Havi Magyar Fórum, 2004 (12. évfolyam, 1-12. szám)

2004-12-01 / 12. szám

MŰVÉSZETI ÉLET az európai klasszicizmus egyik fő művének ítélte, az egri székesegyháza méltó építészeti párbeszédet folytat immár kétszáz esztendeje a Fellner Jakab emelte barokk egri líceummal, mely az európai ar­chitektúra egyik kiemelkedő duója, ezúttal nem zenében, hanem az építészet mindmáig eléggé fel nem fedezett kettős teljesítményében. Kunhegyes is Hild József terepe, óriási református templomá­hoz nem növekedett föl a város, ami napjainkban sokkal inkább karaktere, mint hiánya. Hild József ceglédi református katedrálisa szintén egyedülálló, a nagy égtájra szerkesztett négy kapujával, szinte ajánlja az egyedi szertartást, azt, hogy Bach D-moll toccata és fúgájára négy oldalról lépjenek be lányok, asszonyok, férfiak, legények. A liturgia máig nem vette észre e döbbenetes architektúra egyedi távla­tait. Ez lenne az a ceglédi ünnep, melyet Würzburgban úgy neveznek, itt „mindig vasárnap van". Goethének tulajdonítják a perzsa költő, Hafiz fölfedezését. Előtte Csokonai Vitéz Mihály írt nagy­szabású verset Hafiz sírhalmáról. Itt is előttünk, annak ellenére, hogy erről nem tud Európa, talán mi sem igazán. Fölemelő, hogy nekünk két nemze­ti imánk ismeretes, a Himnusz és a Szózat - Kölcsey és Vörösmarty alkotása. Ha történetesen ők elma­radtak volna, akad egy harmadik is, részlet Berzse­nyi Dániel A magyarokhoz 1807-ben írt költeménye: „Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet! Ordítson orkán, jöjjön ezer veszély: Nem félek. A kürt harsogását, A nyihogó paripák szökését Bátran vigyázom. Nem sokaság, hanem Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat". A három mesterművet három muzsikusunk meg is zenésítette: Erkel a Himnuszt, Egressy Béni a Szó­zatot és Kodály Zoltán Berzsenyi alkotását, s akkor e körnek még nincs vége, hiszen Petőfi Nemzeti dal c. műve is idetartozik. Kultúránk szellemi vagyo­nából mi, magyarok ilyen gazdagon válogathatunk. Amulások várnak ránk szinte minden költőnk, de legfőképpen Petőfi Sándor szellemi termésében. Episztolája Arany Jánoshoz a világirodalom remek­műve a végszónak kibontakoztatott egyetemes sza­badság himnuszában, mely Beethoven IX. szimfó­niájának egyenrangú testvére. Eszközeiben is, nem­csak hangvételében és eszmevilágában. Késleltetett retardációkkal érvel a német muzsikus, amikor nem is egyszer visszaparancsolja a hegedűket, melyek már az örömóda dallamát, ritmusát kezdik. Ugyan­így Petőfi is csonka toronnyal, kis Lacival, enyhe dorgálásokkal, melyben mérhetetlen szeretete és barátsága rejtőzik, várakoztatja költeményében a szabadsághordozó lovat, lelkének, szellemének ki­törését. Mellesleg ilyen fokú együttlétet nem ért el Schiller és Goethe, Tolsztoj és Dosztojevszkij, mint Petőfi és Arany síron túl is működő legendás barát­sága. Még izgalmasabb teljesítmény a Reszket a bo­kor kezdetű költeménye. Látszatra olyan egyszerű, vélhetjük, bárki megírhatná. Az indító képben száz­ezer esztendők, évmilliók minden bokra, madara benne foglaltatik a tizennyolcbilliós létszámú nö­vényzet, madárvilág a negyvenkilencedik hatvá­nyon. Minden bokor, az összes madár, emberelőtti, utáni is, nemcsak jelenünk. Ez fantasztikus a maga nemében, hogy Petőfi oly magabiztos egyszerűség­gel ezt összegezni képes, nagyvonalú könnyedség­gel. A következőkben lelke tulajdonává költi át, amikor már e reszketés benne kering, áramlik egy­szerűen azért, mert eszébe jutott az a kislány, az érzelem, a mindannyiunk szívébe költöző szere­lem. S utána a fergeteges játék többszörös fokozás­sal, kicsinyke lány, nagyvilág, legnagyobb gyémánt. Aztán Petőfi sem kerülheti az érzelmi hőfok, a vers rejtélyének csappanását, enyhe esését, hiszen egye­di hangját általános népdalritmus váltja fel egyedi birtoka helyett. Tele van a Duna, tán még ki is sza­lad derűjében. S ami nem sikerült Goethének, Tolsz­tojnak, Verdinek, ők ugyanis a Faust első részében, az Othello viharjelenetében, a Feltámadás első feje­zetében csúcsra értek, s utána műveik lefelé csúsz­tak, s újra felröppenteni a csodát magaslatra csak Petőfinek sikerült, s ami fő, az eszköztelenség tiszta érzésének pompájával: „Mikor együtt voltunk, Tudom, hogy szerettél. Akkor meleg nyár volt, Most tél van, hideg tél. Hogyha már nem szeretsz, Az isten áldjon meg, De ha még szeretsz, úgy Ezerszer áldjon meg." Fölemelő a magyar művészet folyamatossága. A nagyszentmiklósi aranykincsnek, a honfoglalás kori tarsolylemezeknek, Luky Benedek kelyhének, a magyar Szent Koronának méltó utódja Szentpéteri József ötvösművész, aki a XIX. századfordulón működött Pesten, gazdag fantáziával a kor európai színvonalán alkotta sok száz iparművészeti ötvös­remekét. A vén cigány, a Tengeri hántás, a Szeptember végén, A föltámadás szomorúsága, az Apokrif, a Három­részes ének, a Ribizlikisasszony, a Hódfalván zokogtak, az Esti sugárkoszorú, az Anna örök, a Hajnali részeg­ség, a Zsoltár férfihangja, a Nem tudhatom, a Tücsökze­ne, a Búcsúzik a lovacska, a Húsz év múlva, a Mester­emberek, A megfáradt ember, az Egy mondat a zsarnok- 80 Havi Magyar Fórum, 2004. december

Next