Dombóvár - Dombóvár és Vidéke, 1989 (1. évfolyam, 1-2. szám)

1989-11-16 / 1. szám

2 DOMBÓVÁR ÉS VIDÉKE 1989. november 16. Úgy hírlik, a városi tanács 40 millió forintos hitelt volt kényte­len az újdombóvári általános is­kola bővítéséhez fölvenni. Ebben még semmi kivetnivaló nem len­ne, de sokan azt is tudni vélik, hogy a város már teljesen eladó­sodott, a fizetésképtelenség, a csőd szélén áll. Igazak-e a hírek? Hogyan állhatott elő ez a hely­zet? Mit tud majd mindezzel a választások utáni új tanácstestü­let kezdeni, ha olyan örökséget kap, ami megoldhatatlan feladat elé állítja? Gondol-e erre most a jelenlegi vezetés? Sorakozó kérdéseinkre egy­részt a városlakó ember minden­napi tapasztalataiból, értesülései­ből, másrészt egy hivatalosnak tekinthető tanácsi elemzésből próbálunk meg választ keresni. Az ideiglenesség átka Ez év júniusi keltezésű az a vissza és előre egyaránt tekintő tanácsi vitaanyag, amely az „Ér­tékelő program és vitaanyag a választások előkészítésének idő­szakára, Dombóvár város helyze­tét és jövőjét illetően” címet vi­seli. Ennek bevezetője mindjárt megállapítja: „Az infrastruktúra ismert elmaradottsága számos te­rületen ideiglenes megoldásra kényszerítette a város vezetését. Ideiglenes fűtőmű - ideiglenes szennyvízbefogadó — ideiglenes szeméttelep stb. ” Ez az ideiglenesség jellemzi napjaink állapotát is. A városi költségvetés 86%-át elviszi a meg­lévő intézményhálózat - iskolák, óvodák, kórház, művelődési ott­hon stb. fenntartása. Hangsú­lyozzuk gyorsan, hogy puszta fenntartása, mert a tartalmi mun­ka minőségének befolyásolására a kapott pénz már nem elegendő. A város pénztárcájában ezek után maradt összeg pedig már kevés az infrastruktúra fejleszté­sére, az ideiglenesség megszünte­tésére, sőt a szintentartásra is. Az infrastruktúra fejlettsége egy település komfortfokozatának mutatója. Ennek zavarait mind­annyian megérezzük. Mindannyi­an mérgelődünk, ha gond van a vízzel és a szennyvízzel, a fűtés­sel, az utakkal, ha szegény a kór­ház, az iskola, ha reménytelen telefonhoz jutni, és sorolhatnánk még kényszerű létfeltételeinket. Mindez — úgy véljük — egy kényszerpályás városfejlesztési gyakorlat következménye. Neve­zetesen annak, hogy a város ve­zetése elegendő költségvetési fe­dezet híján indított (volt kényte­len elindítani?) beruházásokat, amelyek aztán idő előtt amorti­zálódtak, fenntartásuk gazdaság­talan volt. A rövid távon olcsóbb­nak tűnő beruházási megoldások­nak drága és gazdaságtalan üze­meltetés lett a következménye, így volt ez például a fűtőmű ese­tében is. Úgy látszik máig nincs, az elegendő tőkefedezet hiánya miatt nem is lehetett tanulsága Széchenyi István felismerésének: „A drága út a legolcsóbb!” Itt sohasem volt egyszerre annyi pénz együtt, hogy valamit jól, a holnapnak építsünk fel. Csak festettünk és mázoltunk, miközben a falak repedeztek. Mindez inkább eredményezett egy látszatvárosiasodást, mint­sem egy lakható, komfortos vá­rost. Kinek volt ez jó? Menet közben persze az itt la­kók is örömmel fogadták az ered­ményeket. Van jó széles főútvo­nalunk, még ha a város központ­ját, hajdani főterét szerte-verte is szét. Van Hotelünk, presszónk, éttermünk, még ha a városképi szempontból pótolhatatlan Rothermel-házat áldoztuk is érte. Van szép fürdőtelepünk, amely­nek higiéniás hiányosságairól a gyerekorvosok tudnának bőveb­bet mondani. Van művelődési otthonunk, amely úgy tűnik ja­víthatatlanul beázik, működteté­se örökös anyagi gondot jelent. A lakásokban működik a távfű­tés, ha a fűtőmű gazdaságtalan üzemeltetése miatt a fűtésszámla a közintézményeket időről időre csődhelyzetbe is sodorja. És foly­tathatnánk a sorolást. Kinek volt jó mindez? A rendszer nagy statisztikájá­nak, amelyik itt csak mihama­rabbi várossá válást, szocialista fej­lődést regisztrált, az árnyalatok­ra, a részletekre, a következmé­nyekre oda nem figyelve. És most mit tegyünk? A város vezetése a már idézett tanácsi vitaanyagban felsorolja az 1995-ig mindenképpen megol­dást kívánó feladatokat. A ter­vek mindegyike az infrastruktu­rális feszültséget hivatott enyhí­teni, a város komfortfokozatát kívánja javítani. Meg kell oldani a Szuhai-domb szennyvízelvezetését, a Kakas­domb rekonstrukcióját. Legalább két iskolának tantermet, a nyug­díjasoknak garzonházat kellene építeni. Bővíteni és olajról paku­ratüzelésűre kell átállítani a fűtő­művet. Jelentős beruházásra van szükség az egész város szennyvíz­­elvezetésének és szemételhelye­zésének megoldására. Folytatni kell a szilárd burkolatú utak épí­tését. A gond ott jelentkezik, hogy ezekre valószínűleg nincs és nem is lesz fedezet. Az újjáalakuló he­lyi önkormányzat saját bevételei, annak nagyságrendje még bizony­talan. Egyensúlyba kellene végre hozni lehetőségeinket és céljain­kat. Mi a 40 millió forintos hitel fedezete? Mi a fenti célok fede­zete? És ki tud ma ezekre a kér­désekre válaszolni? Pedig min­denképpen világosan kellene lát­nunk, mert szeretjük ezt a várost. Marczali Ferenc­­„Az eladósodott város” című írásunk kéziratát megmutattuk a városi tanács elnökének azzal, hogyha van hozzáfűznivalója, örömmel közöljük azt is. A kö­vetkezőkben az ő válaszát is ol­vashatják. 40 MILLIÓ FORINTOS HITEL Az eladósodott város A TANÁCSELNÖK SZERINT: Dombóvár nem áll a csőd szélén! Tisztelt Olvasó­ Mindenekelőtt üdvözlöm Dombóvár város társa­dalmát és benne e lap megindítá­sának kezdeményezőjét, a Dom­bóvár és Vidéke Kulturális, Köz­életi Egyesületet. E lap indításával a város társa­dalmának régi igényét valósítot­ták meg, bár hézagpótlóként vá­rosunk tanácsa 1972 óta hosszú éveken keresztül évi 4 esetben, majd a 80-as évektől takarékos­­sági okokból évi 2 esetben adta közre a Városi Híradót, félezer példányban. A közelmúltban megjelent paksi és bonyhádi helyi újságban a tanácselnökök külön köszönt­hették városuk lakóit, ne vegyék rossz néven, nem rajtam múlott, hogy én csak egy válaszcikk ke­retében köszönthetem Önöket. Tisztelt Olvasó! Egy újság, benne egy-egy cikk hitelessége a mondanivaló valóságától függ, nem pedig attól, hogy így hírlik, vagy úgy hírlik. Márpedig „Az eladósodott város” című cikkhez elsőként is azt kell közölnöm, hogy a város tanácsa nem vett fel sem 40 milliót, sem 10 milli­ót az újdombóvári általános isko­la rekonstrukciójához járó beru­házáshoz, bár felhatalmazta tiszt­ségviselőit, hogy amennyiben szükséges, keresse a hitelfelvétel lehetőségét is. Legutóbbi, szeptemberi ta­nácsülésünkön a lehetőségekről a tanácsülést tájékoztattuk, jelez­ve, hogy különböző hitelfelvéte­lek mellett más (felsőbb tanácsi támogatás) lehetőség is fennáll. Nemcsak pontatlan, sértő is az a megállapítás és feltételezés, hogy a város teljesen eladósodott és a csőd szélén áll. Ha a cikk írója úgy fogalmaz, hogy az utóbbi években a város tanácsa nehéz pénzügyi helyze­tet él át, úgy ez egybeesik az igaz­sággal. Mindnyájunk számára saj­nos, hogy a magyar gazdaság áll a csőd szélén és ha csőd bekövet­kezik, úgy akkor ezt Dombóvár város Tanácsa és egyetlen magyar város tanácsa sem kerülheti el. Felveti a cikk írója, hogy a választások utáni új testület mit fog kezdeni, milyen örökséget kap? A kérdésre sajnos kérdéssel kell válaszolnom. Milyen öröksé­get kapott az 1970-ben megala­kult, történetében első városi ta­nács? Egy nagyközségi és ebben is infrastruktúrájában az átlagos­nál jobban lemaradt települést, ahol többek között a belterületi utaknak mindössze 15%-a volt szilárd burkolatú, ahol a keres­kedelem, az egészségügyi alapel­látás, a foglalkoztatás lehetősége minimális volt, egy 1945-től 1965-ig terjedő pangási idősza­kot, melyet 1970-től 1980-ig egy rendkívül dinamikus fejlődés kö­vetett, melyről azért nem tud ír­ni a cikk írója, mert akkor talán azt sem tudta, hol van Dombóvár. „Csak festettünk és mázol­tunk, miközben a falak repedez­tek” - írja. Igaz, erre is volt pél­da, de közben 3700 új lakás épült, ebben a „csődbejutott” városban, a város jelenlegi lakás­­állományának 45%-a. „Van jó, széles főútvonalunk, mégha az a város központját, haj­dani főterét szelte-verte is szét”, — írja a cikk írója. Ha csak en­­­nyire ismeri a közelmúltat, ne­héz tovább vitatkozni. Mert va­jon ki sajnálja azt az 5 m széles, balesetveszélyes átkelési sza­kaszt, a nyugati oldal disznó pia­cát, a csúf, porlepte szederfákat? Mit rombolt le a 4 sávos átkelési szakasz? Talán a Habuda borbély 100 éves, viharvert, megrogyott házát kellene sajnálni? Megemlíti Gunarast, de negatív értelemben, gyermekorvosok lesújtó higiéniai véleménye nyomán. Pedig a fürdőtelep higiéniája a 700 üdülőtulajdonos hozzáállá­sán, míg a fürdőé részben a Tol­na­ megyei Víz- és Csatornamű Vállalat, illetve a fedett fürdőt fenntartó kórház dolgozóin és a fürdőt igénybe vevő vendégek fürdőkultúráján múlik jobbára. „Látszatvárosiasodásról” ír a cikk írója és felteszi a kérdést: kinek volt ez jó? Vajon kinek volt jó a Láng Gépgyár, a Csavaripari Vállalat, a Pátria Nyomda, a KIPSZER, a Mosonmagyaróvári Kötöttárugyár, az AFIT, a Pécsi Kesztyűgyár bővítése, bölcsőde, óvodák, általános iskola, szociá­lis otthon, öregek klubjának lét­rehozása, hogy csak néhányat említsek a sok közül, mert eze­ket is ez a várost „csődbejuttató” tanács segítette létrehozni. Ma, 1989 végén, 18 évi köz­funkcióm, megszerzett sokoldalú tapasztalataim alapján néhány dolgot más módon javasolnék megvalósítani, bár a város fejlő­désére, a 18 év eredeményeire — remélem — sokadmagammal lehetek büszke. Néhány dolog miatt lelkiismeretfurdalásom is van. Ilyen a Szakmunkásképző Intézet tornatermének elmaradá­sa, egy végleges szeméttelep ki­alakításának elmulasztása, a so­kak által említett, volt Korona rekonstrukciójának elmaradása. Tisztelt Olvasó! A város jövője, az itt élők jó vagy rossz közérzete nagyon sok mindentől függ. Egyik fontos té­nyező a város önkormányzatá­nak jó fejlesztő és várost fenntar­tó és várost üzemeltető tevé­kenysége. A mára és a holnapra előremutató, a cikk írója által is említett tanácsi vitaanyag a Ta­nácsi Híradóban fog előrelátha­tóan még ez évben megjelenni. Az ott felsorolt és a város számá­ra szükséges célok egyike-mási­­kának forint-fedezetét sem én, sem más pontosan megjelölni nem tudja. Egy tény, hogy a vá­ros nem áll a csőd szélén, a má­sik tény, hogy a választások után kialakuló új testület ölébe sem fog hullani a szükséges források egésze. Egyik vagy másik cél megva­lósítása érdekében sor fog kerül­ni hitelfelvételre is, mely egyma­gában nem valamiféle bűnös vál­lalkozás, hanem az önkormány­zati gazdálkodásnak is mint min­den más gazdálkodásnak elkerül­hetetlen velejárója. A dolgok lé­nyege nem a hitel felvételén, ha­nem annak célszerű és okos fel­­használásán múlik, és ez nem így hírlik és úgy hírlik, mert ez Széchenyi Istvántól kezdve, fon­tos közgazdasági kategória. Vidóczy László Hedísch a lEígazdaá­g irt Már eddig több párt és szerve­zet is állást foglalt a mezőgazda­ság szükséges átalakításáról. Ez­zel kapcsolatos gondolataimat szeretném most gyakorló mező­gazdászként az Olvasóval meg­osztani. Én a mai viszonyok mellett az új földosztást lehetetlennek tartom. Nem ez a járható út! Mindez nagy veszélybe sodorná az agrárexportot és a hazai el­látást is! Ma a kizárólagos farmergazdál­kodáshoz nincs megfelelő szak­tudás, elegendő gép és elegendő munkaerő. Az elmúlt harminc évben lényegesen csökkent a magyar falu lakossága, így csök­kent a szakképzett fiatalok szá­ma is. A mai modern technoló­giákat, műtrágyázási és növény­­védelmi eljárásokat nem ismerik az emberek. A mai munkagép- és erőgép-vezetők zöme csak a pa­rancsokat hajtja végre, nem isme­ri összefüggéseiben a gazdálko­dás kérdéseit. Akik értenek a far­mergazdálkodáshoz, azok már ki­öregedtek, illetve lóval és kézi­erővel nem lenne eredményes a termelés. Kisgépek pedig jelenleg nincsenek. De hiányoznak a hi­telfeltételek is, és még hosszan sorolhatnánk a farmergazdálko­dást akadályozó körülményeket. A magyar parasztságot az el­múlt negyven évben többször is becsapták, sanyargatták. Érthető az emberek aggodalma, félelme minden iránt. Az új földosztás iránt is. Mi lehet a megoldás? A jövőt továbbra is a szövet­kezeti gazdálkodásban látom. Természetesen ha a jövedelmező­ség, a népességmegtartás úgy kí­vánja, az öt-tíz falu határában gazdálkodó óriási egységeket szét kell bontani. A szövetkeze­ten belül is alakulhatnak rész-, illetve kisszövetkezetek. Gondo­lok itt például a szállításban dol­gozók, növénytermesztők, állat­­tenyésztők, gépüzemelők kisebb egységeire, társulásaira. Azoknak a tagoknak is meg kell adni a lehetőséget, akik a farmergazdálkodást, az önálló­ságot választják. De tiltani kell a földdel való üzérkedést. Öt évig ne adhassa el a földet az, aki kivette, esetleges újraeladáskor a szövetkezetek élvezzenek elő­vásárlási jogot. Másik elképzelésem szerint részjegyeket, részvényesi formát kellene bevezetni, így is ösztö­nözve a tagságot a hatékonyabb munkára. Szükséges a termelőszövetke­zetek felügyeleti szerveinek meg­újulása is. Ugyanígy meg kell újulnia az egész agrárképzésnek. A háború után sok helyen működött Gazdaképző Iskola, amelyben két évig tanulhattak a diákok. Ha farmergazdálkodást akarunk, ezeket az iskolákat újra kell szervezni. Mindezekből talán kitetszik: véleményem szerint a magyar mezőgazdaság alapja egy megre­formált szövetkezeti forma len­ne, amelyhez szervesen kapcsoló­dik a szövetkezeti formából kivá­ló, saját tulajdonon vagy bérle­ten alapuló, a szükséges gépekkel, hitel- és adófeltételekkel megtá­mogatott családi farmergazdaság. De a legfontosabb az, hogy vis­­­szaszerezzük a falu és a paraszt­­ember bizalmát és legyen bármi­lyen színezetű is a kormány, soha többet ne hagyja elveszteni azt. Bodó Imre

Next