Kiskundorozsma - Dorozsmai Napló, 2010 (21. évfolyam, 1-12. szám)
2010-01-29 / 1. szám
AI NAPLÓ www.kiskundorozsma.hu/dorozsmainaplo 1if KÖZÉLETI LAP • ALAPÍTVA 1990-BEN • XXL ÉVFOLYAM 1. SZÁM • 2010. JANUÁR 29. A politikai gondolkodás eltorzulása és elsorvadása, valamint a közügyektől való, össztársadalmi szinten jelentkező tendenciózus elfordulás - köszönhetően elsősorban az állampolgárok politikaitársadalomelméleti tudatlanságának, tájékozatlanságának azt eredményezi, hogy az olyan alapvető fogalmakról, mint a „demokrácia”, a „pluralizmus", a „konzervativizmus” vagy a „liberalizmus”, rendkívül torz, felszínes, olykor pedig előítéletes tudással rendelkeznek. A nyugati típusú, plurális demokráciának nevezett államokban is jelenlévő problémáról van szó. A helyzetet súlyosbítja, hogy még bizonyos politikusok is képesek hajmeresztő dolgokat „belelátni” olyan fogalmakba, amelyek a közvélekedéssel ellentétben jól körülhatárolható jelentéssel bírnak. Megjegyzendő, hogy a politikai szélsőségek (jobbról és balról egyaránt) olyan társadalmi élősködők, amelyeket a tudatlanság és az unintelligencia éltet. Nem is csoda, hogy élnek és virulnak. Az egyetlen módszer, amellyel a tudatlanságot, az alantas gondolkodásmódot, a dolgokat leegyszerűsítő látásmódot és a zárt logikájú világnézetek terjedését enyhíteni lehet, az a stabil, megbízható forrásból származó tudás terjesztése és befogadása. Az ocsút a búzától, vagyis az információt a dezinformációtól, az objektív tényadatot a szubjektív véleménytől azonban nehéz elválasztani. Mivel az úgynevezett „negyedik hatalmi ág", a média általában alkalmatlan e feladatra (és ezt több évtizeden keresztül rendületlenül, újra és újra bebizonyította magáról), a társadalom zuhanó értelmi szintjének kézbevétele egy nagyon speciális társadalmi „rétegre", az értelmiségiek csoportjára hárul. Általában „értelmiségi" alatt a társadalom azon tagjait értjük, akik szellemi munkát végeznek, magasan képzettek és műveltek. (Hogy mennyire egyéniség, önálló személyiség valaki, nem kritériuma az értelmiségi létnek, sajnos.) Azonban e kifejezés sokkal plasztikusabb annál, hogy a társadalom egyes rétegeit, osztályait le tudnánk fedni vele. Manapság már attól értelmiségivé válhat bárki, ha önmagát értelmiségiként írja le. Az értelmiségi magas rendű tudományos munkát végez, ám azzal az igénnyel is fellép, hogy politikai kérdésekben a nemzet lelkiismeretét testesítse meg. Amellyel kapcsolatban még nem lenne semmi kifogás. De: az értelmiségnek nem feladata politikai szerepek vállalása, illetve az aktuális politikai közügyekben való részvétel kompromittálja az értelmiség fő feladatát és célkitűzéseit. A filozófia, a szociológia, a politológia stb. politikai célokra való felhasználása és eltorzítása az összeférhetetlenség olyan súlyos esete, amelyet Julien Benda hírhedt könyvében az írástudók árulásának nevez. Miközben az értelmiségi a közéleti tevékenységébe is bevonja politikai nézeteinek hangoztatását, hajlamossá válik arra, hogy átvegye a kevésbé tájékozott, kevésbé művelt, vagy csupán politikailag megfontolt, akár populizmusnak is nevezhető sematizmust vallók nézetét, amely során a valóság milliónyi színárnyalata fekete-fehér sivársággá szegényül, és a világ bonyolult dolgai látványosan egyszerűbbé degradálódnak. A sematikus gondolkodás tetten érhető az élet minden területén, így a politikai közgondolkodásban is. Az értelmiség, engedve a sematizmusnak, beépíti saját tevékenységébe, és mintegy felerősítve azt elhiteti a nálánál kevésbé okosnak mondott tömegekkel, hogy amit ő képvisel, az köszönőviszonyban áll a valósággal. Egy értelmiségivel szemben ez megbocsáthatatlan, és sokkal nagyobb bűnt követ el, mint az ugyanabban a sémában gondolkodó átlagember: szakmai tekintélye mögé bújva gyakorolja intellektuális doktrínáját, és mint tanult, szélesebb látókörrel és kritikai érzékkel rendelkező szakemberre, ha nem is néz fel, de ráhagyatkozik a tömeg. A ló másik oldalára azok az értelmiségiek esnek át, akik elefántcsonttoronyba menekülnek, megnémulnak, hallgatnak, passzivizálják magukat és közéleti csőlátással nem méltatnak figyelemre semmi olyasmit, amely nem része perifériális magánügyeiknek. Az apolitikus értelmiségi magatartással még nem is lenne semmi gond; az úgynevezett „szabadon lebegő értelmiséginek", aki nagy figyelmet fordít arra, hogy távol tartsa magát az aktuálpolitikai ügyektől, még egyáltalán nem muszáj kivonnia magát az apolitikus közügyekből. A szabadon lebegő értelmiségi bátran lehet civil szervezet tagja, bátran vállalhat önkéntes munkát, bátran szánhat időt társadalmilag fontos feladatok elvégzésére. Ha végig kellene néznünk szűk pátriánk egyébként gyászosan alacsony létszámú, értelmiséginek nyilvánítható lakóin, vajon az elkeseredésre melyik szolgáltathatna nagyobb okot: az aktuálpolitikai szörcsögés, vagy az állandósult lakatellenőrzés elefántcsonttornyuk ajtajának zárján? Hány kézre lenne szükségünk, hogy megszámoljuk a tetterős, nyámnyila kifogásokat nem hajkurászó művesteket? Szükségünk lenne vajon mindkét kezünkre? Az olyan közéleti tevékenységek, mint például egy újság szerkesztése, arra biztosan megtanítja az embert, hogy szembenézzen a legteljesebb mértékben minimalizált szolidaritással és segítőkészséggel. Ne csodálkozzunk azon, hogy mikro- és makrotársadalmunk kuka értelmiségijei jelenleg a közösség legrosszabb tanítómesterei. Vagy hallgatnak, vagy pedig zöldségeket fecsegnek. Ezért aztán mindennél jobban meg kell becsülni az olyan, társadalmilag hasznos elméket, akik erőn felül próbálkoznak (függetlenül attól, hogy mekkora sikerrel) a társadalom megjavításával, az ostobaságnak való minél nagyobb károkozással, a racionális és mérlegelő gondolkodás példamutatásával. Ha erre a tudatlanok nem tartanak igényt, talán elvitathatóvá válik bármely joguk arra, hogy a jelenlegi, kevésbé előnyös helyzetükön siránkozzanak és annak előidézését másra kenjék. SOMOGYI GÁBOR Az eltűnő értelmiség HAVI GONDOLAT „A világnézet tudós épület, amelyben az ember elrejti szorongásait." [Hamvas Béla) Az üzenet Oly korban élek én, amikor Kossuth Lajos leghíresebb vezércikke, a Cassandra levél záró része legalább annyira aktuális, mint akkor volt, amikor íródott. Az újév kezdetén, a kultúra napjának hónapjában, választások előtt állva elevenítsük fel, olvassuk sorait okulva, erőt merítve büszkén emelt fővel. „Kötelességem megtörni hallgatásomat, nem avégett, hogy vitatkozzam, hanem hogy Isten, a Haza, s az utókor nevében esdekelve felszólítsalak, nézz körül magasd államférfiúi tekintettel, s fontold meg a maradandó következtetéseket, melyek felé vezeted a hazát, melynek élni kellene, midőn a mi csontjaink már régen elporlottak. A hazát, melyben nemcsak a jelen röppenő percét, de a változhatatlan múltat s a közelgő jövőt is szeretnünk kell. Ne vidd azon pontra a nemzetet, melyről többé a jövőnek, nem lehet mestere! Megőszültem a tapasztalásokban gazdag szenvedések iskolájában, az évek súlya s a bú és bánat alatt. Nem személyes érdek, nem ingerültség, nem fontoskodási viszketeg szól belőlem. Nekem személyemre nézve nincs semmi várni, nincs semmi kívánnivaló, sem a nemzettől, sem az élettől. De keblemben fiatal eréllyel él s fog élni halálomig a kötelesség érzete Hazám iránt. E kötelességérzet ösztönöz felszólamlásra. Bocsásd meg azt a kútfő kedvéért, melyből eredeti. Ha a siker megnyugvását nem vihetném magammal síromba, hadd vihessen legalább magammal a reményt hazám jövendője iránt. Ne vezesd hazánkat oly áldozatokra, melyek még e reménytől is megfosztanának. Tudom, hogy a Cassandrák szerepe hálátlan szerepek. De te fontold meg, hogy Cassandrának igaza volt!" Nem szabad hagynunk, hogy feledésbe merüljenek, inkább álljanak példaképül azok a nagyok, akik a szentistváni hazáért minden ízükkel-vérükkel küzdöttek. S. GRANDPIERRE CECÍLIA