Visegrád - Visegrádi Hírek, 1995 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1995-01-01 / 1. szám
2 1995. január VISEGRÁDI HÍREK dr. Szandtner Egon: , GYERMEKKOROM VISEGRÁDJAIV. Amíg arra csak egy mód volt, a révészek a Kövesddel az átkelő járatot fenntartották. A Kövesdnek gőzgépe jellegzetes, mondhatnám puffogó hangot adott. Mikor a jégtáblák között közlekedve olykor nekiment egy jégtáblának és az a hajó futását egészen lelassította, a gőzgép puffogása is nagy mértékben lelassult, szinte nyögött a masina, míg ismét fel tudta venni a normális fordulatszámot. Ha az erős zajlás miatt a hajót be kellett állítani a Bergmann-sziget mögé, számolni lehetett azzal, hogy hamarosan beáll a Duna. Akkoriban természetesnek találták a hatóságok azt, hogy az emberek a beállt Dunán át akarnak menni a túlpartra. Amikor a Duna beállt, rendszerint kidobálták, hogy mindaddig, míg a közlekedési út nincs kijelölve, a jégre rájárni tilos. Amint azután már biztosan állt a jég, nem kellett tartani attól, hogy megcsúszik, hivatalosan kijelölték az átkelés útvonalát. Úgy emlékszem, hogy ezt egy három főből álló „bizottság” végezte: egy révész, a kisbíró és egy csendőr. Az út kijelölésének lényege az volt, hogy biztosan ott lehetett közlekedni, ahol a jégtáblák egymáshoz értek, ugyanis a beállott jégtáblák vastagsága legalább 20 cm-es vastagságot érte el. Azokon a területeken viszont, ahol a szabálytalan alakú jégtáblák nem feküdtek egymáshoz, szintén befagyott a Duna, de itt a jég vastagsága lényegesen vékonyabb volt, mint a jégtáblák vastagsága. Ha valaki alatt beszakadt a jég, az sohasem a jégtáblák felületén volt, hanem az azok közötti felületeken. Amikor tehát az utat kitűzték, rőzseágakat szúrtak le és ezzel jelölték a követendő útvonalat. Volt, aki saját veszélyére már az út kitűzése előtt is ráment a jégre. Ha volt esze, úgy hóna alá egy hosszú rudat fogott, hogy ne süllyedjen a víz alá, ha történetesen a jég beszakadt volna alatta. A zajlás megindulása előtt a Duna rendszerint áradt. Ennek természetes következménye volt, hogy a part és a jégtakaró között a kapcsolat megszakadt, a part mellett szabad vízfelület képződött. Amíg ez a távolság kevés volt, pallóval hidalták át, ha nagyobb lett, a révészek csónakkal biztosították a kapcsolatot. 1956-ban is beállt a Duna. A dunaharaszti földrengés miatt sok gyermeket helyeztek el ideiglenesen a visegrádi üdülőkben. Egy idős parasztbácsi jött a vonaton, hogy unokáját meglátogassa. A vasútállomásnál csatlakozott a Visegrádra menőkhöz és szorgalmasan ropta lépteit a beállott Duna jegén. Egyszerre kitört belőle: „De szép nagy legelőjük van maguknak itten!” Mikor megtudta, hogy az nem legelő, hanem a Duna jege, leült, és nem lehetett lábra állítani. Úgy hallottam, szánkón húzták mindaddig, míg az öreg meg nem győződött, hogy az, ami a lába alatt van, nem jég, hanem föld. * Árvizek Amíg a Dunán és mellékfolyóin egyáltalán nem, vagy alig voltak duzzasztó gátak, a dunai kertekben törvényszerűek voltak az árvizek. Szinte minden évben „feljött a Duna”. Vagy jegesár formájában, mert a Szentendrei-sziget csúcsánál, míg a Nagy Duna-ágban a 20-as években megkezdett szabályozás nem éreztette hatását, igen gyakran keletkezett jégtorlasz, akkor pedig szinte óráról órára emelkedett Visegrádnál a Duna szintje és elöntötte a Duna- kerteket, vagy a zöldárnál, a nyár elején, vagy közepén, az időjárástól függően. Valamikor a huszas évek közepén a zöldár jóvoltából 4-6 héten át állt a kert víz alatt. A csónakokat is a kertben kötöttük ki. Érdekes módon a vízállás alig ingadozott, a kertben összetákolt csónakkikötőt alig kellett hosszabb időn át helyéből elmozdítani. Ebben az évben még az almát is a csónakból szedtük. Az árvíz a Fő utcára először a kápolnánál jött ki. Valamikor az ötvenes években oly magas volt a víz, hogy a kápolnánál 30-40 cm mély volt. A község két fele el volt egymástól vágva. A kórház gumikerekű kétlovas táblás kocsija tartotta fenn a kapcsolatot a község és az alvég között. Az Újságíró Üdülő épületének oldalában emléktábla mutatja az 1876. február 23. és március 20. közötti vízszint magasságát. (folytatjuk)