Helikon, 2010 (21. évfolyam, 543-566. szám)

2010-09-25 / 18. szám (560.)

1­ 17 VALLASEK JÚLIA Mi van a pályatükör másik oldalán? Mire jó egy könyv? „Olvasni!” - vág­ja rá kapásból a választ akárki, aki nem csak billegő asztallábak kitámasztására szolgáló könyvekkel találkozott életében. Arra is, meg forgatni, lapozgatni, néze­getni, beszívni az illatát (ínyenceknek kötelező). Hátizsák zsebébe gyűrve ma­gunkkal hurcolni, este párna alá dug­ni, lazán lóbálni a kezünkben, miköz­ben valakivel beszélgetünk, fel se nézni belőle a zsúfolt buszon, ottfelejteni a vo­naton, megsiratni és újra beszerezni (évekig vadászva az antikváriumokban vagy öt perc alatt online megrendelve). Használni hűvösen és célszerűen, idéze­teket, gondolatokat átvéve belőle, bölcs­­ködni azzal, hogy olvastuk, vagy hall­gatni vele. Belenézni és félretenni, soha többé elővenni, csak néha letörölni ró­la a port vagy rongyosra olvasni és a szállni készülő lapokat újra beköttetni, a könyvet majd a felnövő gyerekek kezé­be nyomni, hadd lássák ők is, mi a jó, ezt el kell olvasnod, fiam! Az ilyen könyv az, amelyet angol nyelven „bed side book­­nak” neveznek. Magyarul nincs ehhez hasonló kifejezés arra a könyvre, amely rendszeresen fizikai közelségben van ol­vasójával, amelyet beengedünk életünk intim köreibe, és amely kifejezné olvasó és könyv(tárgy) közt az intimitást, ame­lyet az „ágyba vitt” könyv képzete su­gall. Persze mindez meglehetősen romanti­kus könyvkultúrára utaló képzet, amely a forma-tartalom dichotómiának csak a második tagjára figyel. Holott a könyv tárgy is, ami benne van, lehet „szent­ség, Észak-fok, titok, idegenség”, maga a könyv tárgy, amely helyet foglal el a tér­ben, és betölt egy funkciót. Lehet belőle ballagási ajándék, munkaeszköz (mint pl. egy lexikon vagy egy szótár) vagy proto­kollkötet, amelynek az a célja, hogy fel­hívja a figyelmet az ajándékozó által fon­tosnak, netán reklámozandónak szánt értékre. A Pályatükrök. Húsz portré fiatal alkotókról első ránézésre egyértelműen ilyennek látszik. Ünnepélyességet sugall a krétázott, vastag papír, a keménytáblás kötés, a hazai irodalmi körökben megszo­kottnál jobb nyomdatechnikai előállítás. A kötet végén Bakos Zoltán színes port­réfotói láthatók a kötetben szereplő húsz alkotóról. Többnyire közelképek, az arc­ra fókuszálnak és azon belül a szemre. A reklámipar jól tudja és évtizedek óta (ki)használja a közelről megmutatott em­beri arc nagy hatását, azt a bizalmasság határát súroló érzést, amikor egy esetleg addig ismeretlen arc néz velünk szembe a papírral. A művészfotók hagyománya is érzékelhető (magyar író ritkán mosolyog, a kezét pedig többnyire gondolkodón az arc közelében vagy borospoháron tartja), de nem erősen és nem bántóan. A kötet végén található arcképcsarnok legizgal­masabb pontja a tekintet megjelenítése, az ábrándos, komoly, tréfás, fürkészőn szembenéző, kihívóan kötekedő vagy sze­rényen félreforduló pillantások összjáté­­kának dinamikája Szögezzük le, a protokollkönyv, azaz a könyv protokolláris célokra való felhasz­nálása önmagában nem baj. Nem ez hatá­rozza meg, hogy jó vagy rossz lesz a kötet, de nyilván felvet egy sor olyan problémát, amelyekre más esetben nem figyelünk. A Pályatükrök, amely a Magyar író­szövetség fiatal alkotóiból mutat be néhá­nyat, egy reménybeli sorozat első darab­jának ígérkezik. „Kötetünk pillanatfelvétel a Magyar írószövetség húsz és negyven év közöt­ti húsz alkotójának eddigi pályájáról. A szubjektív válogatás lehetőséget ad arra, hogy reprezentálja a Magyar Írószövetség fiatal alkotóinak sokszínűségét. A kö­tet magyar nyelven író szerzőket mutat be, függetlenül attól, hogy anyaországon belül vagy kívül élnek. Miként a fizi­kai határok sem jelentettek korlátokat, a pályaképek rávilágítanak az alkotók szemléleti, esztétikai gazdagságára, ér­tékeinek különbségeire is” - írják az elő­szóban a kötet szerkesztői, Ekler Andrea és Erős Kinga. (Mivel reménybeli kül­földi olvasóknak, kiadók szerkesztőinek stb. szól, természetesen az előszó angolul és németül is megtalálható a kötetben, ahogy a szerzők és az őket bemutató kri­tikusok pályájának rövid ismertetője is.) Az előszó máris jelez néhányat az eset­leg problematikussá válható kérdésekből: „pillanatfelvétel”, „szubjektív válogatás”, „reprezentál”. „Pillanatfelvételként” a Pályatükrök egyáltalán nem olyan spontán villanás eredménye, mint ahogy a szó sugallná. Nagyon is jól átgondolt válogatás, precíz szerkesztői munka eredménye. Egy ilyen jellegű kötettől nyilván nem lehet elvár­ni, az egységességet, hiszen éppen a ben­ne szereplő alkotók, műveik, poétikai nyelvhasználatuk, világ- és művészet­szemléletük sokféleségét hivatott meg­mutatni. A „fiatal alkotó” terminus prob­lematikus, a kötetben szereplő szerzők kiválasztásánál nem illeszkednek a szo­ciológiai értelemben használt (és a külön­böző pályázatok, konferencia-felhívások, ösztöndíjak stb. által szigorúan alkal­mazott­) „fiatal , tizennyolc és harminc­öt év közötti” kategóriába. Nem véletle­nül, hiszen ahogy az egy ilyen kötetnél természetes, az itt bemutatott szerzők közt vannak közismertek, ismertebbek és kevésbé ismertek, de a „húzónevek” (pl. Lackfi János, Térey János, Orbán János Dénes, Lövétei Lázár László) szinte mind az 1970 és 1975 közt születettek köréből kerülnek ki. (És többnyire „Jánosok”. De ez már véletlen.) Minden antológiánál és válogatás­nál elkerülhetetlen, hogy egyes szerzők és művek kimaradnak, mint ahogy min­dig akadnak olyanok is, akik kifogásol­ják, hogy „miért ez, miért nem amaz”? Ebben az esetben nyilván megkötötte a szerkesztők kezét az, hogy nem a magyar irodalom fiatal írói közül, hanem csupán egy írói társulás, a Magyar Írószövetség köréből válogatták a kötetbe kerülőket, ám ez nem eredményezett hamis, csupán szubjektív képet. A szubjektivitás pedig, mint már jeleztem, minden válogatás ve­lejárója. Jó gondolat (noha várhatóan a poten­ciális olvasók körét az irodalmat olvasók táborán belül az irodalomkritikát, iroda­lomtudományt olvasók/művelők táborára szűkíti), hogy nem az illető szerzők mű­veiből kínál szemelvényeket, hanem egy­­egy kortárs kritikus mutat be öt-tíz ol­dalas esszében, tanulmányban egy-egy szerzőt, illetve egy-egy pályaszakaszt. A Pályatükrök így bevallatlanul nem csu­pán a kortárs, fiatal magyar irodalomról nyújt képet, hanem a kortárs kritikáról is, mégpedig a következő felállásban: Babus Antal Nagy Gáborról, Bertha Zoltán Király Farkasról, Demeter Zsuzsa Király Zoltánról, Dobos Kata Nagy Koppány Zsoltról, Ekler Andrea lánca Lauráról, Elek Tibor Szabó Tibor Benjáminról, Erős Kinga Szentmártoni Jánosról, Farkas Wellmann Éva Orbán János Dénesről, Fazekas Ibolya György Attiláról, Koncz Tamás Karácsonyi Zsoltról, Ködöböcz Gábor Csender Leventéről, Papp Ágnes Klára, László Noémiről, Papp Endre Falusi Mártonról, Pécsi Györgyi Szálinger Balázsról, Prágai Tamás Térey Jánosról, Sturm László Lövétei Lázár Lászlóról, Végh Attila Győrffy Ákosról, Vincze Ferenc Rózsássy Barbaráról, Wutka Tamás Lackfi Jánosról, Zsávolya Zoltán L. Simon Lászlóról. Költőkről, írókról, pályakezdésről és pályán való haladásról szólnak ezek a szövegek, de a prímet nem az írók, ha­nem a kritikusok viszik. Ebben a körben is vannak ismertebb és kevésbé ismert nevek, ám itt még szembetűnőbbek az el­térések: vannak köztük nagy szerkesztői tapasztalattal és több kötettel rendelkező irodalomtudósok, akiknek a szavára oda szokott figyelni a szakma, és friss meglá­­tású pályakezdők, akik most keresik sa­ját hangjukat. „Nincsenek művek, csak szerzők van­nak” - írta Jean Giraudoux, a huszadik század első felének nagy francia dráma­írója, mire valamivel később Barthes „a szerző halálát” emlegette. Nos, az olvasó halálát is szokták em­legetni a katasztrofális olvasási sza­b­or folytatása 18. oldalon Húsz portré fiatal alkotókról HELIKON

Next