Szántód - Szántódi Hírlevél, 2001 (5. évfolyam, 1-4. szám)

2001-03-01 / 1. szám

2001. I. negyedév Szántód Község Képviselő-tesületének lapja ~kÖaötas C^áncot soíaival köszön­t­jük kedves női olvasóinkat. „ lAíjij átadjon szeretetek, mint a tűz slénife* ntenege: mindente etji/^otmán. ^Akik közéd jönnek hozzád, azokra több essék <fénifedből és mederedből, mint akiknek nincs szükségük tetád. Családtagjaid, mindennapi társaid és a hozzád­­ fordulók odí­anok deijifenek számodra, mint a kályhának a szoba, medifnek meder­it és élé rend­elik. Reviczky Gyula: Petőfi szobra előtt Virágokat nem ültettek sírodra, El nem temettek, mint a holtakat. Nem tudni, hogy leszúrva, letiporva Vesztél-e el, vagy Isten elragadt. Néped csak bámult, meg se­ könnyezett. Petőfi nem halt meg, csak elveszett! Örök dalokat hagyva szíveinkben, Fölszállt az égbe, mint egy régi isten. Nem zengett szebb dal magyar ifjú kobrán, Hőbb lángolás szívét nem tölte be, Kard volt kezében, homlokán borostyán; Egyik halála, másik élete. Nemtől kéz látszott vezetni őt; Csodáljuk a sors által is dicsőt. Regealakká vált, mert így kívánta ő és az ég, a dalnokok barátja. Emléke ércnél, márványnál szilárdabb. Mint szabadsághős, népe dalnoka Nincsen kitéve vésznek, pusztulásnak; Egész világ immár az ő hona. Lehull a kő, elhervad a babér; De ő minden dalában visszatér, És millió magyar szívébe vésve, Hevít, gyújt nemzedékről nemzedékre. Te minden tűznél forróbb lelkű látnok, Ki elhulltál a hősi harc alatt; Ki feláldoztál hírt, nőt, ifjúságot Magyar hazádért, mely nem volt szabad; Kit hányt-vetett a tél forgószele, Te örök vágyak lázas embere: Ó, nézz alá, ó, nézz le a magyarra, Petőfi Sándort hogy mily nagyra tartja! Ó, nézz le s lásd, hogy nem haltál hiába, Hogy a magyar nép küzd, fárad, remél. Nem kétkedik már senki, csak a gyáva, Hogy a magyarnak szebb jövője kél; Hogy százados balsors nem ölte meg, Hogy edzve mostan kezd új életet; Mert meg nem fogyva számban és erőben El a magyar még, bízik a jövőben! Pató Pál úr munkához lát serényen; Röste­lli, hogy soká' lustálkodott. A magyar nemes ősi renyheségben Nem mondja már: Paraszté a dolog! Költőnek, honfiúnak szobrot állít; Árpád apánk szép nyelve felvirágzik. Új élet forrong ott a Tisza hátán, S a nép immár nem él lomhán, se gyáván. A sutban egy hever csak;­­ hadd heverjen! Az ősök kardját rozsda verje ki. Hadd érjenek nyugodtan, munkacsendben Malasztos békekor gyümölcsei. Petőfi nyelve zengjen egyedül Testvéri nép közt e hazán belül, S ragyogjon tiszta fényével fölötte A szabadság szent napja mindörökre! n­ ap­i köszön­tő

Next