Mezőszilas - Kisbíró, 1993 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1993-02-05 / 1. szám
2 1920 nyarán alig töltöttem be tizedik életévemet, mikor véget ért a gondtalan gyermekkor és ki kellett repülni a meghitt családi fészek dédelgető melegéből, és egy idegen város ismeretlen világába kellett mennem, hogy folytathassam tnulmányaimat. Egy kis idegenkedés és némi tépelődés után így kerültem 1920. augusztus végén Somogyország virágos szép fővárosába, Kaposvárra, ahol szigorú felvételi vizsga sikeres kiállása után gimnáziumi polgárrá avatták. Az első hónapok bizony nagyon kérlelhetetlen lassúsággal és keservesen teltek, mert a környékbeli utcák gyermekei nagyon sokat csúfoltak azért, mert én nem az ("ő-ző) somogyi nyelvjárást, hanem a zárt ("E" betűs) Veszprém megyei “tájszólást” beszéltem. De legjobban azért gúnyolódtak, hogy “Szilasbalhás” vagyok. Ezeknek a gyerekeknek halvány fogalmuk sem volt arról, hogy mit ér a közel 20 ezer holdas Szilasbalhás, mely majdnem akkora területen fekszik, mint egy kisebb Somogy megyei járás. A gúnyolódás miatt nagyon sokat bánkódtam, de rövidesen vigaszt találtam abban, hogy egy Várpalotáról Kaposba költözött fiúnál megláttam egy un. “Veszprém megyei Kistükröt”, melyből örömmel azt olvastam, hogy “Szilasbalhás ősrégi színmagyar nagyközség, melynek óriási határában kitűnő búza terem”. Nagyon boldog voltam, hogy ezeket a sorokat felfedeztem és büszkén dicsekedni tudtam szülőfalummal, melyről oly keveset tudnak Somogyban, ill. Kaposváron. Másodikos koromban egyszer nagyon kezdett gyötörni a fogfájás, ezért elhatároztam, hogy keresek egy fogorvost, aki megszabadít a kínzó fájdalomtól. A Kaposi fő utcán a Kupa pince és a Magyar cukrászda között találtam egy fogorvosi rendelőt. Az volt az orvos táblájára írva, hogy “dr. Magyar Imre kórházi fogszakorvos, rendel 5-7-ig” Összeszedtem minden bátorságomat és felmentem az első emeleten lévő rendelőbe, ahol egy barátságos tekintetű férfi fogadott. Illendő köszönés után azzal kezdtem S mondókámat, hogy “naon fáj a fogam”, mire az orvos azt kérdezte tőlem: “ugye te nem somogyi vagy?” - mire én büszkén azt feleltem: “ nem én, az én szülőfalum a Veszprém megyei Szilasbalhás”. Az orvos erre azt válaszolta: “hisz mi akkor földiek vagyunk, mert én is Szilasbalháson születtem és a rokonaim most is ott élnek”. Megtörtént a fogműtét, s a doktor úr egy fillért sem fogadott el tőlem, sőt még egy papír ötkoronást is adott, hogy legyen tízóraikra pénzem, és meghatottan mondta, hogyha bármikor fogászatra kell mennem, bizalommal keressem fel a rendelőjét. Ez a váratlan zsebpénz nagyon jól jött, mert hónapokig tudtam venni egyegy szelet köménymagos barna kenyeret, melyet a pedellusunk, Berranger Gyuri bácsi árusított a tízperces szünetben. Talán harmadikos lehettem, amikor az ifjúsági könyvtárban kezembe került egy vaskos kötet, mely a színészet fejlődéséről szólt. Olvasgatni kezdtem, és ekkor boldogan fedeztem fel szülőfalum nevét, mely ugyan eléggé lekicsinylően nyilatkozott “a szilasbalhási vándortruppról”, mely 1841. július végén és augusztus elején végig koldulta Ozora, Szilas, Simontornya, Czerce és Sárbogárd kocsibeálló félszereit, melyekben a Szepesy Károly vezette 6 tagú társulat szerepelt, s egyik tagja Petőfi Sándor volt. A kétes dicsőségű szöveg ellenére nagyon megörültem, hogy Petőfivel kapcsolatban olvashattam szeretett szülőfalumról. 1925-ben került a kezembe az egyik pesti újság képes melléklete, melyben kitörő örömmel bukkantam rá a szilasi oroszlános hősök szobrának fényképére, és boldogan lobogtattam osztálytársaim előtt a képeslapot, mely szülőfalum szép emlékművének felállításáról tudósított. Az ilyen örömök végtelenül boldoggá tettek és feledtették velem azt a soksok tűszúrást, mely a kissé furcsa nevű szülőfalum nevéből fakadt. Én igyekeztem túltenni magam a hántásokon és szorgalmasan tanultam, hogy tandíjmentességemet megtarthassam. Hatodikban több tárgyból is jeles osztályzatom volt, egyik jóbarátomat, Szabó Jóskát pedig Antoni tanár úr el akarta vágni kémiából. Ezért arra kértem a tanár urat, hogy jelesem helyett adjon nekem kettest, és engedje át szegény Szabó Jóskát. Kérésem félig-meddig meghallgatásra is talált, mert jelesemet “jóra” szállította le a tanár úr, és irgalmatlanul megbuktatta Jóskát. Csak az augusztusi pótvizsgán sikerült nagykeservesen átvergődnie vagy átcsúsznia. Én a vasúton túli Donner városban laktam, melyet a sínek felett épült “repülő vashídon” át lehetett megközelíteni. Negyed órákig tudtam bámulni a vashíd alatt pöfögő mozdonyokat, és vágyakozva néztem Szilas felé, illetve a Simontornyára közlekedő vonatokat. Minden alkalommal megvettem a vasúti menetrendet, hogy tudjam miként juthatok haza. Egyszer egy olyan menetrend is megjelent, mely a közúti postájára?1 tokát tartalmazta. Itt olvastam Szilas nevét és ekkor tudtam meg, hogy a mindössze 8 kilométeres postajáratnak az az érdekessége, hogy három postaigazgatóságot érint, ugyanis Simontornya a pécsi, Igaz a budapesti és Szilas a soproni postaigazgatósághoz tartozott. Ez a kis hír is megbizsergette szilasi szívemet, és örömmel töltött el. 1928-ban lejárt a keserves 8 esztendő, sikeresen leérettségiztem jórendű eredménnyel és beiratkoztam a Pázmány Péter Tudományegyetem Jog és Államtudományi Karára. dr. Horváth Zoltán Jóakaratú, bölcs tanácsok ezek minden olyan ember számára, aki falujától távol, idegen emberek közé, ismeretlen környezetbe kerül Ajánlom megszívlelni a most falujuktól, iskoláiktól, szüleiktől távol kerülő, pályát választó nyolcadikosainknak. A fenti sorokból kicsendül hogy milyen erőt, lelki támaszt jelent a falunk neve, nevének ismerete a számunkra idegen emberek előtt. Olyan gyökér ez, amely ideköt, de a távolban is erőt ad. a Szerkesztő FALUTÖRTÉNET LÉLEKBEN SZILASI MARADTAM. \ h