Hazanéző, 2020 (31. évfolyam, 1-2. szám)

2020 / 1-2. szám

változata, illetve annak két szakasza „selyes átírásban”. Azt gondolom mégis, hogy „a mi Sándorunk” nem haragudna nagyon, ha megtudná, hogy Segesvártól félszáz kilométer­nyire minden évben az ő énekelt versével kezdik köszöntő szokásukat nála alig néhány évvel fiatalabb legé­nyek. Hogy ő a szószólójuk, hogy ő a közösségi szertartás elindítója, a leg­tisztább szerelem csiholója. Hogy a selyei legények mindebben őt hívják segítségül, mint a tanító bácsit. Egy évvel később, 1993-ban, a Kis­­küküllő-menti csávásiak óesztendei­­új esztendei szokásainak lehettem ré­szese. Óesztendő éjszakáján a csávási legények szalmával betekert kereke­ket gyújtanak meg és gurítanak le a domboldalról, hogy a tüzes kerék lángja összekösse az óesztendőt az újjal. A házasemberek énekelve be­járják a falut, énekelve búcsúztatják az óesztendőt és köszöntik az újat. Énekeik régebbi és újabb reformá­tus énekeskönyvekből valók. Az is, amely az énekeskönyv 52-es száma alatt volt bejegyezve és így kezdő­dik: „Isten áldd meg a magyart, jó­kedvvel, bőséggel” (Himnusz). „Ezt elénekeltük minden új év kezdetén, még a Ceausescu időben is”, mondták a csávásiak. Halkan, súgva hozzátet­te valaki, hogy van még egy énekük, melyet ilyenkor szoktak énekelni: „Azt érsze Petőfi írta, mert az olyan ének. Azt is elénekeltük örökké.” - hullámzott tovább a suttogás. Milyen ének, milyen ének lehet, amit Petőfi írhatott, és amelyhez annyira ragasz­kodnak? A csávási férfiak most már kérés nélkül rázendítettek. Ezer esztendeje annak, hogy a magyarok itt laknak. Most akarják, most akarják kiirtani. De az Isten, a nagy Isten nem engedi. Ne félj pajtás a haláltól, Az ellenség golyójától. Harcban halni a hazáért dicső halál. Gyáva, akit, gyáva, akit otthon talál Még két szakaszát fújták és az utá­na beállott döbbent csendben alig bírtam megszólalni. Petőfinek ezt a versét, énekét nem ismerem, nem is­merjük. Nem ő írta. A csávásiaknak a lényeget illetően mégis végtelenül igazuk van: a Petőfié is lehetne, az ő szellemiségében és „hangszerelésé­ben” fogant. Csatadal. Nem Petőfi Sándort és honvédtársait hallottuk 1849-ben? Úgy énekeltek a csávási férfiak, hogy Sándor nem kellene biz­tassa őket: „Előre katonák, előre ma­­gyarok”.(Csatában). Ezt a biztatást, ezt a versét nem messze Csávástól, Medgyesen írta 1949. március 2­­3-án. Vajon a most éneklő férfiak elő­dei is tudták és fújták, amikor a közeli Vámosgálfalván a csatába indultak, vagy netán Petőfivel együtt Piskinél, Vízaknán vagy Fehéregyházán? A párhuzam nem is sántít nagyon: az 1848-49-es szabadságharc kedvelt in­dulója ez az ének, változatait többfelé gyűjtötték a nép ajkáról. A Petőfinek tulajdonított ének a csávásiak újévi szokásában a magyar identitás őrző­je, a hazaszeretet és a férfiasság meg­­szólaltatója, a huszadik század végén, az ezredfordulón. Petőfi halálának 150. évfordulóján, 1999 júliusában egy csapat főiskolás diákkal bejártuk a költő utolsó két napjának útját. Marosvásárhelyi szál­láshelyétől indultunk, Kelementelkén a Simén kúria előtt együtt éne­keltük verseit a helybéliekkel, este Székelykeresztúron a Gyárfás kúria udvarán Petőfi körtefájának már csak Márkos András: Petőfi Sándor (Székelykeresztúr) .

Next