Állami Polgári Leányiskola, Hatvan, 1947
is bírta már súlyos betegsége miatt a munka iramát, lelke itt szárnyalt köztünk, buzdított, bátorított, segített mindig. Oly csodálatosak az Élet, a Gondviselés útjai. Amint sorvadt az iskola a megszűnés felé, úgy csökkent annak életereje, aki azt létrehozta. A mi iskolánk megszűnése valahogy több egy iskolatípus eltűnésénél, egy élet utolsó lobogását, egy fáradt, munkában elgyötört szív utolsó dobogását is jelenti. Mi, kik ennek az iskolának utolsó tanárai voltunk, kincsekkel megrakodva megyünk új szolgálati helyünkre. A kincs, amit ez az iskola adott nekünk, a pontos, lelkiismeretes munka, kötelességteljesítés minden körülmények között. Előttünk áll a példa: igazgatónk 42 éves munkája. S ha nekünk e gazdag örökséget sikerül átmenteni új életkörülményeinkbe, hasznára leszünk annak az intézménynek, hova kerülünk. 42 éves hatvani polgári leányiskola, szeretett igazgatónk, búcsút intünk felétek. Nem szomorúan, nem letört reménnyel, hanem úgy, ahogy évről évre búcsúztunk a szívünkhöz nőtt, az élet küzdelmeibe indított gyermekseregtől Tele bizakodással, tele életkedvvel, mert vár egy új munkaterület, ahol új ifjúság vár tőlünk új lendületet. És várakozásában nem fog csalódni, mert lelkünk, tudásunk, munkaképességünk minden gazdagságát — иду, ahogy azt a polgári iskolánál megszoktuk és igazgatónknál mindig tapasztaltuk — értük áldozzuk. Szeretett igazgatónk, Isten Veled. Ha itt is hagysz bennünket, ha új utadon már nem tudunk követni Téged, tanártársaid őszinte ragaszkodása, tanítványaid százainak meleg hálája, fölötteseidnek, megbecsülése, elismerése legyen útravalód. Jó munkát végeztél. * * -