Helikon, 1995 (6. évfolyam, 183-206. szám)
1995-12-05 / 23. szám (205.)
HELIKON » »A folytatás a 11. oldalról dolog nyitja! Neki a mi játékunk, amit az ő játékához alkalmaztunk, s ezzel valóban gúnyt űztünk belőle, egyáltalán nem tűnhetett fel valami kegyes cselekedetnek." Ezért "iparkodott, szinte dacosan (...) úgy feltüntetni saját játékát, mint ami csakugyan az [...], hogy nevessünk rajta." Donna Matilde felcsattanására — "nem erről van szó (...) Sziklaszilárd meggyőződésem, hogy megismert engem!" — a doktor megengedi: ez valóban megtörténhetett a beteg egyik "világos pillanatában", a cél tehát: "szétszakítani a már amúgy is meglazult szálakat, amelyek rögeszméjéhez kötik", elérni, hogy "visszanyerje az idő múlásának érzetét". Az újabb mentési terv: Donna Matilde, miután Adelaideként elbúcsúzik, visszatér, és ő is meg leánya is Toszkánai Matilde gyanánt lép föl, hogy a beteg — megpillantva ugyanannak a rögeszmének kettős képét — rádöbbenten: nem 800 év telt el a szerencsétlenség óta, hanem csak 20. Az ötletért az őrgrófnő is lelkesedik, mivel ilyenformán kihasználhatják azt a tényt, hogy "Henrikjük" — eltérően a történetitől — szerelmes a toszkánai nőbe, aki — mint a történelemkönyvek állítják — utóbb szintén könyörületért folyamodott a pápához a császár érdekében; ő maga, Spina őrgrófnő pedig — most már így emlékszik — a lovas játékon éppen erre alapozva kívánta "toszkánaiként” megértetni a sértődött férfival: vége az idegenkedésnek. A tervből egyelőre annyi válik valóra, hogy "IV. Henrik" békében, mi több, túláradó tisztelettel bocsátja el a "főtisztelendő urat" és a "főhercegnőt". Utána azonban — a tanácsosok füle hallatára — kitör "Pojácák! Pojácák! Pojácák! (...) ezek egytől remegnek! Attól, hogy letépem ostoba álarcukat, és leleplezem őket, hogy csak komédiáznak! Mintha bizony nem én magam kényszeríteném őket a komédiázásra, mert úgy tartja kedvem, hogy őrültnek tettessem magam! (...) Atyaisten, micsoda szemtelenség! Ide mer jönni, most, és ráadásul a babájával együtt... És még úgy tesznek, mintha szánalomból tennék, hogy fel ne zaklassák ezt a boldogtalant, aki kívül van már a világon, kívül az időn, kívül az életen!" Megosztva titkát az "udvarral", "Henrik" egyúttal arról is felvilágosítja a megrökönyödött Lolóékat— igazi nevük már rég ismeretes előtte —, hogy micsoda áldás őrültséget mímelhetni ebben a képmutató, szemforgató, alakoskodó világban. (Lásd első szemelvényünket.) HARMADIK FELVONÁS Megtudjuk, mikor tisztult föl a főhős elméje, miért nem lépett ki szerepéből, s miért kell visszabújnia — immár végleg — a maskarába. (Lásd második szemelvényünket.) IV. HENRIK MÁSODIK FELVONÁS (részlet) IV. HENRIK A félelmetek! Mert most újra hiszitek, hogy őrült vagyok!... Pedig a mindenit neki: tudjátok már, hogy nem vagyok az! Ti hisztek nekem, mind ez ideig elhittétek, hogy bolond vagyok! Igaz vagy nem igaz? (Egy darabig nézi őket, s látja, hogy csakugyan mennyire meg vannak rémülve) Ugye? Azt érzitek, hogy ez a bennetek kavargó bizonytalanság félelemmé is fokozódhatok, mintha kicsúsznék lábatok alól a föld, és egyszerre kihagyna a szívetek verése? Hát persze, hogyne éreznétek! Tudjátok, mi az: szemközt állni egy őrülttel? Olyan valakivel nézni farkasszemet, aki fenekestül felforgat mindent, amit felépítettetek magatokban, aki rácáfol mindenféle építményeteknek a logikájára! De miért ne!... Az őrültek minden logika nélkül építenek, jó nekik! Vagyis: a maguk sajátos logikájával... mely úgy száll, mint tollpihe a szélben! És állhatatlanok, szeszélyesek! Máma ilyenek, holnap olyanok! Bennetek van tartás, őbennük nincs többé. H azt mondjátok: "Ez meg ez lehetetlen!" Nekik meg minden lehetséges... Erre ti: Nem igaz!... De miért?... Mert szerinted, meg szerinted, meg szerinted, meg szerinted (sorra mindre rámutat) és még százezer más ember szerint nem igaz. Ó, barátaim, csak meg kellene nézni, mi igaz ennek a többi százezernek, akikről nem állítják, hogy őrültek? Milyen bámulatra méltó logikával tündökölnek! Emlékszem még: gyermekkoromban igaznak láttam a holdat a kútban! És még mi minden rémlett igaznak. És elhittem mindent, amit mások mondtak, és boldog voltam! Mert jaj nektek, ha nem ragaszkodtok ahhoz, amit ma igaznak láttok, meg ahhoz, amit holnap láttok annak, még akkor is, ha pontosan az ellenkezője a tegnapi igazságotoknak! És jaj nektek, ha mint én, belebonyolódtok abba a szörnyűségbe, ami igazán megőrjíti az embert, hogyha együtt vagytok valakivel, és a szemébe néztek — ahogy valaha én is a szemébe néztem valakinek —, olyanokká lesztek, mint a koldus az ajtó előtt, amelyen sose léphet be. Mindig valaki más lesz az, aki belép, nem ti, a magatok belső világával, azzal együtt, ahogy ti látjátok és tapintjátok őt, hanem egy nektek ismeretlen valaki, az, akinek az a másik az ő áthatolhatatlan világában lát és tapint benneteket. Hosszú szünet. A teremben sűrűsödik az árnyék, s növeli a négy jelmezes szolga mély döbbenetét, amely egyre inkább eltávolítja őket a nagy álarcostól, aki most magába roskadva szemléli a szörnyű nyomorúságot, mely nemcsak az övé, hanem mindenkié. Aztán megrázkódik, mintha nem látná maga körül embereit, és halkan lesötétedett. ORDULF (készségesen eléje lép) Hozzam a lámpást? IV. HENRIK (gúnyosan) Igen, a lámpást... Azt hiszitek, nem tudom, hogy mihelyt kihúzom innen a lábam, hogy olajlámpásommal aludni térjek, ti rögtön felgyújtjátok magatoknak a villanyt, itt és odaát is a trónteremben... De úgy teszek, mintha nem venném észre... ORDULF Parancsolja akkor, hogy... IV. HENRIK Nem, ne!... Megvakítana!... Adjátok csak ide a lámpást. ORDULF Jó, rögtön hozom, ide van már készítve az ajtó elé. (Kimegy a hátsó ajtón, és rögtön visszatér a régimódi lámpással, amelynek tetején karika van, akasztanak) IV. HENRIK (kezébe veszi a lámpást, és az asztal felé mutat) Egy kis világosság! Gyertek, üljetek le körém, az asztalhoz! De ne így! Szépen, természetesen, fesztelenül... (Haroldot leülteti) így ni!... (Bertoldhoz) Te meg ide... így!... (Ő is leül) Én meg ide! (Az egyik ablak felé néz) Jó lenne, ha rendelhetnék a holdtól némi hangulatos fényt!... Mert nagyon jól illik hozzánk a holdfény. Nekem szükségem is van rá, sokat szoktam bámulni az ablakból. Nem nézné ki belőle az ember, hogy ő tudja: nyolcszáz év múlt el, és én, aki most itt ülök az ablakban, nem lehetek igazán IV. Henrik, aki nézi a holdat, mint akármelyik közönséges halandó. De nézzétek, nézzétek, milyenséges éjszakai kép: a császár, hűséges tanácsosai között! Ti nem élvezitek? LANDOLF (halkan Haroldhoz, mint aki nem akarja megtörni a varázst) Hát, tudod... Ha belegondolok, hogy nem is volt igaz... IV. HENRIK Mi nem volt igaz? LANDOLF (dadogva, bocsánatkérően) Úgy értem... Csak mert ő (Bertoldra mutat) most lépett szolgálatba... és épp ma reggel mondtam neki, hogy ha már így fel vagyunk öltözve... ezekbe a szép ruhákba... és a ruhatárban is még mennyi efféle van... és hogyha már van egy olyan terem, mint az ott (a trónterem felé mutat)... akkor kár... IV. HENRIK Kár? Micsoda? LANDOLF Igen, mert azt hittük... HAROLD (segítségére siet) Hogy... hogy komoly! IV. HENRIK Miért, és milyen? Szerintetek nem komoly? LANDOLF De hisz azt mondja, hogy... IV. HENRIK Hogy nagy szamarak vagytok! Miért nem csaptátok be magatokat is? Nem azért, hogy előadást tartsatok nekem és azoknak, akik időnként ide jöttek látogatóba, hanem folyton, mindennap, amikor senki sem látott benneteket, akkor is?... (Bertoldhoz, megragadva karját) A magad mulatságára ! Érted? És akkor ebben a szerepedben ehettél, ihattál, alhattál, vakarózhattál volna is akár, ha éppen viszketett a hátad... (A többiekhez fordulva)... Úgy, hogy csakugyan itt éltek a ti IV. Henrik császárotok udvarában, az ezerszázadik esztendőben! Milyen jó innen, ebből a régmúlt, színes és sík világunkból nézni, hogy majd, majd nyolc évszázad múlva, valamikor a huszadik század emberei marják és tépik egymást szüntelen aggodalmukban, hogy mit hoz a jövő: úgy lesz-e minden, ahogy ők szeretnék? Benneteket ez nem izgat, mert benne vagytok már, velem együtt, a történelemben! Hiába gyászos az életem, hiába a szörnyű események, az elkeseredett harcok, a fájdalom és a szenvedés, mindez nem változik immár, nem változhatik, mert ez már történelem, értitek? Egyszer s mindenkorra rögzítve van! És ebben az egészben ti nyugodtan elereszthetitek magatokat, csodálva, hogy az okozat mily engedelmesen követi az okot, tökéletes logikával, s hogy minden esemény milyen, a legapróbb részletekig megbízható pontossággal bekövetkezik. Csodálatos érzés ez, barátaim, csodálatos és nagy dolog a történelem! LANDOLFO, szép, valóban szép! IV. HENRIK Szép volt, de most már elég! Most már, hogy tudjátok, nem is csinálhatnám tovább! (Kezébe fogja a lámpást, aludni indul) Egyébként ti sem folytathatjátok, ha eddig nem értettétek meg az értelmét. Undorodom tőle! (Szinte magában, visszafojtott vad dühvel) De a mindenségit: ez a nő megemlegeti, hogy ide jött! Anyósnak álcázta itt magát nekem!... Az meg apát úrnak!... S ide cipelnek nekem egy orvost, hogy tanulmányozzon! Még talán meg is akarnak gyógyítani!... Pojácák!... Rettentő kedvem lenne megpofozni legalább az egyiket: azt, igen!... Híres párbajhős, mi? Legföljebb felnyársal! Na majd meglátjuk! 12