Helikon, 2007 (18. évfolyam, 471-494. szám)
2007-08-25 / 16. szám (486.)
HELIKON « »» folytatás a 3. oldalról ról való beszédet áthárítjuk a szakma berkeibe. Hanem arra is, hogy hogyan lehet elejét venni a kérdésről való társadalmi hallgatásnak: hogyan ágyazhatók vissza a romániai közelmúlttal kapcsolatos kérdések a közelmúltba? Hogyan kerülhető el a társadalmiasított hallgatás nagy léptékű formája, az amnézia ezekről a kérdésekről? Hogyan lehet a múlttal kapcsolatos új tapasztalatokat nyugtalanító társadalmi kérdésekké, a közelmúlttal való társadalmi számvetéssé tenni? A társadalmi beágyazottság, a társadalmi közbeszéd kereteinek, formáinak megteremtése híján a közelmúlttal kapcsolatos jogi, adminisztratív, politikai döntések, szakmai eredmények könnyen zárvánnyá válhatnak, ahelyett, hogy alapjaiban kezdenék ki a történelemről való gondolkodásunkat. Látható: az egyes pozíciók, beszédlehetőségek, identitások szerepének a kimunkálását szorgalmazom. Úgy látom, hogy ezzel nemcsak árnyalni lehetne a közelmúltról való beszédet, hanem a beszéd ökonómiáját is meg lehetne teremteni, körül lehetne írni az egyes megszólalási pozíciók érvényességét, szerepét és e szerepek határait, kimunkálva az érzékenységet a szereptévesztések, a múlt használatával való visszaélések iránt, de ugyanakkor azt is, hogy a múltról való beszédből nagyon is fontos szereplők iktatódjanak ki, némítódjanak el. De egyáltalában: hogyan lehet beszélni ezekről a dolgokról? (Szakmabeli kollégáim ne értsenek félre: nem azt kérdezem, hogy szakmailag hogyan lehet beszélni ezekről a dolgokról?) Azt, hogy mennyire megtanultunk hallgatni ezekről a dolgokról, jól szemléltetheti, mennyire nehezen találunk nyelveket a múltról való beszédhez. Újra azt kérem, ne értsenek félre. Nem a tudományos beszédet, annak alakzatait, eljárásait akarom bagatellizálni, lehetetlen helyzetbe hozni. Kétségkívül a börtönökben elpusztultak, a továbbtanulástól eltiltottak vagy a beszervezett gyerekek statisztikái jóval pontosabban és döbbenetesebben kifejező, expresszív módozatai lehetnek a közelmúltról való beszédnek, mint egy túlzóan személyes hangvételű szöveg. A kérdés jóval tágabb: milyen nyelveken, milyen regiszterekben, hogyan lehet beszélni a társadalmi szintű traumatikus élményekről: a szörnyűségek emberi léptékűvé alakítása, azok az eljárások, amelyeket a holokusztkutatásban Jörn Rosen detraumatizáló szerepűeknek tart (az anonimizálás, a kategorizálás, a normalizálás, az esztétizálás) nem kicsinyítik-e, banalizálják-e el közelmúltat? Van egy nyelv és attitűd, amely még ezeknél is jobban aggaszt: a trendi kommunizmus és ennek a nosztalgikus nyelve (ahol nagyon gyakran magának a vizuális, auditív nyelvnek a szintaxisa nosztalgikus). Emlékezzünk: az utóbbi évnek az egyik legvisszhangosabb romániai értelmiségi vitája (a politika és értelmiségi szerepek összekapcsolódását firtató parázs eszmecsere mellett) arról zajlott, hogy szétválasztható-e a marxizmus és a szocializmus mint elmélet és mint történeti megvalósulás. Az Andrei Pleșu és a nemzedékemhez tartozó Radu Bucurenci vitája azért sem érdektelen, mivel az utóbbi által felvetett „jó és ártatlan baloldaliság” narratívája és ennek a visszhangja kétségkívül a nosztalgikus nyelv egy nagyon diszkrét formája. Az olyan gyűjtemények, mint a ceusescu.org, ahol kommentár nélkül kerül egymás mellé Verdery könyveinek címlapja és olyan, értelmezés nélkül kínált egykori nyomtatott propagandisztikus kép- és hanganyag, mint Ceaușescu beszédei, az Uteci^tii de azi, comuni^tii de maine, a Macarale, a Magistrala albastra, az 1. Mai muncitorese. Az, hogy a Morometii nevű együttes szinte változatlan átvétellel sikerszámmá stilizálta a Macarale nevű egykori kommunista propaganda-dalt, érzékletesen mutathatja, hogy a nosztalgia különféle formái hogyan írják felül és szelídítik meg veszélyesen a történelmi tapasztalatot. Ebben az esetben a beszéd a múltról igazából a hallgatásnak és az elhallgatásnak az egyik formája. 5. De hogyan lehet beszélni akkor a közelmúltról? Milyen nyelveket és logikákat lehet találni hozzá? Egy olyan nyelvet és logikát említenék fel, amelyet diszkrét, érzékeny és érzékletes beszédmódnak látok, s amely jól mutathatja, hogy a múlt tudományos feldolgozásán kívül még mennyi formája lehet a közelmúlttal való társadalmi szembenézésnek. Emlékezzünk, az angolszászoknál a posztkoloniális attitűd, a gyarmatosítás különféle formáit, az orientalizmust, az okcidentalizmust feltáró, arra reflektáló gondolkodás eredetileg nem a posztkoloniális kritikával kezdődik, hanem nagy sikerű és hatású, kitűnően megírt, a pigeon identitást játékba hozó regényekkel. Ugyanígy, még amielőtt Hayden White híressé vált könyve megjelenne a történelem elbeszélt jellegéről, a múlt politikáiról, a korai angolszász historiográfiai metafikció / áltörténelmi regény már provokatívan viszi színre ezt a tapasztalatot. És ez csak két olyan tapasztalat a közelmúlt kulturális életéből, amikor a szépirodalom a tudományos diszkurzív tapasztalatot megelőzve vagy ahhoz képest provokatívabban, hatékonyabban tett tapasztalat és közbeszéd tárgyává olyan kérdéseket, amelyekről korábban csak hallgatni lehetett. Távol álljon tőlem, hogy ideologikus programmá tegyem a szépirodalom számára a romániai múlttal való szembenézést. Csupán azt kívánom jelezni, hogy a szépirodalom egy lehetséges provokatív élévé válhat a kérdésfelvetésnek, érzékeny és érzékletes nyelvet hozhat létre a kérdésről. Paradox módon a szépirodalom néha jobban beszél a brutalitásról, az embertelenség csúnyaságáról, a dilemmákról mint maga a kutatás. Nem akarom felszámolni, tagadni a kutatás és a tudományos gondolkodás érvényét és hatékonyságát, csak három dologra gondolok: 1. a művészet problémát hozhat létre a múltból s expresszíven, érzékien felépítheti, megkonstruálhatja, érzékelhetővé teheti az egykori traumatikus élmények természetét. Míg a történettudomány komolyan küszködik ezzel, nagy esély mindez a művészeti alkotásmódok számára. 2. a történeti emlékezés nem egysíkú: a szakszerű történeti kutatás, a jó kiállítás épp úgy hozzátartozik, mint a művészeti alkotás. A művészet ebben az értelemben a történetíráshoz hasonlóan a szó legnemesebb értelmében vett társadalmi emlékezetté válhat. Mindez tovább rétegezheti a múltra való emlékezés lehetőségeit, nyelvet adhat az emlékezés különféle formáinak, széttartó tapasztalatainak, oldhatja a hallgatást. 3. Például Visky András Tanítványokja felől jól látható: nem lehetetlen és nem korszerűtlen, ha az irodalom vagy a színház beszél ezekről a kérdésekről. Szilágyi Domokos lírája kapcsán az utóbbi időben igen gyakran fogalmazódott meg, hogy ezeknek a szövegeknek politikájuk is van, s hogy ezentúl nem lehet a történteket mellőzve olvasni őket. Valószínűleg így is van, de nem mindegy, hogy hogyan. Az a gyanúm, hogy minél többet beszél a kortárs romániai magyar irodalom ezekről a tapasztalatokról, minél gyakrabban hozza új helyzetbe az 1989 előtti időszak mondatait, szerepeit, körülményeit, annál tisztábban fogjuk látni, hogy Szilágyi Domokos és mások szövegei, élettörténetei hogyan mondják el ezt a megdöbbentő tapasztalatot.