Havi Magyar Fórum, 2002 (10. évfolyam, 1-12. szám)
2002-08-01 / 8. szám
MŰVÉSZETI ÉLET testáns-katolikus görcs miatt évtizedekre elfelejtett mosolyogni. Mosolytanító, mosolynevelő bölcsekre van, lenne szüksége a világnak. Tudnak egyáltalán mosolyogni tankok dübörgésében a Szentföldön? Ami a mosoly európai történetét illeti, az ókori teneai Apolló archaikus mosolya után több évezredes szünet következik, a középkor nehezen engedte mosolyogni az embert. A román stílusú templomok, a gótikus katedrálisok kőszentjei mosolytalanok, de az esztergomi Keresztény Múzeumban látható magyar Madonna 1350 körül mosolyog Európa mosolyszünetében. A kontinens csak később, Leonardo Giocondájában mosolyodik el újra, ez lesz a reneszánsz friss ajándéka. A magyar Madonna azonban már előzi Leonardót, mosolyog. Valóban előzi? Nem! Nem előzi, mert ez Ázsia tartaléka bennünk és általunk, hiszen az indiai, kínai művészet és a magyar is a mosoly folyamatosságát jelzi, ábrázolja az emberben. A budapesti Kelet-Ázsiai Múzeumban látható palaszobor mosolygó Visnu-fej a VI. századból, azonos esztétikai értékű a Monassával, csak ezt a világ nem tudja, ezen igazság felfedezése a jövőre vár. Nem érintette irodalom-történetírásunk azt a csodát, hogy Balassi költői reneszánsz mosolya időben párhuzamos Leonardo asszonyának tekintetével, figyeli a költő Júliáját, szól hozzá: „Kint csak elmosolyodok." Vannak olyan ámulnivaló ívek a magyar művészetben, melynek körét eddig érintetlenül hagytuk, elsuhantunk a csodák mellett. Csak kérdezem, a költőhadvezér Zrínyi Miklóshoz hasonló nagyságú és fontosságú személy, aki egyszerre nagy költő és nagy hadvezér akad a földrészen a barokk századokban?! Az összefüggések vizsgálatában új eredményekhez jutunk. Azt tudjuk, hogy Párizsnak, a francia szellemnek mekkora szerepe van a XX. századi stílusforradalomban, de azt, hogy a magyar művészet finomította, módosította e formai rendszereket, hogy optimumukat kereste és találta meg a valóság és az elvonatkoztatás helyes arányaival, melyet Ady költészete, Bartók zenéje, Medgyessy Ferenc szobrai, Egry festményei, Kmetty János, Nemes Lampérth József alkotásai érzékeltetnek, az árnyékban maradt. Ez is íve a magyar poézisnek, nemzeti kultúránknak, a hatás, melyet a világművészetre sugárzott. Teher is, de kincs is, mondja Babits. Az, hogy a lengyel és a cseh piktúra sokkal bátrabban vette át a francia kubizmus formáit, az terhe is, kincse egyben az ő kultúrájuknak. Az, hogy mi ellenőrizve jelentőségüket, a fontolva haladás szellemében építkeztünk, az nemcsak terhünk, sokkal inkább kincsünk is. Nemzeti karakterünk. Ismét csak kérdezek: Vajon Rembrandt után akad hasonló mélységű festő Európában, mint Munkácsy és Mednyánszky, aki az élet hajléktalanjait, csavargóit olyan együttérzéssel ábrázolta?! Vajon ifjúságunk látókörébe helyezzük el azon tájékozódási pontokat, magaslati térségeket, hogy Ady szürrealista versei egyenrangúak Apollinaire teljesítményével és kezdeményezik Salvador Dali és Picasso távlatait? A századokon átívelő szürrealista kezdetekben Goya és Vörösmarty képalkotása párhuzamos, Petőfi és Delacroix hősies romantikája szintén rokon, sőt Arany János balladáiban már Chagall motor légi utasaiban, Adynál Bosch-látomások sebződnek, míg Pilinszky kopárabb látványszigetei Max Ernst világához közelednek a versek és képek egyidejűségében. Poézisünk nagy íve: nyelvünk. Illyés Gyula nem is annyira Arany János, mint Pázmány Péter nyelvét érezte joggal óriásnak, ez az az ízes, zamatos magyar nyelv, melyet Füst Milán, a „prófétákból származó" költő óriásnak nevezett, s Babits is, miután Dante művét magyarra ültette, a magyar nyelvnek köszönhette meg értékét. Irodalmunk gazdagsága az is, hogy költőink, íróink jóvoltából nagyon magas minőségű magyar Shakespeare-ünk van, nemcsak jelentős a magyar műfordítás-irodalom, értékrendje is rendkívüli. Semmi sincs távolabb a magyar kultúrától, mint az öntömjénezés. A nagyvilág sok pontjához ad szellemi kapaszkodót művészetünk. Az Athéni Nemzeti Múzeumban sem vagyunk magányosak, az ókori plasztikához Babits verse, a Hegeső sírja vezet, Rómában Marcus Aurelius emlékművét Kosztolányi költeménye segíti barátunkká avatni, Juhász Gyula Giotto, Meunier, Rodin, Velasquez világát tárja fel versei ösvényén. Genfben járunk, s a reformáció emlékműve előtt érezhetjük át, hogy e monumentumról Illyés kísérő költeménye a legnagyobb, s ezen a nyomon Wormsban arra gondolhatunk a katedrális érintette Luther-emlékmű előtt, hogy ennek lírai föltárása is csak egy magyar költőre várhat, talán már a közeljövőben?! Elámulhatunk szellemi vagyonunk fölismertetése közben, melyet a köznevelésben sokkal nagyobb mértékben lenne kötelező alkalmaznunk, érintetlen kincsünk szinte Sinka István, Wass Albert, Kodolányi János, Jálics Ernő, Gulyás Pál, Török Richárd művészete, Tápai Antal szobrai, Sugár Rezső zeneművei, Szolzsenyicin Gulág-regényével párhuzamos Rózsás János „Keserű ifjúság"-a, s az is felemelő paradoxon, hogy Márai Sándor reneszánsza időpontjában elmondhatjuk azt a sarkalatos igazságot, hogy ő, aki író volt és nem költő, két legnagyobb alkotása vers, a „Halotti beszéd" és lírai megrendülése 1956-ról. Hatalmas katedrális, ezer év magyar művészete, miközben íveit csodáljuk, egyre többet fedezünk fel időtlen kincseiből. Losonci Miklós 92 Havi Magyar Fórum, 2002. augusztus