Hazánk, 1902. november (9. évfolyam, 258-283. szám)
1902-11-01 / 258. szám
IX. évfolyam. 258. szám. Szomjval« Budapest, 1902. november 1. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL Budapest, VIII., Szentkirályi utca 28. Kéziratokat nem adunk vissza. Telefonszám 56—23. FELELŐS SZERKESZTŐ BAJDAY BARNA Előfizetési ára: Egész évre 28 tor.I Negyedévre 7.—kors. — ■ . Félévre_14 « Egy hóra__2.40 . Egyes szám 8, Vidéken 10, Pályaudvarokon 12 fillér. Védjük a szövetkezeteket. Irta: Bernát István. Budapest, október 31. Az az indítvány, melyet Széchenyi Imre gróf legutóbb a Gazdaszövetség gyűlésén tett s amelynek értelmében a szövetségnek kötelessége a különböző téren és irányban dolgozó szövetkezetek közt a mainál erősebb kapcsolatot teremteni, erősen kiérdemli figyelmünket. Hozzávető számítás szerint ma már legalább 500—600 ezerre rúg azoknak száma, akik magyar földön a szövetkezetek révén keresik boldogulásukat. És ez a szám napról-napra emelkedik. Ennek a szükség, a kor szelleme és az a meggyőződés, hogy ez után sikerülni fog megreformálni a magyar közgazdasági életet, sőt oly erőt önteni belé, mely képesíteni fogja a nemzetet arra, hogy politikailag is kielégítőbb módon oldja meg feladatát, mint eddig tette. A dolgokkal ismerős, objektíve ítélő férfiak előtt nem titok, hogy azok a sziréni hangok, melyek elhitették a nemzettel, hogy politikailag milyen érett, milyen kiváló, sok kárt okoztak. Bizonyos tekintetben bevágták a haladás útját, mert fölöslegesnek tüntették fel a tömegek politikai nevelését, amelyre pedig ugyan nagy és sürgős szükségünk lett volna. Ezt a hézagot akarjuk legalább részben betölteni, amikor a szövetkezés segítségével szervezkedni és együtt munkálni tanítjuk meg a nemzetet. A kicsiny emberek meg is sértettek bennünket. Bízó reménynyel sorakoznak zászlónk alá és ily módon megteremtik azt az eredményt, amely elsősorban áll azok között, amelyekre mint a modern fejlődés legbecsesebb világára hivatkozhatunk. Sürgő és alig remélt tevékenységet látunk nemcsak a mezőgazdasági, hanem az iparos szövetkezetek körül is és talán nem messze van az idő, amikor ezek segítségével gátat vethetünk Bécs versenyének és az importált silány áruk helyett becsületesen készült hazai gyártmányokat adhatunk fogyasztóink kezébe. Látva ezeket az eredményeket és azt a harcot, melyet némelyek a reájuk nézve kényelmetlen szövetkezetek ellen indítani készek, a biblia szavait vagyunk kénytelenek idézni és kérni az Urat, bocsássa meg bűneiket, mert aligha tudják, hogy milyen vállalkozásra indulnak a nemzet szociális és gazdasági rendje, tehát emelkedése ellen. A fejlődésnek mai stádiumában, a támadások visszautasítása s a fejlődés gyorsítása végett egyaránt szükséges, hogy a gróf Széchenyi Imre által tett indítvány elfogadtassák és megvalósuljon. Kapcsot, egyetértést kell teremteni a szövetkezetek különböző fajtái közt, és ez után nem csupán befelé biztosítani a kifogástalan fejlődést, hanem kifelé is megszerezni ez ügy harcosainak azt a tekintélyt és erőt, amelyre méltán számot tarthatnak. A szövetkezetek büszke jelszavát, az egy mindnyájáért, mindnyája egyért, élő és produktív valósággá kell tenni a magyar szövetkezeti életnek legfelsőbb régióiban is. Az, ki ettől visszaretten, vagy nem akarását mindenféle halasztó javaslatokba burkolja, nem igazi szövetkező és nem igaz barátja a népnek. A forma, melyben a tervezett egyesülés megvalósulhat, különböző javaslatoknak ad tért. Mi magunk részéről legjobbnak és legméltóbbnak tartanók egy olyanféle centrum létesítését, amely még egyrészt őrködnék a különböző mezőkön működő szövetkezetek érdekein, másrészt azok autonómiáját befelé tökéletesen érintetlenül hagyná és nem engedné meg azt, hogy a különböző szövetkezetek egymás terére csapjanak át. A kapocsnak azonban, mely őket összekötné, elég erősnek kell lenni arra, hogy az összetartozás érzete kifejlődjék s a szövetkezetek büszke devise megvalósuljon. Raiffeisennek, a falusi szövetkezetek atyjának, a németek nem régen állítottak szobrot a Rajna mellett Neuwiedben. A szobor talpának egyik reliefje a nyomor által lesújtott parasztot, a másik pedig azt a változást tünteti föl, melyet jólétének A HAZÁNK TÁRCÁJA A kerepesi temetőben. (Elégia prózában.) — A Hazánk eredeti tárcája. — Az enyészet birodalma minden nagy városban fényes. Az ember az ő hiúságát a halálban sem tagadhatja meg. Mint a régi rómiak, kik haldoklásukban is csak arra néztek, hogy szépen haljanak meg s midőn végső vonaglásuk elkövetkezik, a tóga redői ne zavarodjanak össze — úgy gondoskodik a modern ember arról, hogy szép temetése és esetleg szép sírja legyen. Ur akar lenni még a halálban is, mintha ott nem mindenki egyenlő lenne. Nem bizony, az úr még a temetőben is ur, nagyobb helyet követel, domborúbb sírt és égig nyúló síremléket. «Fődolog az, fiaim» mondá Villemessant, a «Figaro» alapítója és analfabéta szerkesztője, «hogy szép temetésünk legyen.» S neki volt is olyan temetése, amilyen fejedelemnek se lehet, mert nagyobb hatalom volt halála előtt, mint bármely külföldi koronás tő.» A fényes temetés mániája köznyavalyája a modern emberiségnek. Mikor Budapesten egy hivatalszolgánkat temették elrémültem a sok koszorú és egyéb disz láttára, melylyel Kovács «ur» (gyászjelentése szerint) a sírba ment. Veterán is lévén (habár sohase katonáskodott életében), három-négy társegylet vonult ki zászlókkal és zenével, két józsefvárosi asztaltársaság jelent meg annak bizonyítására, hogy Kovács «szolga ur» egyúttal kortárs és korivó is volt, mely utóbbi tevékenységének köszönhető elég korai halálát is. Hasonló fényűzést láttam egyszer Dalmácia egyik városában, hol egy horvát diákot temettek el oly fénynyel, mintha a metropolitát vagy a hadtestparancsnokot kísérték volna sírjába. Tábornokok és ezredesek mentek ott mint gyászvendégek, a város előkelőségének fele, hogy tüntessen a másik fél, az olaszok ellen. A halál még politikai tüntetésre is jó, amint azt a franciák többször bebizonyíták, több forradalom kezdődött a temetési tüntetésekkel ott, ahol ma már a temetés jelentéktelen ténynek vétetik. Franciaországban keveset törődnek ma a leghíresebb emberekkel is, ha azok meghaltak. Egy külvárosi templomba kiviszik őket, tíz-tizenöt ember megjelenik, a többit közönséges kofák, utcagyerekek és ácsorgók képezik. Egy nagy magyar tudós (ki azóta szintén a csendes emberek közé tartozik) éppen akkor időzött Párisban, midőn egyik világhírű francia akadémikus temetése volt s kötelességének vélte, hogy átmenjen oda. Mily nagy vala bámulata, midőn két reporteren és a teljesen jelentéktelen bámészkodókon kivül senkit se talált a temetésen s a barbár magyar volt az egyetlen «jelen volt» hiresség. Már e részben mi magyarok másképp gondolkozunk. Nálunk egész külön fajtáját képezi a kapatos embereknek a «jelen volt», a funerátor, kiről semmi más nevezetességet élete folyamán nem lehet feljegyezni, mint azt, hogy minden temetésen jelen volt. Sehol olyan nagy temetések nincsenek jelenleg, mint nálunk, amiből nem az következik, hogy nagyjainkat meg tudjuk becsülni, mint inkább az, hogy tömérdek ember~ ...— -............'aus1-----f_----- nek nincs más dolga, mint jelen lenni mindenütt, ahol az időt el lehet lopni tisztes ürügy alatt. S ha így végignézek nemzeti Pantheonunkon, a kerepesi temetőn, elgondolom, hogy minden egyes díszsír megásásán hány ezer ember volt jelen, nem azért, hogy kegyelettel üldözzék az elhunytnak, mert hiszen sehol annyi nevetgélő ember nincs, mint egy-egy temetésen, hanem puszta kíváncsiságból. Midőn a sírok sorain végighaladok, akkor veszem észre, hogy sok olyan ember került ide, kiket még mindig az élők sorában hittem. Csak egy hétig ne olvassunk lapot s kiesik a nyilvántartás fonala kezünkből. Egy ilyen gyászos séta újra visszaállítja emlékezetünket, sírjukban üdvözölhetjük régi ismerőseinket, süket még életben láttunk utoljára. Nem szoktam temetésre járni, de szeretem meglátogatni a kerepesi temetőt. Olyan ez nekem, mint egy nagy könyvtár, melyben csak a könyveimeket olvassuk el s koronként fel-felnyitunk egy-egy könyvet is, hogy belenézzünk. Midőn egy sírkövet megpillantok egy egész élet vázlata áll előttem. Eleget éltem eddig már, hogy szürkülő fejemben e sok ember arca, élete, munkássága mind helyet találjon. Kit nem ismertem közülök ? A régi nemzedéket híréből, tetteiből, az újabbnak itt nyugvó tagjait személyes érintkezésből. Mily más érzelmekkel nézi az idegen, kinek senkije sincs e temetőben, az itteni sírokat, mint az, ki kedveseit pár évtizedeken keresztül végre is ide hordja. Nekünk, kik e földbe legdrágábbainkat helyeztük, nem temető ez, de olyan, mint az ősi birtok, mely már idegen kézen van, de azért kegyeletünk szálai mégis. Előfizetőinknek a mezőgazdaság körébe vágó apró hirdetéseit díjtalanul közöljük.