Helikon, 2005 (16. évfolyam, 423-446. szám)
2005-01-10 / 1. szám (423.)
4 LÁSZLÓFFY CSABA A csaló Aznap, néhány órával korábban, láttam már Budapesten. Óriási lépésekkel száguldott el mellettem - nem is száguldott, hanem összevissza rohangált, nyargalt a Dob utcából a Síp utcába, s közben mintha fütyörészett volna, vagy csak csókra állt a szája. Most viszont, a gyorsvonat folyosóján, határozottan zaklatottnak látszott. Kihalt, forró vidéken robogtunk nyílegyenesen. A fülkében ülő útitársak szemhéja le-lecsukódott, egy kényelmesen elterpeszkedve olvasó középkorú hölgy kezében meg-megbillent a keménykötésű könyv, utána kellett kapnia, hogy le ne essék. A fáradtság meg a hőség lassan kezdte kioltani belőlünk az élet jeleit. Utólag rájöttem, hogy egyedül a folyosón álldogáló férfi miatt tűnt fantomszerűnek ez az utazás. A szél egyelőre úgy suhant el a szemhatár peremén feltűnő dombhajlatot érintve, mint egy távoli sóhajtás. Útitársunk az izgatottság különösebb jele nélkül nézett ki a folyosó ablakán, ámde a felismerés úgy nőtt benne bizonyára, mint egy buborék, amelyik ha tovább feszül, egyszer csak szétpattan. Bár a fülke és a folyosó ablakain tündöklő fény tört be, ő konok tekintettel fürkészte az ég alját. Kelet felől, amerre a gyorsvonat tartott, komor felhők gyülekeztek, s a sűrűsödő vakütés-kék sötétség mögül fojtott mozgás hallatszott. A férfi, akit némelyik útitárs csalónak nevezett később, lereagálta a megismétlődő külső zajokat és a mérséklődő - a fülledtséggel fordított arányban álló - délutáni égi világosságot, mint aki előre megsejtvén a nyílt mezőkre lapuló hirtelen homály következményét, behunyt szemmel látja is a völgy torkában tomboló vihart. Jó pár kilométerre tőlünk már zuhogott, a vonat mintha kissé megtorpant volna, a mozdonyvezető minden bizonnyal felmérte a váratlan erővel ránk törő zivatar veszélyét. Egyszer a némán álló (egyesek szerint pózoló) férfi is tágabbra nyitotta szemét, és, igaz, nem túl hangosan, fel is horkant. Tekintetének különös csillámlásai a tört pillanat kemény szilánkjaira emlékeztették - legalábbis azt, aki akkor közvetlenül mellette állt. Határozottan láttam, hogy minden arcizma, nyakán az inak, a válla, talán még a szemidegei is pattanásig feszülnek. Korábban már váltott velünk néhány szót, ezúttal ő maga kezdeményezte a beszédet. „Amikor a Nyugatiban felültem - mondta —, már órákkal ezelőtt megéreztem.” Fölösleges lett volna faggatni, tudtuk, úgyszólván a bőrén érezte mindenikünk, hogy mire céloz. „Holtbiztos voltam benne, hogy ez lesz... És ilyen lesz.” Szénsavas italt ivott másfél literes üvegből, nem kortyolta, öntötte magába a lehűtött folyadékot. Mégsem izzadt a vihar előtti fülledtségben, miként a többiek. Csak most tűnt föl egy-két gyöngyöző csepp sűrű, bozontos szemöldökén, most, midőn minden dicsekvés nélkül, szinte közönyösen tudtunkra adta, hogy máskor is ugyanígy megérezte a vihar közeledtét. Mint az állatok, a kutyák vagy a gyíkok. Mindig előre jelezte benne valami - a szív ritmusa, belső feszültség, az ördög tudja, mi a derült égből becsapódó villámlást. Nem kellett lefeküdnie s fülét a vonat padlódeszkájára szorítania, láthattuk, most se, hogy meghallja az égiháborút. Mosolygott, pedig érzésem szerint, páratlan készségének megnyilvánulását nagy izomfájdalom kísérte. Emiatt tűnt most rútnak s a keserű, éles ráncoktól megviseltnek a különben szép, impozáns férfiarc. „És földrengés előtt?” - kérdezte valaki halkan. De akkor ő már nem törődött velünk. Az ablak felé fordulva állt, a lét csodálatos ajándékától lesújtottan. Nem nézett vissza többé a rábámulókra, talán észre se vett bennünket, közönséges halandókat. HELIKON 2004. július 16. A festő „Jobban szerettem a szerelmedet, mint a dicsőséget.” (Balzac) A festő bezárkózott, és napokon át festett. Éjszaka is, a lámpa hajnalig égett. Csak a köhögése hallatszott ki mind gyakrabban. Ha napközben betévedt hozzájuk egy-egy vendég, csak a kezdetleges, alacsony mennyezetű műterem ablakán át keresve volt alkalma látni a megszállott mestert. Mit festesz? - kérdezte a felesége esténként meglehetősen közönyösen. Egy keresztelőt, felelte kurtán. Kimeríted magad, mondta álmos hangon az asszonyka. Ez derűs kép lesz, meglátod, mondta a festő, ettől nem fáradok el. Előbb templomi szertartásra gondolt, de aztán úgy döntött mégis, hogy kinn a szabadban örökíti meg az életre felszentelt csecsemő körül ujjongó népséget. Tudta, hogy nincs könnyű dolga, az ártatlan gyermeki mosolyt lesz talán a legnehezebb megfesteni. Megpróbált saját boldog gyermekkorára gondolni. Egyik reggel, egyedül volt a házban, csengettek. Letette az ecsetet, és ajtót nyitott. A levélkézbesítő volt. Táviratot hozott. A festő elolvasta, enyhe szédülést érzett. Pár pillanatra leült a háromlábú székre. Aztán vette a legvastagabb szőrű ecsetet, és egymás után kavarta föl vele a sötét színeket. Az ecsetről csepegett a festék, mikor végigszántott vele a vásznon. Ez a fémes szürke elég közel állt a szándékához, de még tompább színt akart. Érzéketlenül kaszabolta keresztül-kasul a többalakos és nagyjából már befejezett képet. A család, a keresztelőre egybegyűlt rokonság és barátok egymás után tűntek el a zavaros színű ecsethullámzásban, mint valami vízbefúltak, ő azonban csak akkor látszott megnyugodni, midőn a napfényes reggel minden csillogása beleveszett a kilátástalan szürkeségbe. A szoba sarkából utoljára még szemügyre vette a szánalmas munka eredményét. A vászon közepén egy hatalmas, rózsaszín bőrű csecsemő a fantáziátlan légben. Csak két, művégtagszerű kéz látszott - több semmi -, amint a kilátástalan ürességben tartják. A festő a kifejezéstelen csupaszságra bámult, minden indulata elszállt. Nem emlékezett rá, mennyi idő telhetett el azóta, hogy a sánta postásnak ajtót nyitott. Ám amikor végre fáradt tekintete megállapodott asszonya megszeppent arcán, aki nesztelenül behozta az újabb adag kávét, ismét kézbe vette a táviratot, majd a tönkrefestett vászonra pillantott. „Meghalt az anyám” - mondta. 2004. július 18. Társtalanság Se macskája, se kutyája nem volt soha (legfeljebb egere), majorságot sem tart otthon. Most mégis úgy érzi, hogy végre rátalált egy igazi élőlényre. Ez kicsi tenger, igaz, de neki olyan, mint egy nagy, eleven és hűséges állat. Hol messzire szalad előre, be a mélybe, hol visszarohan a partra, őutána, s hullámtagjaival simogatni kezdi visszeres bokáját, combján a száraz, hervatag bőrt. Beszélgetni is szokott vele, hogyha nincs senki a közelben. „Gyere, lovagolj meg!” - incselkedik vele egy tarajos hullám, harsog vagy hahotázik. A fejét nem látni, lehet, hogy kentaur. De ő lóvá teszi. Az apja a múlt század elején lovakat tartott. Ő még bakfis korában egy sötétszőrű ménről álmodott; a szeme tüzelt, sörénye vihart kavart. „Vigyázz, mert harapós!” - szólt reá álmában a puska a háta mögött, és furcsán nevetett; ettől ő elszégyellte magát, s elszaladt. Azután még sokáig szégyenkezés fogta el különös álma miatt. A tenger most csendesebbnek tetszik. A nap már lemenőben, forró a csillámló homok. Mi lenne, ha felkapaszkodna egy hullámra? Csak le ne csússzék róla... (Hiába, az öregség!) Térdig, combközépig, már derékig ér a víz. Behunyja szemét... Ha egyszerre csak eltűnne, észrevétlenül. Lehet, hogy rá sem találnának. De hát úgysem keresné senki. Soha. A szeretethiány jelképe Csütörtökön délután az ördögkeresztúri S. Pista Vazul ittas állapotban felgyújtotta az anyja tulajdonában lévő csűrt. A tüzet a szomszédok és az Avram láncú tűzoltócsoport fékezte meg, de fél tonna széna így is leégett. A 41 éves, fél szemére vak agglegény, aki ellen gyújtogatás miatt kivizsgálás indult, a lelkét négy évtized óta sorvasztó, halálra dermesztő szeretethiánnyal indokolta tettét. 2004. július 17. ■t!