A Hét, 1890. július-december (1. évfolyam, 27-52. szám)
1890-11-23 / 47. szám
.----■-.-—— — - -- —------- -----------——---- ni szorgalmas volt az idén: az erősen gondolkodó Papp Henrik «garabonciás delik»-ja, Komlóssy két genreképje, az egyik fővárosi genre, Pálya Celesztin számtalan kedves képecskéi, Spányik renaissance festménye, Tolnai, Bruck munkái szorgalmukról a bizonyság. Mannheimer nagy festményével nem lett készen, hát mintsem hogy kisebbeket, nem állított ki semmit. Egy régebben Benczur-tanítvány, a Spanyolországból megjött Tornai, útjának szines gyümölcseit is látni fogjuk. Elválik mennyit érnek, különösen interieurjeitől sokan sokat várnak. Még többet várnak bizonyos körök a Margittay Tihamér nagy compozitiójától. Mindenesetre érdekes lesz megtudni, hogy a nagy ügyességű compozitor ügyesebb-e már a festés dolgában ? Szobor is van bőven: Strobl egész collectiót állított ki ; portraitjai között különös figyelmet fog kelteni Justh Zsigmondnak — e lapok főmunkatársának — rendkívül hű buste-je. Róna József szintén több munkával vesz részt, jelesen egy «utolsó szerelem» czímű genre-rel, mely humoros is, classikus is, ha jósolni mernék azt mondanám: nagyon fog tetszeni, egyetemben a geniális szobrász többi munkájával, a kúttal, meg a Kossuth mellszoborral. A kiállítás e hó 25-től kezdve, nappal 9 órától 4 óráig és elektromos világítás mellett 5 órától esti 9 óráig naponta látható. Irodalom. «A pénz.» Tolstoj Leo gróf fanyar bölcselete tán sehol sem lel nyersebb kifejezést, mint ama könyvében, mely «Pénz» czímen most jelent meg német fordításban a berlini irodalmi piaczon. A poétaságba beleunt pessimista philosoph husánggal meg doronggal megy neki e könyvben a modern társadalmi szervezetnek, megdöngetendő ennek roskatag alapjait. Úgy találta Tolstoj, hogy a társadalom minden nyavalyája abban gyökeredzik, hogy a hatalom birtoklói szolgai lenyűgözésben tartják az emberiség millióit s az a fegyver, a melynek segítségével ezt tehetik a pénz. Fura okoskodása ez egy mogorva sötétenlátónak, de bár bizarr az eszmemenete s csak úgy nyüzsög a könyv a legelemibb gondolkozási hibáktól, azt az egyet el nem lehet Tolstojtól semmiképen vitatni, hogy ez a műve is minden izében eredeti felfogás szülöttje. Keserű a hangulata, igazságtalan némely ítélete, irgalmatlanul odasujt néha a legüdvösebb intézményekre is; de eredeti marad gondolatainak lánczolatában s ez az eredetiség vonzóvá teszi még egy-egy hibáját is. Hiszen az uj valótlanság érdekesebb mindig a sablonos igazságnál. Aki Tolstoj e könyvét végig olvassa, az ámulva fogja tapasztalni, hogy szerzője, amikor írta, mennyire ki tudott vetkőzni írói egyéniségének sajátosságaiból. A Tolstoj műveinek formai szépségéből keresve sem találsz e könyvben akár egy mákszemnyit is. A stílusa merev, a nyelvezete merő nyerseség, a diktiója döczögős. Nem is úgy hangzik ez a könyv, mint egy irodalmi mű, hanem úgy, mint egy vádirat. Pedig dehogy vádirat. Egy nagy szidalom az egész, semmi más. Insultus, amit keserű haragja fellobbanásában a szerző odavág korunk szemei közé. Leköpi, megrúgja, össze-vissza tépázza századunkat s ennek társadalmi szervezetét. «Akinek pénze van, az zsebében bírja mindazokat, akiknek nincsen pénzük.» Ez a könyv kiinduló pontja. S azután neki ront a pénznek,amely szerinte kútfeje minden sociális betegségünknek. Ő szerinte a világ legnagyobb és legádázabb hazugsága az a tétel, melyet a nemzetgazdaságtan a termelési tényezők háromféleségéről felállított. Hazugság, hogy a föld járadéka, a tőke kamathozadéka s a munkabér három különálló s szigorúan elválasztott tényezőt képvisel. Hazugság, hogy lehet ember a világon földbirtok nélkül s hogy földbirtokon lehet munkás munkaeszközök nélkül, mely munkaeszközök nem egyebek a tőke megjelenési formáinál. «Nincs, nem volt és nem lesz soha, mert nem lehet munkás föld és munkaeszköz nélkül.» Ezt mondja egy helyütt szóról szóla könyvében. De már itt Tolstoj, a költő, alaposan megvesztegette a philosoph Tolstojt. Mert akinek ép a szeme meg az esze, az lehetetlen, hogy meg ne lássa, hogy ép az ellenkezője áll annak, amit Tolsztoj mond: az t. i., hogy a munkások millióinak tömegében csak a legkisebb töredéknek van földbirtokos munkaeszköze, holott az óriási többség a kettő nélkül szűkölködik. Tolstoj maga is reá jön erre később, de azután hozzáteszi, hogy «ha van mégis munkás földbirtok és munkaeszköz nélkül, hát ez nem azt jelenti, hogy ez az állapot a természetes és a szükségképems, hanem jelenti igenis azt, hogy az olyan munkástól valaki a földbirtokot és a munkaeszközöket elrabolta. Tarkának elég tarka az eszmemenet eddig is, de lesz még ennél tarkább is, így azt mondja Tolstoj, hogy a tudomány, mely a földbirtok és tőke nélkül szűkölködő munkás állapotát természetesnek találja, akként cselekszik, mint ha valamely természettudós, aki egész életében csak kalitkában látott pintyőkét, azt állítaná, hogy a pintyőkék természetes állapota s létük feltétele az, hogy kalitkában lakozzanak. Soha ennél bolondabb sophismát. Hiszen a kalitkában élő pintyőke kivétel, de a földbirtok és tőke nélküli munkás a szabály. Valamikor, az kétségtelen, a munkásnak életföltételei voltak a földbirtok s a magakészítette durva szerszámok. De a századok múltával a fejlődés oda vitte a dolgot, hogy immár a munkás különvált a rögtől s a szerszámoktól s hogy a munkás megteremti önállóan a maga bérét, mint a föld a maga járadékát s a szerszámokban kifejezett tőke a maga kamatát. S bizony megköszönnék a munkások Tolstojnak, ha vissza akarná őket kergetni kényelmes városi lakásukból, biztos bérük élvezetéből s a kulturális közösségből valamely vadonba, ahol, egy-két rögöt szántva-vetve, ki volnának téve az időjárás szeszélyeinek s a vegetatió esélyeinek. De térjünk vissza a pénzhez, amelyet Tolstoj az elnyomatás, a szolgai lenyűgözöttség eszközéül tekint. Ő nem ismer államot, csak elnyomót, sem polgárt, csak elnyomottat. Az elnyomatás első formája a rabszolgaság volt, amikor a lenyűgözők a lenyűgüzöttek személyét foglalták le. A második forma a feudalitás volt, amikor az elnyomók az elnyomottak földjét vették el. A harmadik és a legkeményebb formája a lenyűgözésnek a pénz, mert ezzel adók és egyéb szolgálmányok formájában az állam s ennek hűbéresei, a tőkepénzesek, a munkáját rabolják el az elnyomottaknak. S hát mindebből mi következik ? Tolszojhoz e kérdést hiába intézzük. Neki nincs reá felelete. Ott szakítja félbe könyvét, a hol a legérdekesebb lehetne: a conclusióknál. Fél munka lesz ez csak s mert csak felényi, hát félszeg is, meg sivár is. Il faut avoir le courage de son opinion. Ha az ember forradalmár, hát legyen az egészen s mondja ki az utolsó szót bátran, rettenthetetlenül. De nekirontani vadul minden létezőnek s a végén a ceterum censeo-tól visszariadni, ez — legyünk enyhék — senilis félénkség. Szánalmas látvány az, mikor egy öreg ember végig ás egy robbantó aknát, meg is tölti szépen dynamittal, beléje is illeszti a kanóczot, de amikor az utóbbit meg kellene gyújtania, akkor gondol egyet, megvakarja a fejét, eldobja jó messzire a gyufatartóját és odább sompolyog, anélkül, hogy a gyújtást megcselekedte volna. Dehogy baj az, jó öreg, hogy nincs bátorságod a robbantásra. De hát akkor mi az ördögnek ástad az aknát, töltötted meg dynamittal s tetted belé a kanóczot? Nem kár-e a kárbaveszett fáradságért ? Pernicies.