Helikon, 2021 (32. évfolyam, 807-830. szám)
2021-01-10 / 1. szám (807.)
Ami a történet által megmutatkozni vágyik Beszélgetés Balázs K. Attila költő-íróval Kezdjük talán a legújabbal: az év elején prózaköteted jelent meg, s bár a könyvet mondhatni elsodorta a pandémia, az itt van, itt terpeszkedik, mint egy homokóriás. Kisprózák vannak benne, melyek azonban végtére is összeállnak valami egésszé. Mi fogja össze ezeket a szövegeket: a homokóriás? Amiképpen ez a világjárvány is egyféle széthullás előérzetét hozza, úgy a járvány légüres terében megjelent Homokóriás tulajdonképpen a széthullás könyve. Egy család, egy bármilyen család széthullásának mozaikszerű története, amely egy pontból, a családfő halálának pillanatából gyűrűzik szét, ennek a pontnak a tükrében nyer formát. A szilánkok összetetriszezése persze az olvasóval folytatott párbeszéd, játék része. A kötet azoknak a kérdéseknek a visszhangja, lenyomata, amelyek nyugtalanítottak az elmúlt időszakban. Hogy töltök-e elég időt azokkal, akiket szeretek. Hogy mennyire jó dolog, hogy tanúja lehetek gyermekeim eszmélésének, és hogy végig kell gondolnom ennek az ellenpólusát. Mi is lehetne más célja az írásnak, ezeknek a novelláknak, mint hogy számot adjanak alkotójuk helyzetéről, és hogy a belőlük átszivárgó sejtéseket megosszam azokkal, akik veszik a fáradságot, hogy kinyissák ezt a könyvet. Mindannyian egy-egy épülő homokóriás derengésében létezünk. A novellák nem egy lineáris időrend szerint követik egymást, a különböző epizódok, emlékképek, történetek, töredékek lassan, mozaikként állnak össze, nem egy hagyományos kronológia rendezőelve szerint; az ismétlődve felbukkanó tárgyak, utalások létesítenek kapcsolatot a látszólag rokonságot nem mutató szövegek között is. Mindezek mellett az írások persze magukban, egyenként is lezárt egységeket alkotnak, ám a befejezetlenség érzete ott bujkál minden történet árnyékában. A könyv végső soron egy statikus állapotot örökít meg, az apa temetésének pillanatát. Ebből a fókuszpontból történnek kimozdulások a múltba és a jövőbe az egyes szereplők - többek közt az apafigura - gondolatai, narratívái alapján. A játék része megtalálni a jelen időt a novellák, rövid szövegek között. Látszólag egyik írás sem emelkedik a többi fölé-elé, a rejtett kronológiai rendezés egyedül arra irányul, hogy az információdarabkák sorra álljanak össze az olvasóban, kimerevítve a status quót. Egyes részletek homályban maradnak, például az apa halálának körülményei, a következtetések az olvasóra vannak bízva, viszont az itt-ott elszórt kapaszkodók segítenek kitölteni a hiátusokat. - Korábbi prózaköteted, a 2013-ban megjelent A zöld fotel lakója szintén töredékekből épít fel egy totális világot. A fragmentáltság élménye ennyire meghatározó számodra, hogy sajátos műfajoddá vált? - Egyféle alvajáró szendergésben telnek a mindennapok, a világba bámulás gyakorló híve vagyok én is. Tudom viszont, hogy a látszó, egyszerű és érthető világ mögött a homályban valahol egy vasgolyó gurul. Az írás nagyjából olyan, mint fémdetektorral járni a napok derengésében, és keresni, kitapogatni valahogyan azt a szinte kitapinthatatlant, és megtalálni azt a nyelvet, ahol a szavak rácsa mögött érezhető ennek a tömegnek a jelenléte. Ez persze nem egy aktív keresés, csak nyitott szemmel való, érzékeny létezés. És a pillanat, amikor a felszín megnyílik egy másodpercre, teljesen szeszélyes és váratlan. Mondok egy példát. Füstölögve szedem a játékokat a szobában, három gyerek után úgy néz ki a hely, mintha kézigránát csapódott volna be. Más dolgom is lenne. Épp máshol kellene legyek. Dühös vagyok a gyerekekre és magamra. Az egész szituációra. Amíg a játékok után hajolgatok, egyszer csak valami megreccsen a hátam mögött, és amint lehajolok egy újabb játékért, úgy érzem, mintha éppen abban a pillanatban a testem magasságában egy fegyver suhogna át. Egy kisbalta. Egy dárda. Valami éles. Felegyenesedek, megfordulok, persze senki sehol. Rádöbbenek, hogy ez a gyerekjátékok utáni hajlongás mentett meg valamitől, ami épp megtörtént, vagy éppen történik, hagyok csapot-papot, indulok lejegyezni azt a néhány szót, mondatot, ami bennem kavarog, amelyek mögött már érezni azt a sötét magot, amiért talán érdemes lesz lenyúlni. Én enélkül szinte képtelen vagyok bármit is írni. Azt a nyelvet keresem, amellyel minél egyszerűbben és minél pontosabban, megrázóbban a közelébe lehet kerülni annak a bizonyos megsejtett vidéknek, amelynek teréből ezek a pillanatok idetalálnak, így jönnek létre a fragmentumok, töredékek. Az aztán egy újabb játék része, hogy a sok kis fragmentumot hogyan szervezem egy összefüggéseket mutató egésszé. Ez már utólag inkább kőművesmunka, ha nem is teljesen az. Egy könyv ne legyen egymás mellé dobált novellák kupaca csupán. Az irodalomba kissé megkésve érkeztél, debütköteted, a Vizuáliák című lírakötet 2009-ben jelent meg, amikor már harmincöt körül jártál. Az elektromérnöki után végezted el a bölcsészkart, lassan találtad meg önmagadat, a neked leginkább megfelelő pályát? - Az ember egyrészt mindig elsieti. A kötetek kiadása valószínűleg úgy és annyira legitim, amennyire, mint mérföldkövek léteznek, jelezvén, hol tartasz éppen az útvesztőben. Ha jól emlékszem, az első versszerű töredékeket 1994 környékén vetettem papírra, hozzávetőleg harmadéves voltam a mérnökin, ez volt az az év, amikor egyre világosabbá vált számomra, hogy a további út valamilyen művészeten BALÁZS K. ATTILA 1973-ban született Baróton, jelenleg - több év nagyvárosi létezés után - Székelykeresztúron él. Volt kertrendező munkás, takarító, dolgozott ásványvízgyárban, hűtőgyárban, volt mérnök, fordító, tolmács, kürtőskalácsgyáros, Londonban középiskolai matematikatanár, tanított angolt, karatézott hosszú éveken át (ennek kapcsán a 2011- es japán földrengés és szökőár Tokióban érte), tíz éve siklóernyőzik, három gyermek apja. Elektromos kerítéseket szerel, vadasparkot létesít, autóalkatrészekkel kereskedik. Ezek mellett ír és olvas. Kötetei: Vizuáliák (vers, 2009); A zöld fotel lakója (próza, 2013); Homokóriás (próza, 2019). Fotó: Dimény H. Árpád 2 HELIKON —