Havi Magyar Fórum, 2017 (25. évfolyam, 1-12. szám)
2017-09-01 / 9. szám
ősi kincseit, életének és fejlődésének legfőbb zálogát, alapföltételét. És az a halálos szerelem, mely a későn, de még nem késve ébredt fajban feltámad e millió lehetőséggel gazdag, az élet ezer őszenetét hozó nyelv iránti termékenységet, s egy egységes alkotás vágyát hozza az élet minden terére. Mint sorban egymásba gyűlő lámpák, egyik cél ébresztgeti a másikat: magyar irodalmat, magyar színházat, magyar történelmet, magyar nyelvészetet, magyar tudományt, magyar közéletet, magyar társadalmi életet, gazdaságot, ipart, kereskedelmet teremteni. A Faludi Ferenc, Katona István, Révai Miklós, Bél Mátyás, Horányi János, a Bessenyey, a két Bólyay, Széchenyi István, Kármán József, Verseghy Ferenc, Kazinczy, Katona József, Berzsenyi, Csokonai, Bacsányi, a Kisfaludyak, Kölcsey, Arany, Petőfi, Tompa, Kossuth, Jósika, Kuthy Lajos, Jókai, Körösi Csoma Sándor és mások nevei mérik a felébredt magyar életakarat gazdagságát. E fejlődés öntudatának elemei, melyek többé-kevésbé ott voltak minden munkájában és harcosában, a következők: 1. ) Ésszel és vérrel, egész élettel látása annak, hogy a magyarság mindenekelőtt a magyar paraszt. Ő a magyar psziché s a magyar nyelv ősi letéteményese, megőrzője. Ő természetes alapja kulturális, gazdasági és politikai fejlődésünknek. Amilyen arányban érvényesül a magyar paraszt kulturális, gazdasági és politikai életünkben, olyan mértékben vagyunk életre és fejlődésre képesek, olyan mértékben van jövőnk. A magyar paraszt pusztulása: a magyar faj pusztulása. 2. ) A magyar kulturális, gazdasági, politikai életnek, az egész magyar köz- és magánéletnek ennek a magyar parasztban hozzánk őrzött magyar psziché adottságai, törvényei, szükségei és hajlamai szerint kell fejlődniük. Fel kell szívnunk a világkultúra minden élettermékenyítő eredményét, de be kell asszimilálnunk a magyar organizmus, a magyar psziché természetes vérkeringésébe, hogy azt is sajátos termésünkké tegyük. Ezért az egész magyar életnek minden mozzanatában magyarokban kell megvalósulnia. 3. ) Ez szabja meg magatartásunkat a többi nemzetiségekkel is. Mi bármily vérű és felekezetű polgárnak ugyanazokat a polgári jogokat adjuk meg, mint a magyaroknak. Ése az asszimilációnak nem szabad saját lényegét, keletkezése értelmét, élettani funkcióját megsemmisítenie. Csak olyan mértékben szabad idegeneket asszimilálnunk a magyar munka egységébe, hogy az ezt az egységet, a magyar psziché, a magyar nyelv, a magyar kultúra egységét ne veszélyeztesse. 4. ) A legféltettebb kincsünk, életünk legfőbb biztosítéka, sine qua vonja: a magyar nyelv. Ezért minden áldozatot meg kell hoznunk, semmilyen küzdelmet nem szabad sajnálnunk. Minden egyes alak magyar nyelve életbevágó országos ügye az egész magyarságnak. A kor frazeológiájának megfelelő más kifejezésekkel, de ez volt a százéves fejlődés és küzdelem öntudatának legmélyebb tartalma. A legérdekesebb a Széchenyi esete. Széchenyi is úgy járt, mint minden halott magyar magvető géniusz. A magyarság kizsákmányolásából élő régi és új érdekszövetségek numenné 112' istenítik, hogy az imádat hókuszpókuszai közt minden történelmi jelentőségétől, s a magyarság nagy tömegeinek életet jelentő gondolataitól arcátlan gazsággal meglophassák. Nos, ebben a Széchenyiben, aki Kossuthot túlzónak mondotta, megvan mindaz a gondolat, amiért engem az élet, túlzónak mondanak. A magyar életösztön éppoly kétségbeesett felriadásával döbben a magyar paraszt faji jelentőségére és nyomorult helyzetére, mint az Elsodort falu szerzője.'131 A korlátlan asszimilációt, az idegenek féktelen ideözönlését éppoly tébolyult öngyilkosságnak tartja, mint én. Hányszor kell mondanom, hogy én nem mindenáron új dolgok rikoltója akarok lenni, hanem: a magyar temetők akaratát folytatom. És tényleg: termés felé bomlik egy új magyar élet, mely tragikus múltunkban mégis öröm, s a jövő gazdag ígérete. Irodalmunk, társadalmi, politikai, gazdasági életünk, egész kulturális építésünk, tudományos kutatásunk, kezdő sajtónk és folyóirataink, képzőművészeteink, mind-mind a magyar psziché mély szükségei szerint és céljai felé mozdulnak. Városi életünk természetes lassúsággal szintén így kezd fejlődni. És a magyar faj nehéz kalászú nevei közt sok derék, becsületes más vérű munkája akad a magyar munkának. De a magyar élet minden stratégiai pontján magyar ember áll. És ezek az idegen vérűek nem azért jönnek, hogy szemtelen honossággal ítélkezzenek a magyar értékek magyarsága fölött, hogy elkönyököljék a magyarokat az élet helyeitől, hogy torkig zabálják magukat a magyar hazafiságból. Áldozatos, csendes, mély elhivatású építgetői ezek a magyar életnek, akik adni jöttek, nem lopni. Ezeké volt az igazi asszimiláció, mert természetes egyéni fejlődés volt ez náluk, összes képességeik ösztönös útja. Mert az akkor újjáfakadó magyar élet, magyar psziché nagy társaságában találták meg legtöbb életüket. E fejlődés betetőzője, örök ragyogású szimbóluma, a magyar nép emlőin magyarrá lényegülés gyönyörűséges misztériuma: a csodálatos gyermek, Petőfi Sándor. Ha összegezzük e fejlődés tanulságait, ezt találjuk: 1. ) A magyar faji psziché ébredése történelmi életté szükségszerűen a legnagyobb szociális elégtételt: a dolgozó nagy tömegek, a parasztság politikai, gazdasági és kulturális érvényesülését jelenti. 2. ) Az asszimilációt a magyar organizmus élettani funkciójának tekintik, s ez szabja meg határait, módjait, értékét. 3. ) A magyar nemzet egységének legfőbb megépítő erejét a magyar kultúra és a magyar nyelv átformáló erejében látták. És tényleg, ez a százéves fejlődés minden reménye jogot adott, hogy a sajátos történelmi életbe kibomló magyar psziché egységes kultúrájú nemzetté tudja Havi Magyar Fórum, 2017. szeptember 29