Helikon, 1995 (6. évfolyam, 183-206. szám)

1995-12-05 / 23. szám (205.)

HELIKON » »A folytatás a 11. oldalról dolog nyitja! Neki a mi játékunk, amit az ő játékához alkalmaztunk, s ezzel valóban gúnyt űztünk belő­le, egyáltalán nem tűnhetett fel va­lami kegyes cselekedetnek." Ezért "iparkodott, szinte dacosan (...) úgy feltüntetni saját játékát, mint ami csakugyan az [...], hogy nevessünk rajta." Donna Matilde felcsattaná­­sára — "nem erről van szó (...) Szik­laszilárd meggyőződésem, hogy megismert engem!" — a doktor megengedi: ez valóban megtörtén­hetett a beteg egyik "világos pilla­natában", a cél tehát: "szétszakítani a már amúgy is meglazult szálakat, amelyek rögeszméjéhez kötik", el­érni, hogy "visszanyerje az idő mú­lásának érzetét". Az újabb mentési terv: Donna Matilde, miután Ade­­laideként elbúcsúzik, visszatér, és ő is meg leánya is Toszkánai Matilde gyanánt lép föl, hogy a beteg — megpillantva ugyanannak a rög­eszmének kettős képét — rádöb­benten: nem 800 év telt el a sze­rencsétlenség óta, hanem csak 20. Az ötletért az őrgrófnő is lelkese­dik, mivel ilyenformán kihasznál­hatják azt a tényt, hogy "Henrikjük" — eltérően a történetitől — szerel­mes a toszkánai nőbe, aki — mint a történelemkönyvek állítják — utóbb szintén könyörületért folya­modott a pápához a császár érdeké­ben; ő maga, Spina őrgrófnő pedig — most már így emlékszik — a lo­vas játékon éppen erre alapozva kí­vánta "toszkánaiként” megértetni a sértődött férfival: vége az idegen­kedésnek. A tervből egyelőre annyi válik valóra, hogy "IV. Henrik" bé­kében, mi több, túláradó tisztelettel bocsátja el a "főtisztelendő urat" és a "főhercegnőt". Utána azonban — a tanácsosok füle hallatára — kitör "Pojácák! Pojácák! Pojácák! (...) ezek egytől remegnek! Attól, hogy letépem ostoba álarcukat, és lelep­lezem őket, hogy csak komédiáz­­nak! Mintha bizony nem én magam kényszeríteném őket a komédiá­­zásra, mert úgy tartja kedvem, hogy őrültnek tettessem magam! (...) Atyaisten, micsoda szemtelen­ség! Ide mer jönni, most, és ráadá­sul a babájával együtt... És még úgy tesznek, mintha szánalomból ten­nék, hogy fel ne zaklassák ezt a bol­dogtalant, aki kívül van már a vilá­gon, kívül az időn, kívül az életen!" Megosztva titkát az "udvarral", "Henrik" egyúttal arról is felvilágo­sítja a megrökönyödött Lolóékat— igazi nevük már rég ismeretes e­­lőtte —, hogy micsoda áldás őrült­séget mímelhetni ebben a kép­mutató, szemforgató, alakoskodó világban. (Lásd első szemelvé­nyünket.) HARMADIK FELVONÁS Megtudjuk, mikor tisztult föl a főhős elméje, miért nem lépett ki szerepéből, s miért kell visszabúj­nia — immár végleg — a maskará­ba. (Lásd második szemelvé­nyünket.) IV. HENRIK MÁSODIK FELVONÁS (részlet) IV. HENRIK A félelmetek! Mert most újra hiszitek, hogy őrült vagyok!... Pedig a mindenit neki: tudjátok már, hogy nem va­gyok az! Ti hisztek nekem, mind ez ideig elhittétek, hogy bolond vagyok! Igaz vagy nem igaz? (Egy darabig nézi őket, s látja, hogy csakugyan mennyire meg vannak rémülve) Ugye? Azt érzitek, hogy ez a bennetek kavar­gó bizonytalanság félelemmé is fokozódha­­tok, mintha kicsúsznék lábatok alól a föld, és egyszerre kihagyna a szívetek verése? Hát persze, hogyne éreznétek! Tudjátok, mi az: szemközt állni egy őrülttel? Olyan valakivel nézni farkasszemet, aki fenekestül felforgat mindent, amit felépítettetek magatokban, aki rácáfol mindenféle építményeteknek a logikájára! De miért ne!... Az őrültek minden logika nélkül építenek, jó nekik! Vagyis: a maguk sajátos logikájával... mely úgy száll, mint tollpihe a szélben! És állhatatlanok, sze­szélyesek! Máma ilyenek, holnap olyanok! Bennetek van tartás, őbennük nincs többé. H azt mondjátok: "Ez meg ez lehetetlen!" Nekik meg minden lehetséges... Erre ti: Nem igaz!... De miért?... Mert szerinted, meg szerinted, meg szerinted, meg szerinted (sorra mindre rámutat) és még százezer más ember szerint nem igaz. Ó, barátaim, csak meg kellene néz­ni, mi igaz ennek a többi százezernek, akik­ről nem állítják, hogy őrültek? Milyen bámulatra méltó logikával tündökölnek! Emlékszem még: gyermekkoromban igaz­nak láttam a holdat a kútban! És még mi minden rémlett igaznak. És elhittem min­dent, amit mások mondtak, és boldog vol­tam! Mert jaj nektek, ha nem ragaszkodtok ahhoz, amit ma igaznak láttok, meg ahhoz, amit holnap láttok annak, még akkor is, ha pontosan az ellenkezője a tegnapi igazságo­toknak! És jaj nektek, ha mint én, belebonyo­lódtok abba a szörnyűségbe, ami igazán megőrjíti az embert, hogyha együtt vagytok valakivel, és a szemébe néztek — ahogy va­laha én is a szemébe néztem valakinek —, olyanokká lesztek, mint a koldus az ajtó előtt, amelyen sose léphet be. Mindig valaki más lesz az, aki belép, nem ti, a magatok belső világával, azzal együtt, ahogy ti látjá­tok és tapintjátok őt, hanem egy nektek isme­retlen valaki,­ az, akinek az a másik az ő áthatolhatatlan világában lát és tapint ben­neteket. Hosszú szünet. A teremben sűrűsödik az ár­nyék, s növeli a négy jelmezes szolga mély döbbe­netét, amely egyre inkább eltávolítja őket a nagy álarcostól, aki most magába roskadva szemléli a szörnyű nyomorúságot, mely nemcsak az övé, hanem mindenkié. Aztán megrázkódik, mintha nem látná maga körül embereit, és halkan lesötétedett. ORDULF (készségesen eléje lép) Hozzam a lámpást? IV. HENRIK (gúnyosan) Igen, a lámpást... Azt hiszitek, nem tudom, hogy mihelyt ki­húzom innen a lábam, hogy olajlámpásom­mal aludni térjek, ti rögtön felgyújtjátok magatoknak a villanyt, itt és odaát is a trón­teremben... De úgy teszek, mintha nem ven­ném észre... ORDULF Parancsolja akkor, hogy... IV. HENRIK Nem, ne!... Megvakítana!... Adjátok csak ide a lámpást. ORDULF Jó, rögtön hozom, ide van már készítve az ajtó elé. (Kimegy a hátsó ajtón, és rögtön visszatér a régimódi lámpással, amelynek tetején karika van, akasztanak) IV. HENRIK (kezébe veszi a lámpást, és az asztal felé mutat) Egy kis világosság! Gyertek, üljetek le körém, az asztalhoz! De ne így! Szépen, természetesen, fesztelenül... (Harol­­dot leülteti) így ni!... (Bertoldhoz) Te meg ide... így!... (Ő is leül) Én meg ide! (Az egyik ablak felé néz) Jó lenne, ha rendelhetnék a holdtól némi hangulatos fényt!... Mert nagyon jól illik hozzánk a holdfény. Nekem szükségem is van rá, sokat szoktam bámulni az ablak­ból. Nem nézné ki belőle az ember, hogy ő tudja: nyolcszáz év múlt el, és én, aki most itt ülök az ablakban, nem lehetek igazán IV. Henrik, aki nézi a holdat, mint akármelyik közönséges halandó. De nézzétek, nézzétek, mily­­enséges éjszakai kép: a császár, hűsé­ges tanácsosai között! Ti nem élvezitek? LANDOLF (halkan Haroldhoz, mint aki nem akarja megtörni a varázst) Hát, tudod... Ha belegondolok, hogy nem is volt igaz... IV. HENRIK Mi nem volt igaz? LANDOLF (dadogva, bocsánatkérően) Úgy értem... Csak mert ő (Bertoldra mutat) most lépett szolgálatba... és épp ma reggel mond­tam neki, hogy ha már így fel vagyunk öltöz­ve... ezekbe a szép ruhákba... és a ruhatárban is még mennyi efféle van... és hogyha már van egy olyan terem, mint az ott (a trónterem felé mutat)... akkor kár... IV. HENRIK Kár? Micsoda? LANDOLF Igen, mert azt hittük... HAROLD (segítségére siet) Hogy... hogy komoly! IV. HENRIK Miért, és milyen? Szerinte­tek nem komoly? LANDOLF De hisz azt mondja, hogy... IV. HENRIK Hogy nagy szamarak vagy­tok! Miért nem csaptátok be magatokat is? Nem azért, hogy előadást tartsatok nekem és azoknak, akik időnként ide jöttek látogató­ba, hanem folyton, mindennap, amikor sen­ki sem látott benneteket, akkor is?... (Bertoldhoz, megragadva karját) A magad mu­latságára ! Érted? És akkor ebben a szereped­ben ehettél, ihattál, alhattál, vakarózhattál volna is akár, ha éppen viszketett a hátad... (A többiekhez fordulva)... Úgy, hogy csak­ugyan itt éltek a ti IV. Henrik császárotok udvarában, az ezerszázadik esztendőben! Milyen jó innen, ebből a régmúlt, színes és sík­ világunkból nézni, hogy majd, majd nyolc évszázad múlva, valamikor a husza­dik század emberei marják és tépik egymást szüntelen aggodalmukban, hogy mit hoz a jövő: úgy lesz-e minden, ahogy ők szeret­nék? Benneteket ez nem izgat, mert benne vagytok már, velem együtt, a történelemben! Hiába gyászos az életem, hiába a szörnyű események, az elkeseredett harcok, a fájda­lom és a szenvedés, mindez nem változik immár, nem változhatik, mert ez már törté­nelem, értitek? Egyszer s mindenkorra rög­zítve van! És ebben az egészben ti nyugodtan elereszthetitek magatokat, cso­dálva, hogy az okozat mily engedelmesen követi az okot, tökéletes logikával, s hogy minden esemény milyen, a legapróbb rész­letekig megbízható pontossággal bekövet­kezik. Csodálatos érzés ez, barátaim, csodálatos és nagy dolog a történelem! LANDOLF­O, szép, valóban szép! IV. HENRIK Szép volt, de most már elég! Most már, hogy tudjátok, nem is csinálhat­nám tovább! (Kezébe fogja a lámpást, aludni indul) Egyébként ti sem folytathatjátok, ha eddig nem értettétek meg az értelmét. Undo­rodom tőle! (Szinte magában, visszafojtott vad dühvel) De a mindenségit: ez a nő megemle­geti, hogy ide jött! Anyósnak álcázta itt ma­gát nekem!... Az meg apát úrnak!... S ide cipelnek nekem egy orvost, hogy tanul­mányozzon! Még talán meg is akarnak gyó­gyítani!... Pojácák!... Rettentő kedvem lenne megpofozni legalább az egyiket: azt, igen!... Híres párbajhős, mi? Legföljebb felnyársal! Na majd meglátjuk! 12

Next