden olyan intézmény között, amelyhez bármi munkakapcsolat fűzött bennünket. Hetilap lévén rendszeresen közöltünk tudósításokat friss belpolitikai eseményekről. Ezek szerkesztésével az utolsó pillanatig vártunk, hogy ne „szakállas” anyagokat adjunk nyomdába. Ha gondot okozott egy-egy újságoldal megtöltése, elhangzott a bűvös mondat: Majd a Váradi elvtárs hoz valamit. Néha vártunk rá, mint a messiásra, mert a lapzárta vészesen közelgett. Eközben a szerkesztőségben mindenki beletemetkezett a kéziratokba, amikor jött Németi Lajos bácsi. A veterán sokszor elmesélte 1919-es élményeit, hogyan őrizte Lenin álmát vöröskatonaként. Ha felriadtunk, Németi Lajos veterán históriái kísértettek. Váradi elvtárs végre megjött egy keretes kisanyaggal. Tudósítást hozott a Magyar Rendőr szerkesztőségéből arról, hogy Németi József belügyminiszter-helyettes valahol, valakinek, valamit ünnepélyesen átadott. A gépírónő beírta, a tördelő betördelte, a korrektor korrigálta - és mi hárman jól elírtuk. Németi miniszterhelyettest lelajosoztuk az újságban, mert frazeológiai kötöttségként a Németi névhez nekünk a Lajos párosult, írhattuk szorgalmasan az igazoló jelentést... * * * Várkonyi Gyula bácsi korrektor volt. A korrektorok korrektora. Tudni kell, hogy az a feladat nem felületes gyorsolvasóknak való. Az újság- és könyvlevonatok javítása, korrigálása, a nyomdai szedési hibák észrevétele, javítása nagy figyelmet kíván. Nem sorokat, szóképeket kell áttekinteni, hanem betűről betűre haladva olvasni. Szinte olyan lassan, szótagolva, mint az elemibe járó nebulók. Gyula bácsi a mellettem álló asztalnál igyekezett lapunkat megvédeni a nyomda ördögétől és a gépelési tévedésektől. Csendet igényelt, ha bejött valaki az irodába, tüntetően letette a golyóstollát, jelezve, hogy így nem tud koncentrálni. Komótosan igazgatta a piros és a fekete tollát. A feketét vagy a kéket akkor használta, ha nyomdai hibát látott, a piros tinta arra kellett, ha szerzői, szerkesztőségi javítást jelzett. Az utóbbiakat forintokban felszámította a nyomda. Szemléltetésképpen idézek néhány elírást, amely bizonyítja, mennyire fontos a jó korrektori szem. Mondanom sem kell, ezek más lapokban jelentek meg. Miniszteri fogadáson pohárköszöntő hangzott el, a fotón megörökítették a résztvevők egy csoportját. A képaláírás pedig így jelent meg: Benkei András belügyminiszter és a meghízott vendégek. Ez részben igaz volt, de bizonyára meghívottakat akartak írni. Más! A moziműsorban a szovjet A SZOVJET FILMEK MŰSORA 1972. NOVEMBER 3-TÓL 8-1 HURRÁ, NYALUNK: 3—8 Tisza du. A moziműsort összegyűjtötték és gyorsan bezúzták filmhét egyik ismert alkotását emígy harangozták be 1972-ben: Hurrá, nyalunk(!) Ez igaz volt, de nyaralunk-ot kellett volna szedni a nyomdában. Hogy vétlen hiba történt-e vagy szándékos politikai fricska, nem derült ki, pedig alaposan nyomoztak a Zrínyi Nyomdában. Az újságárusoktól összegyűjtötték a moziműsort és bezúzták. Egy példányát azóta is őrzöm. Megint más - ami nem csak korrektori figyelmetlenség, hanem fogalmazási hiba is. Egy nagyváros tanácselnökének és egy szovjet főhadnagynak a kézfogása volt látható a napilap címoldalán. Az aláírás: Az ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet csapatok tisztje átveszi az öröklakás!) kulcsát. * * * Vásáry János laboráns a hetilap három fotóriporterének filmjeit hívta elő és nagyította a képeket. Ahogy mondta, az újság hangos csámcsogással falja fel a rengeteg fotót. Sokat fényképezett, jó szeme volt a komponáláshoz, és igénye a maradandó pillanatok megörökítéséhez. Emlékszem, az 1953-ban felavatott Népstadion gigászi építését díjnyertes fotósorozaton örökítette meg. Rendszeresen küldött képeket hazai és külföldi kiállításokra, büszkén mutatta a prospektusokat, amelyekben szerepelt. Tulajdonképpen az ő biztatására kezdtem én is kiállítási képeket nagyítani. A válogatásnál hallgattam rá, jó érzékkel mutatta, mit, milyen képkivágásban készítsek el. Több tárlaton együtt is „falra kerültünk” idehaza és külhonban egyaránt. * * * Tudom, nem mindig a legfontosabb események, villanások, emberi tulajdonságok jutnak az emlékező eszébe, amikor visszatekint. E háromrészes sorozatban azokat az emlékeket idéztem a rengetegből (hiszen a 44 év bővelkedik bennük), amelyekre mindig derűsen gondolok. Vége! TAKÁCS ISTVÁN