Dombóvár - Dombóvár és Vidéke, 1989 (1. évfolyam, 1-2. szám)
1989-11-16 / 1. szám
2 DOMBÓVÁR ÉS VIDÉKE 1989. november 16. Úgy hírlik, a városi tanács 40 millió forintos hitelt volt kénytelen az újdombóvári általános iskola bővítéséhez fölvenni. Ebben még semmi kivetnivaló nem lenne, de sokan azt is tudni vélik, hogy a város már teljesen eladósodott, a fizetésképtelenség, a csőd szélén áll. Igazak-e a hírek? Hogyan állhatott elő ez a helyzet? Mit tud majd mindezzel a választások utáni új tanácstestület kezdeni, ha olyan örökséget kap, ami megoldhatatlan feladat elé állítja? Gondol-e erre most a jelenlegi vezetés? Sorakozó kérdéseinkre egyrészt a városlakó ember mindennapi tapasztalataiból, értesüléseiből, másrészt egy hivatalosnak tekinthető tanácsi elemzésből próbálunk meg választ keresni. Az ideiglenesség átka Ez év júniusi keltezésű az a vissza és előre egyaránt tekintő tanácsi vitaanyag, amely az „Értékelő program és vitaanyag a választások előkészítésének időszakára, Dombóvár város helyzetét és jövőjét illetően” címet viseli. Ennek bevezetője mindjárt megállapítja: „Az infrastruktúra ismert elmaradottsága számos területen ideiglenes megoldásra kényszerítette a város vezetését. Ideiglenes fűtőmű - ideiglenes szennyvízbefogadó — ideiglenes szeméttelep stb. ” Ez az ideiglenesség jellemzi napjaink állapotát is. A városi költségvetés 86%-át elviszi a meglévő intézményhálózat - iskolák, óvodák, kórház, művelődési otthon stb. fenntartása. Hangsúlyozzuk gyorsan, hogy puszta fenntartása, mert a tartalmi munka minőségének befolyásolására a kapott pénz már nem elegendő. A város pénztárcájában ezek után maradt összeg pedig már kevés az infrastruktúra fejlesztésére, az ideiglenesség megszüntetésére, sőt a szintentartásra is. Az infrastruktúra fejlettsége egy település komfortfokozatának mutatója. Ennek zavarait mindannyian megérezzük. Mindannyian mérgelődünk, ha gond van a vízzel és a szennyvízzel, a fűtéssel, az utakkal, ha szegény a kórház, az iskola, ha reménytelen telefonhoz jutni, és sorolhatnánk még kényszerű létfeltételeinket. Mindez — úgy véljük — egy kényszerpályás városfejlesztési gyakorlat következménye. Nevezetesen annak, hogy a város vezetése elegendő költségvetési fedezet híján indított (volt kénytelen elindítani?) beruházásokat, amelyek aztán idő előtt amortizálódtak, fenntartásuk gazdaságtalan volt. A rövid távon olcsóbbnak tűnő beruházási megoldásoknak drága és gazdaságtalan üzemeltetés lett a következménye, így volt ez például a fűtőmű esetében is. Úgy látszik máig nincs, az elegendő tőkefedezet hiánya miatt nem is lehetett tanulsága Széchenyi István felismerésének: „A drága út a legolcsóbb!” Itt sohasem volt egyszerre annyi pénz együtt, hogy valamit jól, a holnapnak építsünk fel. Csak festettünk és mázoltunk, miközben a falak repedeztek. Mindez inkább eredményezett egy látszatvárosiasodást, mintsem egy lakható, komfortos várost. Kinek volt ez jó? Menet közben persze az itt lakók is örömmel fogadták az eredményeket. Van jó széles főútvonalunk, még ha a város központját, hajdani főterét szerte-verte is szét. Van Hotelünk, presszónk, éttermünk, még ha a városképi szempontból pótolhatatlan Rothermel-házat áldoztuk is érte. Van szép fürdőtelepünk, amelynek higiéniás hiányosságairól a gyerekorvosok tudnának bővebbet mondani. Van művelődési otthonunk, amely úgy tűnik javíthatatlanul beázik, működtetése örökös anyagi gondot jelent. A lakásokban működik a távfűtés, ha a fűtőmű gazdaságtalan üzemeltetése miatt a fűtésszámla a közintézményeket időről időre csődhelyzetbe is sodorja. És folytathatnánk a sorolást. Kinek volt jó mindez? A rendszer nagy statisztikájának, amelyik itt csak mihamarabbi várossá válást, szocialista fejlődést regisztrált, az árnyalatokra, a részletekre, a következményekre oda nem figyelve. És most mit tegyünk? A város vezetése a már idézett tanácsi vitaanyagban felsorolja az 1995-ig mindenképpen megoldást kívánó feladatokat. A tervek mindegyike az infrastrukturális feszültséget hivatott enyhíteni, a város komfortfokozatát kívánja javítani. Meg kell oldani a Szuhai-domb szennyvízelvezetését, a Kakasdomb rekonstrukcióját. Legalább két iskolának tantermet, a nyugdíjasoknak garzonházat kellene építeni. Bővíteni és olajról pakuratüzelésűre kell átállítani a fűtőművet. Jelentős beruházásra van szükség az egész város szennyvízelvezetésének és szemételhelyezésének megoldására. Folytatni kell a szilárd burkolatú utak építését. A gond ott jelentkezik, hogy ezekre valószínűleg nincs és nem is lesz fedezet. Az újjáalakuló helyi önkormányzat saját bevételei, annak nagyságrendje még bizonytalan. Egyensúlyba kellene végre hozni lehetőségeinket és céljainkat. Mi a 40 millió forintos hitel fedezete? Mi a fenti célok fedezete? És ki tud ma ezekre a kérdésekre válaszolni? Pedig mindenképpen világosan kellene látnunk, mert szeretjük ezt a várost. Marczali Ferenc„Az eladósodott város” című írásunk kéziratát megmutattuk a városi tanács elnökének azzal, hogyha van hozzáfűznivalója, örömmel közöljük azt is. A következőkben az ő válaszát is olvashatják. 40 MILLIÓ FORINTOS HITEL Az eladósodott város A TANÁCSELNÖK SZERINT: Dombóvár nem áll a csőd szélén! Tisztelt Olvasó Mindenekelőtt üdvözlöm Dombóvár város társadalmát és benne e lap megindításának kezdeményezőjét, a Dombóvár és Vidéke Kulturális, Közéleti Egyesületet. E lap indításával a város társadalmának régi igényét valósították meg, bár hézagpótlóként városunk tanácsa 1972 óta hosszú éveken keresztül évi 4 esetben, majd a 80-as évektől takarékossági okokból évi 2 esetben adta közre a Városi Híradót, félezer példányban. A közelmúltban megjelent paksi és bonyhádi helyi újságban a tanácselnökök külön köszönthették városuk lakóit, ne vegyék rossz néven, nem rajtam múlott, hogy én csak egy válaszcikk keretében köszönthetem Önöket. Tisztelt Olvasó! Egy újság, benne egy-egy cikk hitelessége a mondanivaló valóságától függ, nem pedig attól, hogy így hírlik, vagy úgy hírlik. Márpedig „Az eladósodott város” című cikkhez elsőként is azt kell közölnöm, hogy a város tanácsa nem vett fel sem 40 milliót, sem 10 milliót az újdombóvári általános iskola rekonstrukciójához járó beruházáshoz, bár felhatalmazta tisztségviselőit, hogy amennyiben szükséges, keresse a hitelfelvétel lehetőségét is. Legutóbbi, szeptemberi tanácsülésünkön a lehetőségekről a tanácsülést tájékoztattuk, jelezve, hogy különböző hitelfelvételek mellett más (felsőbb tanácsi támogatás) lehetőség is fennáll. Nemcsak pontatlan, sértő is az a megállapítás és feltételezés, hogy a város teljesen eladósodott és a csőd szélén áll. Ha a cikk írója úgy fogalmaz, hogy az utóbbi években a város tanácsa nehéz pénzügyi helyzetet él át, úgy ez egybeesik az igazsággal. Mindnyájunk számára sajnos, hogy a magyar gazdaság áll a csőd szélén és ha csőd bekövetkezik, úgy akkor ezt Dombóvár város Tanácsa és egyetlen magyar város tanácsa sem kerülheti el. Felveti a cikk írója, hogy a választások utáni új testület mit fog kezdeni, milyen örökséget kap? A kérdésre sajnos kérdéssel kell válaszolnom. Milyen örökséget kapott az 1970-ben megalakult, történetében első városi tanács? Egy nagyközségi és ebben is infrastruktúrájában az átlagosnál jobban lemaradt települést, ahol többek között a belterületi utaknak mindössze 15%-a volt szilárd burkolatú, ahol a kereskedelem, az egészségügyi alapellátás, a foglalkoztatás lehetősége minimális volt, egy 1945-től 1965-ig terjedő pangási időszakot, melyet 1970-től 1980-ig egy rendkívül dinamikus fejlődés követett, melyről azért nem tud írni a cikk írója, mert akkor talán azt sem tudta, hol van Dombóvár. „Csak festettünk és mázoltunk, miközben a falak repedeztek” - írja. Igaz, erre is volt példa, de közben 3700 új lakás épült, ebben a „csődbejutott” városban, a város jelenlegi lakásállományának 45%-a. „Van jó, széles főútvonalunk, mégha az a város központját, hajdani főterét szelte-verte is szét”, — írja a cikk írója. Ha csak ennyire ismeri a közelmúltat, nehéz tovább vitatkozni. Mert vajon ki sajnálja azt az 5 m széles, balesetveszélyes átkelési szakaszt, a nyugati oldal disznó piacát, a csúf, porlepte szederfákat? Mit rombolt le a 4 sávos átkelési szakasz? Talán a Habuda borbély 100 éves, viharvert, megrogyott házát kellene sajnálni? Megemlíti Gunarast, de negatív értelemben, gyermekorvosok lesújtó higiéniai véleménye nyomán. Pedig a fürdőtelep higiéniája a 700 üdülőtulajdonos hozzáállásán, míg a fürdőé részben a Tolna megyei Víz- és Csatornamű Vállalat, illetve a fedett fürdőt fenntartó kórház dolgozóin és a fürdőt igénybe vevő vendégek fürdőkultúráján múlik jobbára. „Látszatvárosiasodásról” ír a cikk írója és felteszi a kérdést: kinek volt ez jó? Vajon kinek volt jó a Láng Gépgyár, a Csavaripari Vállalat, a Pátria Nyomda, a KIPSZER, a Mosonmagyaróvári Kötöttárugyár, az AFIT, a Pécsi Kesztyűgyár bővítése, bölcsőde, óvodák, általános iskola, szociális otthon, öregek klubjának létrehozása, hogy csak néhányat említsek a sok közül, mert ezeket is ez a várost „csődbejuttató” tanács segítette létrehozni. Ma, 1989 végén, 18 évi közfunkcióm, megszerzett sokoldalú tapasztalataim alapján néhány dolgot más módon javasolnék megvalósítani, bár a város fejlődésére, a 18 év eredeményeire — remélem — sokadmagammal lehetek büszke. Néhány dolog miatt lelkiismeretfurdalásom is van. Ilyen a Szakmunkásképző Intézet tornatermének elmaradása, egy végleges szeméttelep kialakításának elmulasztása, a sokak által említett, volt Korona rekonstrukciójának elmaradása. Tisztelt Olvasó! A város jövője, az itt élők jó vagy rossz közérzete nagyon sok mindentől függ. Egyik fontos tényező a város önkormányzatának jó fejlesztő és várost fenntartó és várost üzemeltető tevékenysége. A mára és a holnapra előremutató, a cikk írója által is említett tanácsi vitaanyag a Tanácsi Híradóban fog előreláthatóan még ez évben megjelenni. Az ott felsorolt és a város számára szükséges célok egyike-másikának forint-fedezetét sem én, sem más pontosan megjelölni nem tudja. Egy tény, hogy a város nem áll a csőd szélén, a másik tény, hogy a választások után kialakuló új testület ölébe sem fog hullani a szükséges források egésze. Egyik vagy másik cél megvalósítása érdekében sor fog kerülni hitelfelvételre is, mely egymagában nem valamiféle bűnös vállalkozás, hanem az önkormányzati gazdálkodásnak is mint minden más gazdálkodásnak elkerülhetetlen velejárója. A dolgok lényege nem a hitel felvételén, hanem annak célszerű és okos felhasználásán múlik, és ez nem így hírlik és úgy hírlik, mert ez Széchenyi Istvántól kezdve, fontos közgazdasági kategória. Vidóczy László Hedísch a lEígazdaág irt Már eddig több párt és szervezet is állást foglalt a mezőgazdaság szükséges átalakításáról. Ezzel kapcsolatos gondolataimat szeretném most gyakorló mezőgazdászként az Olvasóval megosztani. Én a mai viszonyok mellett az új földosztást lehetetlennek tartom. Nem ez a járható út! Mindez nagy veszélybe sodorná az agrárexportot és a hazai ellátást is! Ma a kizárólagos farmergazdálkodáshoz nincs megfelelő szaktudás, elegendő gép és elegendő munkaerő. Az elmúlt harminc évben lényegesen csökkent a magyar falu lakossága, így csökkent a szakképzett fiatalok száma is. A mai modern technológiákat, műtrágyázási és növényvédelmi eljárásokat nem ismerik az emberek. A mai munkagép- és erőgép-vezetők zöme csak a parancsokat hajtja végre, nem ismeri összefüggéseiben a gazdálkodás kérdéseit. Akik értenek a farmergazdálkodáshoz, azok már kiöregedtek, illetve lóval és kézierővel nem lenne eredményes a termelés. Kisgépek pedig jelenleg nincsenek. De hiányoznak a hitelfeltételek is, és még hosszan sorolhatnánk a farmergazdálkodást akadályozó körülményeket. A magyar parasztságot az elmúlt negyven évben többször is becsapták, sanyargatták. Érthető az emberek aggodalma, félelme minden iránt. Az új földosztás iránt is. Mi lehet a megoldás? A jövőt továbbra is a szövetkezeti gazdálkodásban látom. Természetesen ha a jövedelmezőség, a népességmegtartás úgy kívánja, az öt-tíz falu határában gazdálkodó óriási egységeket szét kell bontani. A szövetkezeten belül is alakulhatnak rész-, illetve kisszövetkezetek. Gondolok itt például a szállításban dolgozók, növénytermesztők, állattenyésztők, gépüzemelők kisebb egységeire, társulásaira. Azoknak a tagoknak is meg kell adni a lehetőséget, akik a farmergazdálkodást, az önállóságot választják. De tiltani kell a földdel való üzérkedést. Öt évig ne adhassa el a földet az, aki kivette, esetleges újraeladáskor a szövetkezetek élvezzenek elővásárlási jogot. Másik elképzelésem szerint részjegyeket, részvényesi formát kellene bevezetni, így is ösztönözve a tagságot a hatékonyabb munkára. Szükséges a termelőszövetkezetek felügyeleti szerveinek megújulása is. Ugyanígy meg kell újulnia az egész agrárképzésnek. A háború után sok helyen működött Gazdaképző Iskola, amelyben két évig tanulhattak a diákok. Ha farmergazdálkodást akarunk, ezeket az iskolákat újra kell szervezni. Mindezekből talán kitetszik: véleményem szerint a magyar mezőgazdaság alapja egy megreformált szövetkezeti forma lenne, amelyhez szervesen kapcsolódik a szövetkezeti formából kiváló, saját tulajdonon vagy bérleten alapuló, a szükséges gépekkel, hitel- és adófeltételekkel megtámogatott családi farmergazdaság. De a legfontosabb az, hogy visszaszerezzük a falu és a parasztember bizalmát és legyen bármilyen színezetű is a kormány, soha többet ne hagyja elveszteni azt. Bodó Imre