Helikon, 1991 (2. évfolyam, 53-104. szám)
1991-06-14 / 24. szám (76.)
/f...gyújts tüzet, ha kell, reménytelenül... ! ! SZÉPIRODALMI HETILAP II. ÉVFOLYAM • 24 (76.) SZÁM • KOLOZSVÁR, 1991. JÚNIUS II. TOLLAS TIBOR TAVASZI ÜZENET Ha végtelennek tűnik is a tél, s mint kötél, a félelem fojtogat, szívd magadba a tavaszt és ne félj! Fagy bölcsőjéből is felkel a Nap. Ha kút mélyébe taszít is a gond, s rideg betonként gyűrűz a magány, — ha nincs kinek, — versed az éjbe mondd, gyertyafény lesz majd társak asztalán. Magad maradtál? Nem vagy egyedül, míg mások terhét, saját hordozod. Gyújts tüzet, ha kell, reménytelenig s hazává tágul szűkös otthonod. Nyomodban ködsubájú bulladék, meg nem irt sorok konok serege, a megtagadott múlton ballag át s várja: szavakban megszülethet-e? Csak el ne költözz, mint a madarak, ha fogcsikorgató is a jelen. Mit ér a szó idegen ég alatt, — szabad lehet tán, de fészektelen. Otthon „zsibongó homlokod“ mögött megváltó újszülött a gondolat. Holnap zászló, versekbe öltözött, alvókat ébreszt s ha kell, holtakat. Fényesednek már odakinnn a fák, széttörik ezüst bilincseiket a megáradt vizek, s Március kiált madárszavakkal tavaszt és hitet. Csak tudj naponta újrakezdeni, visszatükrözni hitet, sugarat. Az éj virrasztó csillaggal teli. . . És tudd, holnap felkel megint a Nap! Legutóbb azon töprengtünk, miként kellene saját múltunkhoz viszonyulnünk ahhoz, hogy minél keményebben szegülhessünk szembe a magát mába átcsempésző Tegnappal. Azokról volt szó, kik így vagy amúgy a közélet pástjain mozogtak. De szólni illik a másik alaphelyzetről is. Azokról, kik gyárban, földeken, hivatalokban vagy más területen dolgoztak, esetleg értelmiségi mesterséget „szabadúszókként“ műveltek, anyagi boldogulásukra összpontosítva igyekezetüket, de saját akaratukból vagy a körülmények összejátszása folytán soha semmilyen tisztséget nem viseltek, politikai vagy társadalmi tevékenységet sem ilyen, sem amolyan irányban nem folytattak. Most könnyebb és egyszerűbb a helyzetük, jóval kevesebbet kell elszámolniuk magukkal. Mindazokról, kik ezt a helyzetüket egyszerűen tudomásul veszik, nincs sok mit mondani. Legfeljebb annyit, ha most részt vállalnak a közösségi feladatokból, érthető és indokolt örömmel fogadják őket. Az „új idők, új emberek" elvének alkalmazása nyilván csak jóra vezethet, ha az újak képességei, rátermettsége összhangban áll a feladattal. Csak azok esete tehet indokolttá észrevételeket vagy fenntartásokat, kik hajdani, társadalmi értelemben vett semmit sem tevésüket kiemelkedő személyes érdemnek tartják, jogcímnek arra, hogy felsőbbrendűeknek ismerjék el őket. S ha ez némi hiúsággal, másokat lenéző gőggel, ambícióval párosul, hátrányos helyzetek, szubjektíve pedig távolról sem rokonszenves magatartások alakulhatnak ki. De vegyük kicsit vizsgálat alá az ilyenkor fennen meghirdetett „vétlenség“, „tisztaság“ fogalmát. Míg Kiskapuson működnek a kormos, fekete füstöt okádó üzemek, a világ, vagy Európa legszennyezettebb településévé avatva a Küküllő menti várost, járkálhat ott patyolatfehérnek maradó inggallérral valaki, akárcsak egyetlen napot is?! Így rakódott reánk Európa társadalmilag, eszmeileg egyik legszennyezettebb országában a torzulással, beszűküléssel fenyegető mocskos üledék. Néha szinte észrevétlenül, de folyamatosan, évtizedeken keresztül. Ki állíthatná magáról, hogy a múlt szerkezeteiben, törvényei szerint, viszonyai között élve ilyen vagy amolyan értelemben vett hatásaitól érintetlen maradt?! Senkinek sem lehet szemrehányást tenni azért, hogy nem lázadt fel a reá kényszerített világ körülményei ellen. Csak épp az tűnik indokolatlannak, ha a sem jót, sem rosszat tevéssel kitöltött múltja jogán valaki a csalhatatlan ítélőbíró szerepére érzi feljogosítva magát. Ez az a pont, ahol rádöbbenek, a mába visszalopakodó Tegnappal viaskodó gondolatmenet megtorpan, ellentmondásokba bonyolódik. Két héttel ezelőtt úgy vélekedtem, kik a Tegnap idején írással, tettel, tisztséget viselve közéletben fordultunk elő. Ítéljük el kíméletlenül a múltat, saját életünk évtizedeivel együtt. Most a „vétlenektől“ vonjuk meg az illúziót, hogy nyomok és következmények nélkül húzhatták meg magukat a sötét korszak mélyén. De nem mosunk így egybe elkülönítendő, árnyaltabban jellemezendő felelősségeket? Az ilyen sommás értékelések alapján valóban mindent sutba kell-e dobnunk a múltunkból, hamut szórva fejünkre mindazért, amit tettünk? Következetlenség, felületesség, vagy határozatlanság jogos vádját is vállalva, van amit helyesbíteni kényszerülök azon, amit két héttel ezelőtt írtam. Meg aztán történt egy apróság ez idő alatt, ami szintén pontosabb értékeléseket igényel. Azokról szólva, kik saját múltunkkal kényszerülünk elszámolni magunk előtt, elégségesnek tűnt a közbevetett elhatárolás, miszerint „nem a galádokról, hatalom kegyei után lihegő gyászmagyarokról beszélünk, rájuk ne vesztegessünk szót“. Elégségesnek tűnt, mert úgy tudtam, e keveseket és kártékonyakat véglegesen leseperte a színpadról a történelem, nem kell többet számolni velük. S most egyik közülük, a legundorítóbb, az „egész magas szinten“ besúgó és feljelentő, a megsemmisítésünkre törő, véres kezű önkényúr dicsőítője tisztségekkel és anyagi juttatásokkal honorált udvari talpnyalója váratlanul megjelent a színen. A tar „jóakarónk" igazgatta televízió képernyőjén. Ha eddig valakinek a legkisebb kétsége volt, íme, meggyőződhet felőle, nemcsak üzen a Tegnap, hanem széles arcvonalon támadásba lendült. Kik évtizedeken keresztül megsemmisítésünkre törtek, nemcsak hogy ott folytatják, ahol nyolcvankilenc decemberében egy ideig abbahagyni kényszerültek, de régóta használt legmocskosabb eszközeiket is előkotorják a múlt bűzlő hulladékai közül, abban a reményben, hogy megoszthatnak minket. Mi az, amit másként kell fogalmazni a két héttel ezelőtt leírtakkal szemben? Mindannyian, kik nem voltunk besúgók, feljelentők, árulók, a megsemmisítésünket akaró hatalom megvásárolt eszközei , birkózzunk meg minél gyorsabban a magunk múltjával. Ne szépítgessünk, ne kozmetikázzunk rajta semmit, mert csak így lesz elég erkölcsi erőnk és határozottságunk szembefordulni a múlt előrajzó, élő kísérteteivel. Azt hiszem, egyikünknek sem szabad lemorzsolódnia. Ifi, vagy amúgy, a mindennapi élet egyik vagy másik területén mindenikünk tehet valamit annak érdekében, hogy ne vethessenek a tegnapba vissza minket. És éppen mert kívülről-belülről ismerjük és felismerjük a most visszarendeződni akaró szerkezeteket, módszereket, eszköztárat, annál hatékonyabban tudunk szembeszállni velük. TOMPA ISTVÁN „Tegnap” üzenetei [3] Simon Sándor: Az űrben LÁSZLÓFFY CSABA „HOL A GYEREK?“ a 18 éves Zsoltnak Távolodó part elmosodt — egy érintés a köröm karcolása bőrödön lámpaernyő-takarta izzás tarkód tánca a félhomályban (anyádnak a képzelgés is öröm) valahol egy idegen utcán azol a párnán hánykolódó nincs veled álmában tartja hamis fénybe véletlenekbe hanyatló fejed a kinek emlőjéből tej és féltés buggyant ki: csak el ne cseréljenek! szennyet is őriz az emlékezés? Csorna Sándort idéző sajgás lenne minden útra bocsátás, zsarnokság mérge és öröksége a szülői gyanakvás? vulkánkitörést megelőző földremegés amit tűnő tilalmuk disznótosajt-feszes fantom-üres ege alatt egy muzikális fül meghallhat: sanda érdek sunyit hangodra (újabb kárhozat?) falánk évszakban fogant dühös tisztaságod vakon néz vissza ránk — ne légy se hős se áldozat! mint ki a régi házból kint rekedt megszállottan keresel valamit vacogva futsz nő a ritmus lihegsz zajjá gyúrták a zene hangjait dob szaxofon cintányér felesel rekedt csend (kopár Hója) fuldokló orgonahang tompa fájdalmával most már magad leszel és dühvel cipeled a terhet tarkód tánca az űrbe kivetül a nagyság fénye fölsebez lelkeddel összeférhetetlenül harcolsz magaddal s mint két gyermek kísérjük önzésed heves ütemeit bárkivel is légy mégis egyedül árván ahogy az ember születik 1991. IV. 21. SZILÁGYI ISTVÁN: RENEGÁTLÁSTALANUL y aBmameaBanansmsr.