Helikon, 2021 (32. évfolyam, 807-830. szám)

2021-01-10 / 1. szám (807.)

Ami a történet által megmutatkozni vágyik Beszélgetés Balázs K. Attila költő-íróval­ ­ Kezdjük talán a legújabbal: az év ele­jén prózaköteted jelent meg, s bár a könyvet mondhatni elsodorta a pandémia, az itt van, itt terpeszkedik, mint egy homokóriás. Kisprózák vannak benne, melyek azonban végtére is összeállnak valami egésszé. Mi fogja össze ezeket a szövegeket: a homok­óriás?­­ Amiképpen ez a világjárvány is egy­féle széthullás előérzetét hozza, úgy a jár­vány légüres terében megjelent Homok­óriás tulajdonképpen a széthullás könyve. Egy család, egy bármilyen család széthul­lásának mozaikszerű története, amely egy pontból, a családfő halálának pillanatából gyűrűzik szét, ennek a pontnak a tükré­ben nyer formát. A szilánkok összetetri­­szezése persze az olvasóval folytatott pár­beszéd, játék része. A kötet azoknak a kérdéseknek a vissz­hangja, lenyomata, amelyek nyugtalaní­tottak az elmúlt időszakban. Hogy töl­­tök-e elég időt azokkal, akiket szeretek. Hogy mennyire jó dolog, hogy tanúja lehe­tek gyermekeim eszmélésének, és hogy vé­gig kell gondolnom ennek az ellenpólusát. Mi is lehetne más célja az írásnak, ezek­nek a novelláknak, mint hogy számot ad­janak alkotójuk helyzetéről, és hogy a be­lőlük átszivárgó sejtéseket megosszam azokkal, akik veszik a fáradságot, hogy kinyissák ezt a könyvet. Mindannyian egy-egy épülő homokóriás derengésében létezünk. A novellák nem egy lineáris időrend szerint követik egymást, a különböző epizódok, emlékképek, történetek, töre­dékek lassan, mozaikként állnak össze, nem egy hagyományos kronológia rende­zőelve szerint; az ismétlődve felbukkanó tárgyak, utalások létesítenek kapcsola­tot a látszólag rokonságot nem mutató szövegek között is. Mindezek mellett az írások persze magukban, egyenként is lezárt egységeket alkotnak, ám a befeje­­zetlenség érzete ott bujkál minden törté­net árnyékában. A könyv végső soron egy statikus álla­potot örökít meg, az apa temetésének pil­lanatát. Ebből a fókuszpontból történ­nek kimozdulások a múltba és a jövőbe az egyes szereplők - többek közt az apafigu­ra - gondolatai, narratívái alapján. A já­ték része megtalálni a jelen időt a novel­lák, rövid szövegek között. Látszólag egyik írás sem emelkedik a többi fölé-elé, a rej­tett kronológiai rendezés egyedül arra irá­nyul, hogy az információdarabkák sorra álljanak össze az olvasóban, kimerevítve a status quót. Egyes részletek homályban maradnak, például az apa halálának kö­rülményei, a következtetések az olvasó­ra vannak bízva, viszont az itt-ott elszórt kapaszkodók segítenek kitölteni a hiátu­­sokat. - Korábbi prózaköteted, a 2013-ban megjelent A zöld fotel lakója szintén töre­dékekből épít fel egy totális világot. A frag­­mentáltság élménye ennyire meghatározó számodra, hogy sajátos műfajoddá vált? - Egyféle alvajáró szendergésben telnek a mindennapok, a világba bámulás gya­korló híve vagyok én is. Tudom viszont, hogy a látszó, egyszerű és érthető világ mögött a homályban valahol egy vasgo­lyó gurul. Az írás nagyjából olyan, mint fémdetektorral járni a napok derengésé­ben, és keresni, kitapogatni valahogyan azt a szinte kitapinthatatlant, és meg­találni azt a nyelvet, ahol a szavak rácsa mögött érezhető ennek a tömegnek a je­lenléte. Ez persze nem egy aktív keresés, csak nyitott szemmel való, érzékeny léte­zés. És a pillanat, amikor a felszín meg­nyílik egy másodpercre, teljesen szeszé­lyes és váratlan. Mondok egy példát. Füstölögve szedem a játékokat a szobában, három gyerek után úgy néz ki a hely, mintha kézigránát csa­pódott volna be. Más dolgom is lenne. Épp máshol kellene legyek. Dühös vagyok a gyerekekre és magamra. Az egész szituá­cióra. Amíg a játékok után hajolgatok, egy­szer csak valami megreccsen a hátam mö­gött, és amint lehajolok egy újabb játékért, úgy érzem, mintha éppen abban a pilla­natban a testem magasságában egy fegy­ver suhogna át. Egy kisbalta. Egy dárda. Valami éles. Felegyenesedek, megfordulok, persze senki sehol. Rádöbbenek, hogy ez a gyerekjátékok utáni hajlongás mentett meg valamitől, ami épp megtörtént, vagy éppen történik, hagyok csapot-papot, indu­lok lejegyezni azt a néhány szót, mondatot, ami bennem kavarog, amelyek mögött már érezni azt a sötét magot, amiért talán ér­demes lesz lenyúlni. Én enélkül szinte kép­telen vagyok bármit is írni. Azt a nyelvet keresem, amellyel minél egyszerűbben és minél pontosabban, megrázóbban a köze­lébe lehet kerülni annak a bizonyos meg­sejtett vidéknek, amelynek teréből ezek a pillanatok idetalálnak, így jönnek létre a fragmentumok, tö­redékek. Az aztán egy újabb játék része, hogy a sok kis fragmentumot hogyan szer­vezem egy összefüggéseket mutató egés­­­szé. Ez már utólag inkább kőművesmun­ka, ha nem is teljesen az. Egy könyv ne legyen egymás mellé dobált novellák ku­paca csupán.­­ Az irodalomba kissé megkésve érkez­tél, debütköteted, a Vizuáliák című lírakö­tet 2009-ben jelent meg, amikor már har­mincöt körül jártál. Az elektromérnöki után végezted el a bölcsészkart, lassan ta­láltad meg önmagadat, a neked leginkább megfelelő pályát? - Az ember egyrészt mindig elsieti. A kötetek kiadása valószínűleg úgy és an­­­nyira legitim, amennyire, mint mérföldkö­vek léteznek, jelezvén, hol tartasz éppen az útvesztőben. Ha jól emlékszem, az el­ső versszerű töredékeket 1994 környékén vetettem papírra, hozzávetőleg harmad­éves voltam a mérnökin, ez volt az az év, amikor egyre világosabbá vált számomra, hogy a további út valamilyen művészeten BALÁZS K. ATTILA 1973-ban született Baróton, jelenleg - több év nagyvárosi létezés után - Székelyke­­resztúron él. Volt kertrendező munkás, takarító, dolgozott ásványvízgyárban, hűtő­­gyárban, volt mérnök, fordító, tolmács, kürtőskalácsgyáros, Londonban középiskolai matematikatanár, tanított angolt, karatézott hosszú éveken át (ennek kapcsán a 2011- es japán földrengés és szökőár Tokióban érte), tíz éve siklóernyőzik, három gyermek apja. Elektromos kerítéseket szerel, vadasparkot létesít, autóalkatrészekkel kereske­dik. Ezek mellett ír és olvas. Kötetei: Vizuáliák (vers, 2009); A zöld fotel lakója (próza, 2013); Homokóriás (próza, 2019). Fotó: Dimény H. Árpád 2 HELIKON —

Next