Cibakháza - Cibaki Hírek, 1992 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1992-03-01 / 3. szám
6 CIBAKI HÍREK 1992 MÁRCIUS A cibakházi kaland Télutó volt, 1849. február vége. A Tisza mögött új erők feszültek, a honvédsereg készült az eljövendő újabb csatákra. A császári hadvezetés egyre nyugtalanabbul figyelt a Tisza felé. Szeretett volna betekintést nyerni a folyón túli eseményekbe, és felderítő különítményeket igyekezett átjuttatni a túlsó partra. Ezek a próbálkozások azonban rendre meghiúsultak a folyó átjáróit őrző honvédek éberségén. A cibakházi hidat Leiningen őrnagy vezetésével a Schwarzenberg ezred 3. zászlóaljának katonái vigyázták. Parancsnokuk - akárcsak ők - egy éve még a császárt szolgálta. Az osztrák hadseregben nagy jövőt jósoltak a tehetséges katonának, aki az egyik legősibb német nemesi család tagja volt, és rokonságot tartott az angol királyi családdal is. A történelem azonban közbeszólt. Jöttek 1848 márciusának lázas napjai, később a nyári délvidéki harcok véres eseményei, és a fiatal császári tiszt egyre tisztábban látta: rossz ügyet védelmezne a Habsburgok szolgálatában. Nem vonult be ezredéhez, hanem a magyar honvédseregbe kérte felvételét. A bátor katona rövidesen őrnagy és zászlóaljparancsnok lett. Damjanich oldalán harcolt a Délvidéken és most itt állt a cibakházi hídnál, készen arra, hogy ha kell, szembeszálljon egykori fegyvertársaival. Leiningen gyorsan felismerte a terepvédelemre kiválóan alkalmas voltát. A hídnál álló házakban lövészeket helyezett el, lövegeit úgy állította tüzellőállásba, hogy azok gyilkos kereszttűzzel fogadhassák a hídra támadó ellenséget. A folyó jobb partján, a hídtól mintegy 150 lépésnyire letaroltatta a növényzetet, így a nyílt terepet nagyszerűen tűz alatt tarthatták. Ráadásul minden eshetőségre készen előkészítették a híd deszkáinak gyors felszedését is. Február 24-én riadó verte fel a hidat őrző honvédeket. Jönnek az osztrákok! Leiningen két századdal és egy félszázadnyi huszárral átment a hídon, hogy felderítse az ellenség erejét. A heves tűz azonban arra késztette a csapatot, hogy rövid tűzharc után visszavonuljon a hídon, amelynek deszkáit gondosan felszedték. Csakhamar általános tűzharc bontakozott ki. A Tisza felett süvítve röpültek a gyilkos tüzérségi és gyalogsági lövedékek. Az ellenség mintegy kétórai tüzelés után két zászlóaljjal támadásra indult, de a roham megtorpant a felszedett híd előtt a honvédek tüzében. Egyszer csak megszólalt az addig rejtve felállított egyik magyar ágyú, és egyenesen a támadó osztrákok hátába és oldalába szórta lövedékeit. A császáriak meginogtak és hátrálni kezdtek. Leiningen azonnal felismerte a kedvező pillanatot, és harsány hangon rohamra buzdította katonáit. A honvédek, parancsnokuk nyomában átmásztak a híd kopasz gerendáin, és szuronnyal rohantak az ellenségre. A császáriak azonban erősítést kaptak, és megállították a rohamot. Leiningen, aki az élen tört előre, észre sem vette, hogy katonái elmaradtak mögötte. Eleinte fel sem tűnt neki, hogy egyedül van, mert az ellenség ugyanazt az egyenruhát viselte, mint az ő katonái. A magyar ügy mellé állt volt császári ezredek katonái ugyanis régi egyenruhájukat hordták, mert a magyar kormány nem tudta őket az új honvédegyenruhával ellátni. Kezdetben az osztrákok sem figyeltek fel a közéjük keveredett idegen tisztre, egyenruhája alapján magukhoz tartozónak vélték. Egy tiszt azonban, aki korábban jó ismerőse volt, felismerte és foglyul ejtette. A császáriak a foglyot a hídtól nem messze álló csárdába vezették. Parancsnokuk - egy Hammer nevű százados - egyáltalán nem bánt vele fogoly tiszthez méltóan. Durván szidalmazta, és engedte, hogy a katonák megfosszák értéktárgyaitól. Közben övéi is észrevették Leiningen hiányát. Valaki mintha látta volna, hogy a csárda felé hurcolták. Egy kis csapat, mintegy húsz katona, Talabér hadnagy vezetésével még az innenső parton fedezte a visszavonulást. Illésy százados ezekhez futott, mondván: „őrnagyunkat elfogták, rögtön hozok segítséget!” Azzal visszaszaladt a hídon át, és elmondta mi történt. A harctól fáradt katonák azonnal talpra ugrottak, és rohantak parancsnokuk megmentésére. Talabér ezalatt emberivel megközelítette a csárdát, és tűzzel lezárta a kijáratot. A bent levő osztrákok eleinte nem sokat törődtek a veszéllyel, és felkészültek a védelemre. Abban bíztak, hogy övéik a harci zaj hallatára majd segítségükre sietnek. A segítség azonban nem jött. Helyette megjelent Talabér hadnagy az emberivel, aki még azt sem várta meg, hogy az Illésy százados által hozott segítség megérkezzen, hanem megrohanták az épületet. Az ajtót bezúzták, és az épület belsejében az egyik szobát a másik után foglalták el gyilkos kézitusában. Az osztrákok harci kedve egyszerre elpárolgott. Most már remegve kérlelték foglyukat, mentse meg őket katonái bosszújától. Leiningen az ajtón keresztül kiabált katonáinak, hogy él, hogy hagyják abba a harcot, mert az ellenség hajlandó letenni a fegyvert. A harc elcsitult, és a nemrég még diadalittas császáriak reszketve bújtak elő, és eldobálták fegyvereiket. Negyven katona és két tiszt esett a honvédek fogságába. Az előbb még durva Hammer most remegett a saját életéért. Leiningen azonban nem állt bosszút rajta, nem tartotta méltónak, hogy még csak szóljon is hozzá. A cibakházi kaland csak egy kis epizódja a szabadságharc történetének. Mégis tükröződik benne a bátor parancsnok és hős katonáinak egymás iránti szeretete és megbecsülése. Leiningent ez alkalommal megmentették vitézei, de a Világos utáni gyászos októberi napon már semmi sem menthette meg Haynau hóhérjának kezétől. Az egykori császári tisztből lett magyar tábornok a szabadság mártírjaként halt meg Aradon, 1849. október 6-án. Horner István