Hazánk, 1899. április (6. évfolyam, 79-103. szám)

1899-04-11 / 86. szám

1899. HATODIK ÉVFOLYAM. 88. SZÁM BUDAPEST, KEDD, ÁPRILIS 11 HAZÁNK : Ó-utuza 12. »•/. ELŐFIZETÉSI AH: E­jf »re 14 trt. Félévre 7 írt. N^/ederre 3 ért 50 kr. Egyk­ori Egyes szám­ára 1 kr. — Vidéken 5 kr. Pályaudvarokon 11 kr. írt 20 kr. Kiadóhivatal : Ó-ut«u II. «a. Festvármegye. Budapest, április 10. Azok az üdvözlések, amelyeknek a S­z - 11 kormány a törvényhatóságok részéről osz­tályosa jön, Pestvármegye mai ünnepélyes isanif­esztácziójával b­­etetőzödtek. Az or­szág első vármegyéje méltó volt önmagá­hoz, ősi hagyományaihoz, mikor az üdvöz­lésnek olyan formát adott, amely méltósá­got, bensőséget és mindenek felett igazsá­got kölcsönöz a törvényhatóság emer ak­tusának. Pest vármegye az alkotmányosság helyre­állítását, az új korszak megvalósulását ün­nepelte, mikor eljuttatta jó kívánságait a kormányhoz. Mennyivel más a színezete, a bensősége és az igazsága ennek az üd­vözlésnek, amint némely gratulác­iónak, amely oly közelségben van a bizalmi nyi­latkozattal a letűnt kormánynyal szemben, hogy igazán a jegyzőkönyvek t­e­te­l­messé­­­gén kell csodálkoznunk, hogy a jog, a tör­vény és az igazság mai dicsőítésével oly közel megfér az alkotmányért, jogért és törvényért küzdő ellenzékre szórt anathema. Ez a vármegye nem engedte magát m­eg­­kísértetni. Maradt következetesen a törvény és az alkotmány mesgyéjén, most mikor a nemzet létalapja, mint kormányzati prog­­ramm van meghirdetve, a megye meghajtja dobogóját a kormány előtt. És Pestvármegye lobogója meghajlik ,gróf Apponyi Albert előtt is. Hogyan? Hi­szen gróf Apponyi nem miniszter, tőle­­ ..........111 ■' ■' ■ '■■■'■' . ' i ■■■■wiiMMIftiWWi'tW'im­idi mi'.) nem lehet várni semmi kedvezést és még is bele van foglalva Pestvármegye jegyző­könyvébe az ő hozzá intézett felirat, a­mely a politikai helyzet átalakulása alkalmá­ból üdvözli a kormányt? Igen Pestvármegye mélyére tekint a dol­goknak. Keresi, hogy kinek a politikai és erkölcsi ereje munkált közre abban, hogy az annyi szőr­ reménynyel üdvözölt politi­kai átalakulás testet ölthetett. A férfiút, kiben a jog, a törvény és igazság program­jának az előkészítésére meg volt az erős, törhetlen akarat, a­kit e nemzeti feladattól sem üldözés, sem megkicsinylés, sem gyanúsítás eltántorítani nem tudott. Pest vármegye felirata mutatja meg újból az országnak. A polgári érdemek már-már elhalványult fénye van ezzel restituálva. Hiszszük egyszers mindenkorra ki van küszöbölve Pestvármegye mai öntudatos példájával a közfelfogásból az a már szinte beévődött felfogás, mintha érdemek a haza iránt csakis a kormányon, vagy ahhoz közel lennének szerezhetők. Úgy tűnik fel előt­tünk a mai üdvözlés, mint viszfénye a hat­vanas évek küzdelmének, mikor hatalom­mal nem bíró, sőt a hatalom által üldözött képviselők között kereste a nemzet a na­gyokat, az érdemeseket. Mert kereste, meg­­találta és mert megtalálta helyre állott az állami­ság, egész erejében törvényeinknek. Megbe­csülni a politikai küzdelem egyéniségeit, a­kik nincsenek hatalmon: ez tanítása a megúj­­jult korszaknak. És becses, sokat érő tam­lása. Mert a­hol a független politikai egyé­niségek megbecsülteinek, ott be nem fér­­kőzhetik a szolgaság szelleme, ott a poli­tikai függetlenség nagy kincse a nemzetet erőiben épen tartja. De Pest megye nemcsak a gróf Apponyi Albert üdvözlésével tért el a törvényható­ságok rendes biablonjától, üdvözölte egy­úttal főispánját, Beniczky Ferenczet, aki a kormánytól függő állásában sem engedte magát olyan tényekre ragadtatni, amely ennek a megyének, s független közönsé­gének a szigorú bírálatát nem állotta volna ki. A Beniczky Ferencz példája azt mu­tatja, hogy még a mai törvények kereté­ben is meg lehet a főispáni állás díszét, méltóságát és függetlenségét őrizni felfelé. De csak akkor, ha a vármegye ép és erős, ha a törvényhatósági bizottságban el nem szunyad a törvények, a jog­­alkot­mány szelleme, ha a főispánt olyan kör­nyezet övezi, amely meg nem ejthető a kedvezések édes mérge által. Az ország első vármegyéjének mai köz­gyűlése, ennek az országnak a történetében mindenesetre érdekes lapot képez. Az utó­dok megolvashatják belőle, hogy a magyar ember főj­ellem vonása a bizalom, a polgári erény és kötelességtudás elismerése, nagy­rabecsülése, annak buzdítása Pestvárme­gyében rég megérdemelt polczára helyez­tetett vissza. Hock János és Liehtwark Alfréd. —­ A Hazánk eredeti tárczája. — Irta : Rózsa, Miklós. München, április .­. Hogyan kerül egymás mellé ez a két név, melyeknek tiszteletreméltó viselői tán eddig nem­­is igen hallottak egymásról ? Mely közös ezés, eszme, vagy ideál hozta őket össze ‘! ... A mii­­■résed! Ki az a Lieldwar!: Alfréd V llövich négy szóban könnyen megmondhatom : a német Hock János ! Egyébként a hamburgi műcsarnok igazgatója, elsőrangú aesthetikusa Németországnak, lelkes apostol, aki tollal, szóval és tettel egyaránt a­­művészet kultuszáért harczol s akinek a művé­szet népszerűsítésében Németország ma tán leg­többet köszönhet. Liehtwark Alfréd munkásságának eredménye mutatja, mily hálával tartozik Magyarország közvéleménye Flock Jánosnak, aki odahaza ugyan­azt a munkát végzi nem kisebb lelkesedéssel,­­mint idehana Liehtwark. Németország példájából pedig megláthatjuk, hogy a legkedvezőbb előfel­tételek is értéktelenek, ha nem akad egy ember, aki azokat áttekinti, összefoglalja és kiaknázza -s a többi, ugyanúgy érző embereket magával ragadja, tettekre sarkalja. A magyar közönséget — melynek nap-nap után alkalma van megfigyelni Hock János mun­kásságát — bizonyára érdekelni fogja: miféle eszközökkel dolgozik a hamburgi műcsarnok tudós igazgatója, akinek ép úgy a művészet népszerűsítése a czélja, mint nálunk a lánglelkű és lángszavu pap-műbarátnak. Hogy mit lehet tenni és mit tett Liehtwark a német művészet­ért, azt Hamburg művészi élete illusztrálja, hogy pedig miként tette meg mindazokat, arról ő maga számol be a német városokban tartott felolvasásaiban. Legutóbb az itteni „Irodalmi Társaság”ban tartott felolvasást s München, a híres művészvárs szinte elámult, hallva, milyen eredményeket ért el a fáradhatatlan ember a művészetre legrosszabb talajon: a „büszke, józan és praktikus“ Hanza-városban. Én azonban egy­szerűen konstatálom, hogy eszközei ugyanazok a Hock Jánoséival. Mint amaz Budapesten, úgy ez Hamburgban a tett propagandájával dolgozik, Németország többi városaiban pedig, mint Hock a vidéken, lelkes szóval, alkalmi vagy rendszeres felolvasásokkal, beszédekkel, melyekben a példa követésére buzdít és telire sarkal. Amit Liehtwark a német művészeti viszonyok­ról mondott, majdnem szóról-szóra illik Magyar­­országra is — legfeljebb, hogy itt kisebbek a méretek. Vidéki kis és nagy városaink egyaránt áldoznak színházakra és konczertekre, de képző­művészeiről szó sincs. Nincs vidéki város, hol akár csak egy arczképfestő is megélhetne, de mindegyikben virágzó üzlete van egy sereg fotog­ráfusnak. Pedig az arczképfestés minden idők­ben legbiztosabb exisztencziája volt a művész­nek, hiszen leküzdhetetlen emberi hiúság, hogy képmásunkat hozzátartozóinknak és utódainknak hátrahagyjuk. Képzelhető már most, hogyan áll a dolog a festészet egyéb ágaiban! Igaz, Németország mindig többet tett és tehe­tett is a művészetért, mint Magyarország. De ha tisztán statisztikailag vesszük, Magyarország is többet tesz most és rendszeresebben munkál a művészet érdekében, mint valaha. Csakhogy mélyisége. És nem sokkal hasznosabb a művé­szeti társulatok munkája sem, a­kiknek egykor oly fontos és áldásdús működése nem bír lé­pést tartani az új problémákkal. A többség hatá­roz és bizottságok kormányoznak s az a gene­­ráczió, melyhez ezek tartoznak, művészi neve­lést nem nyert sehol és sohasem. Erről ugyan ők nem tehetnek, de a következményeket mi vi­seljük. Pedig nekünk előző sorban a publikum művészi nevelésére van szükségünk, hogy ha ma nincs is, de legyen legalább művészi ízlése a jövőben. És ezt a művészi nevelést a közönség­nek az állam orgánumai meg nem oldhatják, önnevelésre, önképzésre, önművelődésre kell a tár­sadalom minden rétegének törekednie. Ennek a művészi nevelésnek arra az alapelvre kell helyezkednie, hogy sokkal hasznosabb az ön­két kifejteni, mint tudományokra tanítani. Nem művészettörténetet kell tanulni, hanem a művészi érzéket kell fejleszteni. Az egyes ember akkor te­het legtöbbet a művészetért, ha odáig neme­síti a lelkét, hogy az a művészetet élvezni tudja. Ma még ezt csak kevesen tudják, mert a sze­mük nincs ahhoz nevelve. A szem neveléséhez pe­dig a színérzéknek fejlesztése az első, legfonto­sabb lépcső. És ezt az érzéket nem műremekek, hanem a természet előtt kell fejleszteni és pe­dig nem tájképek szemlélése által, hanem az ál­tal, hogy az illető elmerül a virágok, lepkék, ma­darak gazdag és változatos színpompájának szem­lélésébe. Ha egyszer aztán a szem már örömét leli a színek látásában, akkor később magától beáll a távlat és a plasztikus tonnák okozta gyönyörűség. És mikor már a szépnek, harmo­nikusnak, művészinek látása gyönyört okoz, akkor már elemi szükségletté válik az is, hogy lelki életünket finomítsuk, otthonunkat, környeze­legtü­bbet tesz az állam és az államnak nincs sze- Lapunk mai számához egy ír melléklet van csatolva.

Next