Helikon, 2010 (21. évfolyam, 543-566. szám)
2010-09-25 / 18. szám (560.)
1 17 VALLASEK JÚLIA Mi van a pályatükör másik oldalán? Mire jó egy könyv? „Olvasni!” - vágja rá kapásból a választ akárki, aki nem csak billegő asztallábak kitámasztására szolgáló könyvekkel találkozott életében. Arra is, meg forgatni, lapozgatni, nézegetni, beszívni az illatát (ínyenceknek kötelező). Hátizsák zsebébe gyűrve magunkkal hurcolni, este párna alá dugni, lazán lóbálni a kezünkben, miközben valakivel beszélgetünk, fel se nézni belőle a zsúfolt buszon, ottfelejteni a vonaton, megsiratni és újra beszerezni (évekig vadászva az antikváriumokban vagy öt perc alatt online megrendelve). Használni hűvösen és célszerűen, idézeteket, gondolatokat átvéve belőle, bölcsködni azzal, hogy olvastuk, vagy hallgatni vele. Belenézni és félretenni, soha többé elővenni, csak néha letörölni róla a port vagy rongyosra olvasni és a szállni készülő lapokat újra beköttetni, a könyvet majd a felnövő gyerekek kezébe nyomni, hadd lássák ők is, mi a jó, ezt el kell olvasnod, fiam! Az ilyen könyv az, amelyet angol nyelven „bed side booknak” neveznek. Magyarul nincs ehhez hasonló kifejezés arra a könyvre, amely rendszeresen fizikai közelségben van olvasójával, amelyet beengedünk életünk intim köreibe, és amely kifejezné olvasó és könyv(tárgy) közt az intimitást, amelyet az „ágyba vitt” könyv képzete sugall. Persze mindez meglehetősen romantikus könyvkultúrára utaló képzet, amely a forma-tartalom dichotómiának csak a második tagjára figyel. Holott a könyv tárgy is, ami benne van, lehet „szentség, Észak-fok, titok, idegenség”, maga a könyv tárgy, amely helyet foglal el a térben, és betölt egy funkciót. Lehet belőle ballagási ajándék, munkaeszköz (mint pl. egy lexikon vagy egy szótár) vagy protokollkötet, amelynek az a célja, hogy felhívja a figyelmet az ajándékozó által fontosnak, netán reklámozandónak szánt értékre. A Pályatükrök. Húsz portré fiatal alkotókról első ránézésre egyértelműen ilyennek látszik. Ünnepélyességet sugall a krétázott, vastag papír, a keménytáblás kötés, a hazai irodalmi körökben megszokottnál jobb nyomdatechnikai előállítás. A kötet végén Bakos Zoltán színes portréfotói láthatók a kötetben szereplő húsz alkotóról. Többnyire közelképek, az arcra fókuszálnak és azon belül a szemre. A reklámipar jól tudja és évtizedek óta (ki)használja a közelről megmutatott emberi arc nagy hatását, azt a bizalmasság határát súroló érzést, amikor egy esetleg addig ismeretlen arc néz velünk szembe a papírral. A művészfotók hagyománya is érzékelhető (magyar író ritkán mosolyog, a kezét pedig többnyire gondolkodón az arc közelében vagy borospoháron tartja), de nem erősen és nem bántóan. A kötet végén található arcképcsarnok legizgalmasabb pontja a tekintet megjelenítése, az ábrándos, komoly, tréfás, fürkészőn szembenéző, kihívóan kötekedő vagy szerényen félreforduló pillantások összjátékának dinamikája Szögezzük le, a protokollkönyv, azaz a könyv protokolláris célokra való felhasználása önmagában nem baj. Nem ez határozza meg, hogy jó vagy rossz lesz a kötet, de nyilván felvet egy sor olyan problémát, amelyekre más esetben nem figyelünk. A Pályatükrök, amely a Magyar írószövetség fiatal alkotóiból mutat be néhányat, egy reménybeli sorozat első darabjának ígérkezik. „Kötetünk pillanatfelvétel a Magyar írószövetség húsz és negyven év közötti húsz alkotójának eddigi pályájáról. A szubjektív válogatás lehetőséget ad arra, hogy reprezentálja a Magyar Írószövetség fiatal alkotóinak sokszínűségét. A kötet magyar nyelven író szerzőket mutat be, függetlenül attól, hogy anyaországon belül vagy kívül élnek. Miként a fizikai határok sem jelentettek korlátokat, a pályaképek rávilágítanak az alkotók szemléleti, esztétikai gazdagságára, értékeinek különbségeire is” - írják az előszóban a kötet szerkesztői, Ekler Andrea és Erős Kinga. (Mivel reménybeli külföldi olvasóknak, kiadók szerkesztőinek stb. szól, természetesen az előszó angolul és németül is megtalálható a kötetben, ahogy a szerzők és az őket bemutató kritikusok pályájának rövid ismertetője is.) Az előszó máris jelez néhányat az esetleg problematikussá válható kérdésekből: „pillanatfelvétel”, „szubjektív válogatás”, „reprezentál”. „Pillanatfelvételként” a Pályatükrök egyáltalán nem olyan spontán villanás eredménye, mint ahogy a szó sugallná. Nagyon is jól átgondolt válogatás, precíz szerkesztői munka eredménye. Egy ilyen jellegű kötettől nyilván nem lehet elvárni, az egységességet, hiszen éppen a benne szereplő alkotók, műveik, poétikai nyelvhasználatuk, világ- és művészetszemléletük sokféleségét hivatott megmutatni. A „fiatal alkotó” terminus problematikus, a kötetben szereplő szerzők kiválasztásánál nem illeszkednek a szociológiai értelemben használt (és a különböző pályázatok, konferencia-felhívások, ösztöndíjak stb. által szigorúan alkalmazott) „fiatal , tizennyolc és harmincöt év közötti” kategóriába. Nem véletlenül, hiszen ahogy az egy ilyen kötetnél természetes, az itt bemutatott szerzők közt vannak közismertek, ismertebbek és kevésbé ismertek, de a „húzónevek” (pl. Lackfi János, Térey János, Orbán János Dénes, Lövétei Lázár László) szinte mind az 1970 és 1975 közt születettek köréből kerülnek ki. (És többnyire „Jánosok”. De ez már véletlen.) Minden antológiánál és válogatásnál elkerülhetetlen, hogy egyes szerzők és művek kimaradnak, mint ahogy mindig akadnak olyanok is, akik kifogásolják, hogy „miért ez, miért nem amaz”? Ebben az esetben nyilván megkötötte a szerkesztők kezét az, hogy nem a magyar irodalom fiatal írói közül, hanem csupán egy írói társulás, a Magyar Írószövetség köréből válogatták a kötetbe kerülőket, ám ez nem eredményezett hamis, csupán szubjektív képet. A szubjektivitás pedig, mint már jeleztem, minden válogatás velejárója. Jó gondolat (noha várhatóan a potenciális olvasók körét az irodalmat olvasók táborán belül az irodalomkritikát, irodalomtudományt olvasók/művelők táborára szűkíti), hogy nem az illető szerzők műveiből kínál szemelvényeket, hanem egyegy kortárs kritikus mutat be öt-tíz oldalas esszében, tanulmányban egy-egy szerzőt, illetve egy-egy pályaszakaszt. A Pályatükrök így bevallatlanul nem csupán a kortárs, fiatal magyar irodalomról nyújt képet, hanem a kortárs kritikáról is, mégpedig a következő felállásban: Babus Antal Nagy Gáborról, Bertha Zoltán Király Farkasról, Demeter Zsuzsa Király Zoltánról, Dobos Kata Nagy Koppány Zsoltról, Ekler Andrea lánca Lauráról, Elek Tibor Szabó Tibor Benjáminról, Erős Kinga Szentmártoni Jánosról, Farkas Wellmann Éva Orbán János Dénesről, Fazekas Ibolya György Attiláról, Koncz Tamás Karácsonyi Zsoltról, Ködöböcz Gábor Csender Leventéről, Papp Ágnes Klára, László Noémiről, Papp Endre Falusi Mártonról, Pécsi Györgyi Szálinger Balázsról, Prágai Tamás Térey Jánosról, Sturm László Lövétei Lázár Lászlóról, Végh Attila Győrffy Ákosról, Vincze Ferenc Rózsássy Barbaráról, Wutka Tamás Lackfi Jánosról, Zsávolya Zoltán L. Simon Lászlóról. Költőkről, írókról, pályakezdésről és pályán való haladásról szólnak ezek a szövegek, de a prímet nem az írók, hanem a kritikusok viszik. Ebben a körben is vannak ismertebb és kevésbé ismert nevek, ám itt még szembetűnőbbek az eltérések: vannak köztük nagy szerkesztői tapasztalattal és több kötettel rendelkező irodalomtudósok, akiknek a szavára oda szokott figyelni a szakma, és friss meglátású pályakezdők, akik most keresik saját hangjukat. „Nincsenek művek, csak szerzők vannak” - írta Jean Giraudoux, a huszadik század első felének nagy francia drámaírója, mire valamivel később Barthes „a szerző halálát” emlegette. Nos, az olvasó halálát is szokták emlegetni a katasztrofális olvasási szabor folytatása 18. oldalon Húsz portré fiatal alkotókról HELIKON