Helikon, 2016 (27. évfolyam, 687-710. szám)
2016-01-10 / 1. szám (687.)
» »« Miben különbözik? A kortárs magyar irodalom esztétikai vitáit idéző- és zárójelbe teszi az a kormányzati kultúrpolitika, amely teljesen eltörli az irodalom önmagáról kialakított véleményét, és amely az erőfitogtatás, a hatalmi játszmák, a kiéheztetés és a lekenyerezések olyan rendszerét hozta létre, hogy a színtéren szereplők kényszeresen számolgatják (hálózatelméleti kifejezéssel élve), hogy hány lépésnyi távolságra állnak/állhatnak a hatalomtól. A másik az internetkultúra, az irodalom digitalizációjának a hatása, a honlapok, blogok, a Facebook-jelenlét stb., amelyek felforgatták az irodalom lehetőségeit és önképét, s egyfajta „élő műalkotást” hoztak létre. Ahogy blogomon írom: „Olyan megsokszorozott, dinamikus, élő mediális felület jön létre, amelynek a klasszikus szöveg, a textus már csak egy része, egyetlen komponense csupán az életrajz, a test, az arc, a kommentár és önkommentár, a vizuális és akusztikus effektusok mellett.” 2. Az ún. fiatal irodalom paradoxona, hogy beláthatatlan, hiszen nem része a kánonnak, éppen ezért minden sommás vélemény hiteltelen lenne ebben a kérdésben. Az azonban bizonyos, hogy az eltérő tendenciák nem annyira a politikai és az államhatárok mentén generálódnak, sokkal inkább poétikai jellegűek. Ennek a kérdésnek a bővebb tárgyalásához Csehy Zoltán A poszthumántól az alternatív rítusig - Irányulások, labirintusok, sugárutak az ún. fiatal magyar lírában című kiváló tanulmányát ajánlom az olvasó figyelmébe, amely a Parnasszus 2015/2. számában jelent meg. 3. Úgy gondolom, egy folyamat sodrásában állunk, forradalmi mediális változások forgatagában, de az már most látszik, hogy mennyire radikálisan változott meg az irodalmi tér ennek hatására. Egészen máshogy lehet tanulmányt írni az elektronikus könyvtárak és a Google segítségével, mint arra gondolni lehetett akár 20 évvel ezelőtt is, és a globális falu képzete is egészen valóságos, hiszen akár egy tanyáról is elérhető a kortárs magyar irodalom szinte minden jelentős fóruma. Az állandó, napi szintű kapcsolattartás a távol élő ismerősökkel, barátokkal, a rögzített papírfelülettől eloldott, bárki számára elérhető sokmillió oldalnyi szépirodalom napi tapasztalat. Visszatérve a kérdésre, Juhász R. József híres-hírhedt Duna-performance-a esetében sem csupán magára az akcióra irányult az alkotói figyelem, hanem annak értelmezésére, illetve mediális felhasználására, mémszerű elterjedésére. Ahogy a művész írta: „Leginkább a kommentek érdekelnek a performansz kapcsán. Ez az akció legfontosabb eleme. Az, ahogyan egy online közösség reagál, miután szembesül egy szokatlan eseménnyel.” Ez a reflexív viszony a kommentekre és az akció hírként való vírusszerű elterjedésére, illetve a médiumok manipulációjának formáira kérdez rá. Éppen ezért az „értelmezés értelmezése” válik e kísérlet tétjévé, miközben a technikai-technológiai környezet is részévé válik a műalkotásnak. Sándor Zoltán író, a Sikoly főszerkesztője (Vajdaság) 1. Számomra az irodalmi alkotás mindig egyéni tevékenységnek számított. Minden folytatás a 3. oldalról igazi alkotó külön világ, és a maga módján más. Arról, hogy ezt mennyire komolyan gondolom, árulkodik az is, hogy az általam főszerkesztett Sikoly folyóirat első számának vezérszövegében azt írtam, hogy a Sikoly „szerény próbálkozás az egymagukban sikongók elefántcsonttornyainak a lerombolására”, és „már a kiindulópontban elzárkózik attól, hogy világot váltson, de ettől függetlenül megváltoztathatja azokat, akik készek együtt sikoltozni velem/ velünk”. Botorság lenne azonban nem venni tudomást a különféle nemzedéki csoportokról és a csoporthoz való tartozás előnyeiről, mint amilyenek például az alkotói körön belüli csiszolódás és kibontakozás, a csoport tömegességének köszönhető nagyobb médiafigyelem, a könnyebb szereplési lehetőség, az egymás segítése, ajánlása körön belül stb. Természetesen a csoporthoz való tartozásnak hátránya is lehet, mint például az alkotó beskatulyázása az adott alkotói közösségbe, ami háttérbe szoríthatja egyéni produkcióját. A Sikoly folyóirat nem hozott létre egy nemzedéki csoportot, hiszen egyrészt a vezérgondolatommal ellentétben állt egy ilyen célkitűzés, másrészt pedig a kezdetektől egy mindenféle érték iránt nyitott folyóiratot igyekeztem készíteni szerkesztőtársaimmal, ami a tematikai és formai eklektikusság mellett a szerzőgárdás változatosságot is feltételezi, sőt nagymértékben ez utóbbi biztosítja az elsőt. Ez nem azt jelenti, hogy a Sikoly állandó szerzői között nem jött volna létre egy keménymag, amely akár generációs tekintetben is közel áll egymáshoz (Csík Mónika, Sáfrány Attila, Szabó Palócz Attila, Szögi Csaba stb.), de mi sohasem működtünk irodalmi csoportként a fent említett értelemben. A Sikoly indulásának évében, 2004- ben indult a DNS kulturális folyóirat is, amelyet fiatal egyetemi hallgatók (Samu János Vilmos, Beke Ottó stb.) hívtak életre a környezetükben tapasztaltakra reagálva, és hiányérzetük pótlásának céljából. A szerzők/szerkesztők által irodalomelméleti értekezésekkel megtámasztott folyóirat performanszokban gazdag bemutatói valóságos kulturális akciókká nőtték ki magukat. Ahogyan Fekete J. József írja: „A Samu János Vilmos szerkesztői elképzelése mentén artikulálódó DNS minden egyes lapszáma egyedi testet öltött, és nem rejtett célja volt kivezetni az irodalomból, pontosabban átvezetni az irodalmat a vizualitással és a gondolat tárgyiasulását ötvöző artisztikus világba.” A Sikolyban és a DNS-ben közös, hogy mindkét fórum alulról építkezik. Az első a Sziveri János Művészeti Színpad, a másik pedig a Vajdasági Magyar Felsőoktatási Kollégium kiadványa. A néhány évvel ezelőtt alakult HÍD Kör ellenben a nagy múltú Híd folyóirat körül összesereglett fiatal alkotók csoportja. Jelenleg a Vajdaságban ez az egyetlen olyan szerveződés, amely a fenti értelemben nemzedéki csoportként működik és tevékenykedik, mindenekelőtt a Híd folyóirat és a Forum Könyvkiadó által képviselt irodalmi értékeket vallva magáénak, és szoros kapcsolatot ápolva különböző irodalmi szervezetekkel. 2. A magyar társadalom, azon belül a magyar irodalom végtelenül megosztott. Lehet ezzel a megállapítással nem egyetérteni, érveket sorakoztatni fel cáfolatára, de elegendő megnézni egyes folyóiratok kritikarovatát, hogy világossá váljon előttünk, mire is célzok tulajdonképpen. A különböző eszmerendszerek mentén létező kánonok képviselői értekezések közben nemcsak, hogy nem veszik figyelembe a másik kánonhoz tartozókat, hanem sokszor nem is olvassák őket. (Természetesen vannak középutasok, de ők mintha kicsit halkabbak lennének.) Míg húsz-harminc évvel ezelőtt az volt az irodalmi diskurzus tárgya, hogy a nyugati és a határon túli magyar irodalmak önálló irodalmi entitások vagy az egyetemes magyar irodalom részét képezik-e, mára már inkább az a kérdés, hogy a különböző kánonok mentén szerveződő, egymás mellett párhuzamosan létező magyar irodalmaknak hol a helyük az egyetlen magyar irodalmon belül. Az idősebb írónemzedékekre jellemző polarizálódás szerencsére — eddigi tapasztalataim szerint — nem annyira jellemzi a magyar irodalom fiatalabb képviselőit. Sokkal nyitottabbak a másik felé és jóval apolitikusabbak idősebb kollégáiknál. Attól azonban, hogy valaki nem sorolja be magát egyik táborba sem, ne legyenek illúziói, hogy ezt nem teszik meg helyette mások, akár a műveiben képviselt értékrend, akár irodalmi baráti köre, akár valami harmadik szempont alapján. Az irodalomnak nem kell egységesnek lennie: sem tematikailag, sem formanyelvileg, sem tájegységi, sem generációs szempontból. A magyar irodalom ilyen értelemben nem is egységes, és ez jó. Ha valamiben egységes kell(ene) lennie, az az ideológiai és kánonbeli megfelelőség felett álló esztétikai érték szempontjából. A magyar irodalom ilyen tekintetben sem egységes, és ez nem jó. 3. Nem mondok újat, ha azt állítom, hogy az online nyilvánosság és a közösségi média teljes mértékben megváltoztatta szokásainkat: reggelente nem a trafikba rohanunk újságért, hanem okostelefonunkon megnézzük a friss híreket, sokszor nem is közvetlenül egy adott sajtóorgánum honlapján, hanem valamelyik közösségi oldalon keresztül. Lehetetlen, hogy mindez a maga módján ne hasson ki az irodalom befogadására, az irodalom terjesztésére és magára az irodalmi alkotásra. Nem mélyednék bele az önkifejezési lehetőségek bővülésébe, úgy vélem, hogy az új felület lehetőség ugyan, de az irodalmi mű csak akkor éri el célját, akkor képes hatást kifejteni, ha eljut érte olvasójához, számomra a kérdés legizgalmasabb mozzanata a viszszahatás ténye: az online felületre rövidebb írások kellenek, a közösségi média elősegíti a(z ön)menedzselést, a napjainkról szóló irodalmi alkotásokban megkerülhetetlenné válnak az okostelefonok és a közösségi oldalak, azok irodalmon belüli felhasználóinak pedig a hitelesség érdekében ismerniük kell az adott eszközök tekintetében használt nyelvet. Szalay Zoltán író, az Irodalmi Szemle főszerkesztője (Felvidék) 1. Nagyon nehéz a „fiatal irodalom” kategóriáját közelebbről meghatározni, ezáltal a kérdésre is nehéz válaszolni. Az elmúlt évek egyik érdekes kérdése volt. HELIKON