Helikon, 1994 (5. évfolyam, 157-180. szám)
1994 / 1. szám (157.)
HELIKON • PALOCSAY ZSIGMOND TŰZHÍNÁROK NEM JÓ A LÓ SZEME! — sustogta Cerbu, a kalahajda móc legény, és kihurcolta a festődéből az almásszürke hintalovakat. Mortu — az idősebbik segédmunkás — vigyorogva pumpált, levegőt sűrített Negrescu Fag szórópisztolyába. Szájer édes volt, dukkószagú, sűrű, és piros ----------------------------------------------------------" Szám az anyád piszkolját... húsvétját... tömjénjét... és gyertyatartóját. Lökd a pumpát! Alszol, Mortu?". Mortu nem aludt. Gyönyörögve nyeggette a pumpát; mezítlábujja rákoncsorodott a szerkentyű fülére. Ha netán rászóltak, attól megrezzent, s menten olyan lett, mint a törött ágról földreszottyant, ijedtében megőszült májon. Erősen sárgatag — tökvirágsárga ez a Mortu. Negrescu Fag orcája vajszínűbb — haloványabb. Másodéves évfolyamtársa — a Dávid nevű sasorrú grafikus — túlérett banánszínt visel, és kerekes mozgójátékot tervez gyűrött pakolópapíron, vékony mókusszőr ecsettel. Verzotti — a végzős szobrász — Szőke Tündért pingál nekem egy tenyérnyi pléhskatulya belső felére. Síri hangon súgom neki: Szőkébb és hosszabb legyen a haja... Tengerzöld... Türkiz a szeme... Hebridák ködét hessegessé lebegje... Bomlasztó bájai omladozzanak... Csínnal kitakart keblei bimbadzanak. Lenge fátylak, síkos selymek közt rengjenek — súlyosbodjanak. A festődében — e kápolnányi ódon hodályban — aznap mindenki mást csinált. Herr Mildner — az öreg szász — pléhcsajkát smirglizett. Engrich Jancsi — a sváb gyerek — nyeles falepkéket gittett. A kákabélű Unisor maradék féltökét fájlalta-siratta; erősen sajnálta — sóhajtozott. Ádám barátom—kiskorú sorstársam — medvészett, meg málnászgatott erdőcsendben------------------------------------------A kurta lejtőn lépegető furnér-kacsák szemét a szabványtól eltérően festette, és közben — azt hiszem — nyári havon (lankás dombon) síléc nélkül is síelgetett. Káncó, krátkca, káncárollál — ragoztam dúdolva, majd valamiért kisiettem. Cerbu húzott el mellettem. Megint hallám — de most már sziszegve—: NEM JÓ A LÓ SZEME! Nem a szöszt! A nénéd csepsze... Jó az a szem az almásszürke pirosnyergeseknek. Zörrent, rezzent vagy, Cerbu! — ez a helyzet ---------------------------------------Mi a fene pislog benned?!-----------------------------------------------------Igaz, hogy téged túl sokat potyoltakvertek. Ciulea, a magurat mesélte nekem ------------------------------------------puliszkát meg szállást adtál pásztor korodban egy kulákféle hegynek feszült, kiéhezett vénembernek. Jó, hogy csak magamban szövegeltem, semmit sem mondtam neked. Visszatértél jókora szemétlapáttal, ami tele van élő, zsémbelő parázzsal. Térülök-fordulok én is. Magam csiszolta-likasztotta marhacsonttűmet a folyosón megtaláltam. A festöde küszöbén hirtelen megállok, mert látom, hogy Cerbu a deszkapadlóra térdepelt. A parázs már benn hunyorog a döhe dobkályhában — üres a szemétlapát. Fasznidarabot repeszt, lécet tör a térdén (nagy recsegve, nagy csattogva) a lócsontú legény, és eszelősen mömmög hozzá valamit. Sejtem, hogy mit —---------------------------------------Most előredől, belefúj a kályhába. Újra meg újra — fenemód pustolva — egyre viharosabban azt teszi. A füst végre kigomolyog az ajtón. Jó darabig szerénykedik, fehérkedik—tévetegen ámolyog, oszt Cerbu fejét (jóakarón) lenturbánba bugyolálja. Prüszköl, köhög, átkozódik — öklével a szemét nyomkodja a móc. Aztán felpattan és lekap egy hosszúnyakú benzines tulumbát a kisasztalról. A tartály pissan, a lángkígyó hassan—ropog a deszka! Pokol dobog a dobkályhában. Cerbu ökle s a fehér ingujj már lángloboncos. Mozdulni nem tudok. Szólni sem tudok. Mindenki VIZET! VIZET ORDÍT, és rohan mellettem kifelé. Cerbu a tartályt most a padlóhoz csapja, és öklével veri—püföli. A tűz ettől nem döglik meg. Nagyon élénk, élelmes lángerecskék futkosnak a padlón. Körben, a fal mentén, plafonig érő lécpolcok tömve száradó játékokkal. A hátsó sarokban furnérlemezzel spanyolfalazott festékraktár------------------------------------------------------Több ezer liter dukkó, email, olajfesték, benzin, szeszes oldószer, és a legserényebb, legfodrosabb lángerecskétől két méterre fekszik a kopolyakútnyi grundos túl. Tartalma: kb. húsz liter bensőn, öt kilogramm vasoxiddal — olajfestékkel elegyítve.— VIDD KI! VIDD KI A TULUMBÁT! — üvölt Cerbura Engrich Jancsi, és zakóját letépve (összegyűrve) a gönccel a tűzkígyó útját állja. Ruhánk táskás. A rászáradt festéktől megreped — törik----------------------------------------Fellángol, füstölög, serceg a Jancsi segge — és ettől megébredek. Két extinctor, vadonatúj tűzoltókészülék legjobbról és balról (fejmagasságban) az ajtófélfán. Nem értek hozzák. Működésüket nem ismerem. Csak azt tudom, hogy annak onnét le kell jönni, mert ropog a jancsi seggel Az egyiket — alul-felül — két kézzel megragadom, és kétségbeesetten megrántom. Rámszakad az ajtótok — a szakatár. A földön fekszem---------------------------------------------Az extinctort ölelem — -------------------------------------------------------------------------Bőven habzik — pazarló szappanreklám a Jancsi segge. Némi füst, itt-ott megrekedett padlódeszka —azon kívül: semmi. Fapapucsom elrepült, egy tölgydeszkából kivicsorgó szegsor a nyakam baggatja-kóstolgatja. Jancsi felsegít — szuszog. Fejét csóválja hitetlenkedve, majd leguggol. Kezét tördeli, tenyerét palija, és csöpög --------------------------------------------csöpög. Majd hirtelen kedvvel — csukladozva, hadarva — a szerkentyű működési elvét ismerteti-magyarázza. — Hagyd a francba! — mondom neki. VIZET! VIZET! Azt ordította mindenki. A tűzoltókészüléket — AKKOR — nem tudta meglátni senki. Jönnek. Sokan jönnek. Semmit sem hallanak — mit sem látnak. JOBB LESZ ÍGY MINDENKINEK'.) Hallom, hogy Cerbut kötözik. Mortu hozzámszól vigyorogva: Kapsz egy veder árpakását. Kenyeret vagy tíz porciót! Szuplimentet! Fanyalogva bólintok, lagymatagon billegetem az alkarom, és kioldalgok a folyosóra. Apám, a hajdani tűzoltóparancsnok-helyettes, meg Nagyapám, a díszbaltás, díszsisakos, lampaszos, réztrombitás tűzoltó-őrparancsnok jut eszembe. Egyszer — szolgálat közben — besétált az öreg az Aidába, mert az új rendező meghosszabbította hátul a színpadot, ő, szabadságról érkezve — máshoz szokva — ezt nem tudhatta. Máskor meg... minden születésnapján kiballagott a temetőbe, és ott siratta-hallatta — búcsúztatta magát a hóstáti dalárdával, meg a Lajcsi-féle cigánybandával ---------------------------------------------- Bolháspálinkát sokat ivott. Ült a padon cseperegve — sajnálta, (el)múlatta magát. A sírkőve— már nyugdíj előtt - fel volt vésve. Itt nyugszik Palocsay Sándor nyugalmazott tűzoltó-őrparancsnok. Született: 1872 Meghalt..... (pont pont pont pont). Nem esik messze az alma a fájától! Rámjön a nyihogás — elfog a röhögés. Rázkódik, ugrál a vállam------------------------------------------------------Mija, kölyök? Vihogsz, kölyök? A dutyiban heherészel. Na, gyér' csak ide!... 'Szám az anyád piszkolját, húsvétját, krisztusát, tömjénjét, gyertyatartóját'.... HÁROM NAP KÁRCSER'. INDULÁS! Negyvenszer negyven centiméteres az álljfeljancsiként sudárló szamosújvári deszkakoporsój a kárcser. A vállad araszos, MEDVEDANTE-------------------------------------te, KURTATOLDI!-------------------------------------------Átlóban, feltartott kézzel állok. Rég elzsibbadt, elfasult mindenem. Apránként, rendszeresen — fokozatosan dagadok. A tűzhínárok élelmesek — időnként általjárnak. Éjjel? Nappal van? Ég a villany. Az őrmesterem, meg egy másik őr, diskurál---------------------------------------——---------------------------------Még a kő is megolvadt volna a rózsasándor-hodályban-------------------------------------------------------- Csak ez ne köpjön ------------------------------------------— Eddig semmi------------------------ ------------------A bolondot kórházba kéne vinni---------------------------------------- Igen--------------------------------------------- Igen ---------------------------------------------mindkét szeme------------------------------------------------------------------------NEM JÓ A LÓ SZEME. Kvart, 1993. szept 1. Radu Maien Kompozíció