Kunszentmárton - Kunszenti Hírek, 2002 (15. évfolyam, 1-20. szám)
2002-04-16 / 6. szám
8 TESTVÉRVÁROS Kunszentmártoni Hírlap TESTVÉRVÁROSI KAPCSOLAT CSÍKSZENTMÁRTONNAL Erdélyben jártak középiskolásaink Erdély. Már megint mondhatnák sokan. Végre újra hallunk róla - mondhatnák mások. Valóban, döcögősen ugyan, de mégis működik a testvérvárosi-testvériskolai kapcsolat Csíkszentmárton és városunk között. Az Oktatási Minisztérium által meghirdetett Julianus Testvériskola Program pályázatának és Városunk Önkormányzatának köszönhetően a Veress János Szakközép-, Szakképző Iskola és József Attila Gimnázium csapata látogatást tehetett testvértelepülésünkön, mindenek előtt az ottani középiskolában. Ezek a látogatások évről évre nehezebben valósulnak meg, aminek sajnálatos módon anyagi okai vannak, így nagy örömmel vettük tudomásul, hogy felélénkíthetjük ezt a kapcsolatot. Az utazásra 2002. február 9-16. között került sor. Negyvennégyen indultunk kora hajnalban a 650 km-es útra. Utazásunk szomorkásan, cseperésző esőben kezdődött, de ahogy haladtunk célunk felé, az égbolt is egyre derűsebbé vált. Útközben több helyen is megálltunk, körbejártuk a nagyszalontai Csonkatornyot, amely már korántsem csonka, és Arany Jánosra emlékeztünk. Megnéztük Csúcsán a Boncza-kastélyt, ahol Ady Endre megismerkedett Boncza Bertával, Csinszkával. Megálltunk a Sebes- Körös forrásánál, sőt ittunk is belőle! Tinódon és Radnóton átutazva újabb két magyar költőnkre emlékeztünk. Látogatásunk a farsang jegyében telt. Megismerkedtünk olyan kifejezésekkel, amelyek eddig csak néhányunk számára voltak ismertek. Ilyen volt például a húshagyó kedd, hamvazó szerda, kövér vagy zabáló csütörtök. Ezen a napon, a húsvét előtti nagyböjt előtt még egy utolsó mulatságot rendeznek, hogy elfogyjon mindaz a finomság, amit a farsang alatt készítettek. Vagyis ezeket mind „felzabálják", ezért nevezi a néphagyomány ezt a napot zabáló csütörtöknek. A testvériskola diákjaival való találkozásra hétfőn került sor. Ez a nap számukra tanítás nélküli munkanap volt. A farsangot búcsúztatták hagyományos vetélkedőjükkel, amelyen minden osztály egy 5 fős csapattal képviseltette magát. A játék során vendég és vendéglátó egyaránt jól szórakozott annak ellenére, hogy a vicceket, a paródiát - vagy ahogy ők mondták, a mímelést - eltérő kultúránk miatt nem mindig értettük pontosan. Meglepődve tapasztaltuk, hogy a Kossuthról szóló feladat megoldása mekkora nehézséget okoz vendéglátóinknak, de mint kiderült, náluk ez nem középiskolai anyag, és csak hosszas utánajárással tudták beszerezni azt a néhány forrást, amiből felkészültek a vetélkedőre. A játékban végül a második helyen végeztünk, és csapatkapitányunk, Józsa László (11. m) a „rögtönzés nagymestere” címet is elnyerte. Vendéglátóink ebédre farsangi fánkkal kínáltak bennünket, délután pedig a középiskolát tekintettük meg. Érdekes és kicsit mesebeli volt a látvány, hiszen ott még cserépkályhával fűtik a tantermeket, és az iskolapadok is legalább százévesek. A tudásuk azonban sokkal frissebb, az ott tanító tanárok meséltek a matematika és a magyar érettségi követelményekről, és meg kellett állapítanunk, hogy sokunknak nehézséget okozott volna egy ottani vizsga letétele. Másnap Nagykászonba látogattunk, Csíkszentmártontól kb. 25 km-re. Ez az öt faluból álló településegyüttes volt Veress János szülőhelye, akiről iskolánk szakközépiskolai tagozata a nevét kapta. Itt Barta Gábor polgármester úr fogadott bennünket, mesélt a falu történetéről, a lakók megélhetési lehetőségeiről. A faluban tett rövid séta után a templomdombra értünk. Kászonaltíz temploma erődtemplom, az épületet megerősített fal veszi körül. Ezen a falon van elhelyezve Veress János emléktáblája, melyet Kunszentmárton lakosságának képviselői helyeztek el 1997-ben. A hazafelé vezető úton még egy élményben volt részünk. Pár percre megálltunk Nyergestetőn, aminek a neve Kányádi Sándor verséből lehetett ismerős: „Úgy is hívják, Nyergestető,/ az egyik kengyelvasa Kászon, a másik meg, az innenső/ itt csillogna Csíkkozmáson.” 1849. augusztus 1-én székely csapatok tartották ezt a szorost az orosz-osztrák haderőkkel szemben, meg is védték volna, ha nem árulják el őket. Szép emlékműve van a csatának, de sokkal megrázóbb a tömegsír fenn a fenyők között. Az idelátogató emlékezők apró kereszteket helyeznek el a síron, így tisztelegve a hősök előtt, akik „úgy haltak meg... /mind egy szálig olyan bátran,/ mint az a görög háromszáz/ Thermopüle szorosában./ Nem tud róluk a nagyvilág,/ hőstettükről nem beszélnek./ Sírjuk nem őrzi legenda, dicsőítő harci ének,/ csak a sírjukon nőtt fenyők/ fönn a tetőn a nyeregben,/ azért zöldell az az erdő/ egész Csíkban a legszebben.” Néhány kirándulásunk sajnos meghiúsult az időjárás miatt, de azért sok mindent láttunk. Megnéztük Csíksomlyón a Mária-templomot. A templom csodatévő Mária-szobra évszázadok óta vigyáz a székelyekre. Ha vész közelgett, a szobor könnyezni kezdett. Vendéglátóinktól megtudtuk, hogy aki a szobor lábát megsimogatja, annak Mária teljesíti a kívánságát. Kivétel nélkül mindannyian éltünk a lehetőséggel. Egy napot arra szántunk, hogy bejárjuk a környék nevezetességeit. Ellátogattunk Farkaslakára, ahol Tamási Áron sírját néztük meg, és megálltunk Orbán Balázs sírjánál is Szejkefürdőn. Kicsit utaztunk az időben is, nemcsak térben, hiszen a sírhoz egyre régibb székelykapuk alatt lehet eljutni. A búcsúvacsorára és mulatságra testvériskolánk diákjaival „zabáló csütörtökön" került sor. Ennek egyik oka az volt, hogy pénteken a bentlakó diákok hazautaztak, a másik pedig, hogy nagyböjt alatt nem szól a zene sem. Az igazgatónő búcsúztatott el bennünket, és a közös vacsorát közös diszkó követte. Az utazás azonban nemcsak a testvériskolai kapcsolat ápolásáról szólt, másik nagy célunk a sízés volt. Nem mondhatjuk egyöntetűen, hogy régi szenvedélyünknek hódoltunk, hiszen a csapat nagy része most próbálkozott első ízben ezzel a sportággal. Sajnos, ebben az évben nem tudtunk annyi időt a hegyen tölteni, mint a korábbiakban, ennek fő oka az időjárás volt, de így is felejthetetlen marad számunkra. Élményekkel telve indultunk haza. Ez a nyolc nap igazi csapattá formált bennünket, j Egy emberként fogadtuk meg, hogy amint tehetjük, visszatérünk Erdélybe. Pintér Edit \