Dombóvár - Dombóvári Hirlap, 1918 (2. évfolyam, 1-18. szám)
1918-01-06 / 1. szám
II. ÉVFOLYAM Előfizetési ár: Egész évre . .16 kor. Fél évre . . 8 . Negyed évre . 4 . Egyes szám ára 20 fill, 1. szám TARSAD ALtIWI HETILAP megjelen minden vasárnap. Számot vetettél-e jó magyar népem ez újesztendő virradatán a múlttal, jelennel és jövővel ? A múlttal, melyből ezer év emléke különféléd varázsos melódiát. Bizton láttad a honfoglaló „széparcu“ magyarokat fergetegként beszáguldani a Kárpátok bérceiről; az Etsch melletti ütközet mondabeli hét gyászmagyarját. Az ékes középkor nagy Magyarországát az észak, kelet s dél világtájak magyar tengerbe hulló csillagaival, a sok sirhantos mohácsi sik szomorú fináléjával. A nótás kurucok tiz éves hősiességét a nagymajtényi sikon letörött zászlókkal. Alkarok és rendek gerinces magyarjait a bécsi kamarilla végtelen ármánykodásaival szemben. A Világosnál elbukó szabadságharcot — a kiegyezés utáni tüneményes kifejlődést. A jelennel, mikor fehér aggastyánok fogják fáradt kezükkel a földtáró ekeszarvát, bus özvegyek gramm szerint süthetik a magyar búza kenyerét férjük hősi halálának gúnyos elismeréséül; mezitlábas gyermekek fagyrózsás arcukra guruló könnyek közt imádkoznak csak múló elismeréssel kitüntetett atyjuk mielőbbi hazatértéért. Nagyjaink küzdelmét a kavargó politikában, az egy osztály által jogtalanul monopolizált demokrácia vajúdását az általános térfoglalásért. A szélesedő űr tátongó szakadékát a szegénység és gazdagság között. Évezredes osztályok koldusbotra jutását, újak hatalmasságát. A kávéházak pezsgőtengeres vigalmát, a hivatalnok osztály sírgödör mélységű letargiáját. A jövővel, melynek vissza kell hoznia az elveszett nagyságot, el kell tüntetni a meglevő szégyenfoltokat. Ha úgy nézünk a jövőbe, mint Árpád a hegygerincről belátott a Duna Tisza földjére, ha előljárunk minden népek közt, mint Mátyás és Nagy Lajos kortársai, — ha úgy lelkesülünk mint Rákóczi kurucai, — ha oly erősek leszünk, mint a rendi országgyűlések képviselői, akkor, csak akkor lehet orvosolni a jelen fájó sebeit, a jelszavak hamis uralmát, a sokak koldusságát. A szerkesztőség listáján kívül eső okból jelent meg lapunk három napi késéssel. Dombóvár, 1918. január 6. Szerkesztőség: Dombóvár, Sz. László-tér II. Kiadóhivatal: Hunyadi-tér 24. sz. Előfizetési dijak és hirdetések a kiadóhivatalba, a lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőségbe küldendők. Szilveszteri estély. Szilveszter estén Dombóvár jólelkű közönsége újból megmutatta, ha hozzá fordulnak rang vagyon és valláskülönbség nélkül siet filléreivel a nyomort enyhíteni és a szenvedés könnyeit letörölni. A főérdem elsősorban Szallos Jánosné úrasszonyt illeti, ki önzetlen és fáradhatatlan önfeláldozással minden idejét kizárólag az est fényes sikerének szentelte, — az úgynevezett menhelyi anyák karával egyetemben —. A rendezést a legszerencsésebb kezekbe rakták le, dr Piakovics Sándor uréba, ki páratlan tehetségével, sokoldalúságával oly kellemes estélyt rendezett, hogy bátran „Pinkovics estnek is nevezhetnénk. Magánszámaiban, úgy a többi szerepeiben kiváló sikert ért el. Ki is jutott neki a jól megérdemelt elismerés. Sokat várunk még ezen igazán agilis tanár úrtól a dombóvári közéletben és legyen meggőződve, hogy a dombóvári közönség is mindenkor értékelni fogja munkás tevékenységét. Reisz Irénke és Kopacsek Ervin úgy adták elő a „Pufi és a sótartó“ dialógot, hogy minden túlzás nélkül egy végzett szininövendéktől sem várhattunk volna jobb előadást. Ki kell emelni Reisz Irénke úri leánynál azon áldozatkészséget, hogy beugrani szíves volt egy, az utolsó percben akadályozott szereplő helyett. Előadásán senki sem vette észre, hogy a színpadra lépés pillanatában helyettesít valakit. Zavar nélkül, az ő megszokott otthoniasságával és kiváló ügyességével játszotta végig a reászakadt szerepet. Egyedül. Irta : Jjús jfnna Jtfária. Csöndes, magányos délután. A napnak derűs aranya olyan bágyatag. Nincs tüze, forrósága. Haldoklik. Istenem, ilyenkor olyan jó megfakult, gyűrött, régi írásokat újra elolvasni, olyan jó egy-egy szóra megrezdülni, elborulni, sírni, zokogni egyedül, elhagyottan a sejtelmes csendben. Ezek a percek — mint drága aranykelyhek — szinültig megtelnek a remegő boldogság tiszta italával. Máskor úgyis olyan nehéz az élet. Nehéz és csüggeteg. Ami édességet nyújtott is fiatalságomban, annak lassankint az emléke is elhomályosul. Szürkül, ködbe vesz, mint magányos utas árvaságában. Fakó, színtelen ködkép száll felém a rég elvesztett, rég eltemetett illúziók gyászfátyolán át. De mi lesz, Uramisten, ha még az emlék is elhagy ? Ha már nem tudok elszoruló szívvel,elfojtott, titkos zokogással nevedre emlékezni ? Ha majd fájdalmasan, szomorú lemondással sem gondolhatok rád, mert szerteszáll az a halvány arany sugár is, amely eddig hozzád fűzött? Ami nékem hajdan tiszta szépség, költészet, élet, lelki felemelkedés, arany boldogság volt, hát ez a gyönyörűséges tündérálom is semmivé lehet ? 0, kisgyerekként féltem kósza vágyaimat, titkos álmaimat, amelyek testet öltenek. Álmok maradnak, örökké színes, ragyogó meseálmok, illúziók, csendes elgondolások őszi alkonyok szomorúságában. 0, az én álmaim . . . Gyászban született Böttön tragédiám vissza-visszatérő kisértetei. Benne élednek újra a múlt göröngyös golgotajárásai. Tövises utak szaladnak előttem, elszálló sóhajok suhannak tova, ki nem mondott szavak kezdenek zenélni, el nem mesélt mesék vissza zokogó szólamja bujdosik szivem táján, ha élelem álmaira gondolok. Nekünk az érzés boldogsága is csak könnyfátyolos szemsugarakban csillanhatott meg. Mi a vágyakra, az álmokra, az illúziókra is sírva bukkantunk. Miért is kellett épen nekünk lekésni az élet tavaszi pompájáról ? Nekünk csak dérüttötte, zúzmarás virágokat osztogattak forró tüzű, vérpiros, lángoló beszédű rózsák helyett. Pedig ragyogott akkor is a napsugár, trillás madárfütty zengett a lombok közt, édesen gyöngyözött a lánykacagás. Csak mi nem láthattuk, csak mi nem hallhattuk ... Számunkra elborult a napsütés ragyogása, gyászdallá vált a madárének, halotti muzsika a leánykacagás. Mi akkor temettünk, mi akkor gyászoltunk legmélyebben, mikor az élet fakadt köröttünk. Most már érzem, nem láthatlak téged soha álomhercegnek, csak szomorú szemű, lehajtott fejű, érzéseit visszaparancsoló embernek. Nincs szívemben remény, hogy valamikor várhatlak napsugaras délutánokon boldog, önfeledt kacagással kék virággal díszített fehérfüggönyös lány azobámban. Minden hiába . . . De mi lesz, ha az emlék is elhagy ? Ha már a visszatérő emlékképek is megfakulnak, beporosodnak ? Félek az ürességtől, a magánytól, a fájó csendtől, a hallgatás kínos zenéjétől. Félek, hogy komor kripta lesz lelkem aranyos temploma. Félek, hogy a végtelenbe hal a praeludium meglepett akkordja is s engem rabul ejt a vak sötétség és lelkemre esik mázsás súlyként, ha ki talál aludni a csendesen égő örökmécs ... ó. mi lesz, ha egyedül maradok s még drága, finom aranypor se hull félben maradt, elcsendesedett életemre ?,,