A Hét, 1890. július-december (1. évfolyam, 27-52. szám)

1890-11-23 / 47. szám

.----■­­-.-—— — - -- —------- -----------——----­ ni szorgalmas volt az idén: az erősen gondolkodó Papp Henrik «gara­bonciás delik»-ja, Komlóssy két genreképje, az egyik fővárosi genre, Pálya Celesztin számtalan kedves képecskéi, Spányik renaissance festménye, Tolnai, Bruck munkái szorgalmukról a bizonyság. Mannheimer nagy festményével nem lett készen, hát mintsem hogy kisebbeket, nem állított ki semmit. Egy régebben Benczur-tanítvány, a Spanyolországból megjött Tornai, útjának szines gyümölcseit is látni fogjuk. Elválik mennyit érnek, különösen interieurjeitől sokan sokat várnak. Még többet várnak bizonyos körök a Margittay Tihamér nagy compozitiójától. Mindenesetre érdekes lesz megtudni, hogy a nagy ügyességű compozitor ügyesebb-e már a festés dolgá­ban ? Szobor is van bőven: Strobl egész collectiót állított ki ; portraitjai között különös figyelmet fog kelteni Justh Zsigmondnak — e lapok főmunkatársának — rendkívül hű buste-je. Róna József szintén több munkával vesz részt, jelesen egy «utolsó szerelem» czímű genre-rel, mely humoros is, classikus is, ha jósolni mernék azt mondanám: nagyon fog tetszeni, egyetemben a geniális szobrász többi munkájával, a kúttal, meg a Kossuth mellszoborral. A kiállítás e hó 25-től kezdve, nappal 9 órától 4 óráig és elektromos világítás mellett 5 órától esti 9 óráig naponta látható. Irodalom. «A­ pénz.» Tolstoj Leo gróf fanyar bölcselete tán sehol sem lel nyersebb kifejezést, mint ama könyvében, mely «Pénz» czímen most jelent meg német fordításban a berlini iro­dalmi piaczon. A poétaságba beleunt pessimista philosoph husánggal meg doronggal megy neki e könyvben a modern társadalmi szervezetnek, megdöngetendő ennek roskatag alapjait. Úgy találta Tolstoj, hogy a társadalom minden nyavalyája abban gyökeredzik, hogy a hatalom birtoklói szolgai lenyűgözésben tartják az emberiség millióit s az a fegyver, a melynek segítségével ezt tehetik a pénz. Fura okoskodása ez egy mogorva sötétenlátónak, de bár bizarr az eszmemenete s csak úgy nyüzsög a könyv a legelemibb gondolkozási hibáktól, azt az egyet el nem lehet Tolstojtól semmiképen vitatni, hogy ez a műve is minden izében eredeti felfogás szülöttje. Keserű a hangu­lata, igazságtalan némely ítélete, irgalmatlanul odasujt néha a legüdvösebb intézményekre is; de eredeti marad gon­dolatainak lánczolatában s ez az eredetiség vonzóvá teszi még egy-egy hibáját is. Hiszen az uj valótlanság érdeke­sebb mindig a sablonos igazságnál. A­ki Tolstoj e könyvét végig olvassa, az ámulva fogja tapasztalni, hogy szerzője, a­mikor írta, mennyire ki tudott vetkőzni írói egyéniségének sajátosságaiból. A Tolstoj műveinek formai szépségéből keresve sem találsz e könyvben akár egy mákszemnyit is. A stílusa merev, a nyelvezete merő nyerseség, a diktiója döczögős. Nem is úgy hangzik ez a könyv, mint egy irodalmi mű, hanem úgy, mint egy vádirat. Pedig dehogy vádirat. Egy nagy szidalom az egész, semmi más. Insultus, a­mit keserű haragja fellobbanásában a szerző odavág korunk szemei közé. Leköpi, megrúgja, össze-vissza tépázza századunkat s ennek társadalmi szervezetét. «A­kinek pénze van, az zsebében bírja mindazokat, a­kiknek nincsen pénzük.» Ez a könyv kiinduló pontja. S azután neki ront a pénznek,am­ely szerinte kútfeje min­den sociális betegségünknek. Ő szerinte a világ legnagyobb és legádázabb hazugsága az a tétel, melyet a nemzet­gazdaságtan a termelési tényezők háromféleségéről felállí­tott. Hazugság, hogy a föld járadéka, a tőke kamathozadéka s a munkabér három különálló s szigorúan elválasztott tényezőt képvisel. Hazugság, hogy lehet ember a világon földbirtok nélkül s hogy földbirtokon lehet munkás munka­eszközök nélkül, mely munkaeszközök nem egyebek a tőke megjelenési formáinál. «Nincs, nem volt és nem lesz soha, mert nem lehet munkás föld és munkaeszköz nélkül.» Ezt mondja egy helyütt szóról szóla könyvében. De már itt Tolstoj, a költő, alaposan megvesztegette a philosoph Tolstojt. Mert a­kinek ép a szeme meg az esze, az lehe­tetlen, hogy meg ne lássa, hogy ép az ellenkezője áll annak, a­mit Tolsztoj mond: az t. i., hogy a munkások millióinak tömegében csak a legkisebb töredéknek van földbirtoko­s munkaeszköze, holott az óriási többség a kettő nélkül szűkölködik. Tolstoj maga is reá jön erre később, de azután hozzáteszi, hogy «ha van mégis mun­kás földbirtok és munkaeszköz nélkül, hát ez nem azt jelenti, hogy ez az állapot a természetes és a szükség­­képems, hanem jelenti igenis azt, hogy az olyan munkástól valaki a földbirtokot és a munkaeszközöket elrabolta­. Tarkának elég tarka az eszmemenet eddig is, de lesz még ennél tarkább is, így azt mondja Tolstoj, hogy a tudo­mány, mely a földbirtok és tőke nélkül szűkölködő munkás állapotát természetesnek találja, akként cselekszik, mint ha valamely természettudós, a­ki egész életében csak kalit­kában látott pintyőkét, azt állítaná, hogy a pintyőkék természetes állapota s létük feltétele az, hogy kalitkában lakozzanak. Soha ennél bolondabb sophismát. Hiszen a kalitkában élő pintyőke kivétel, de a földbirtok és tőke nélküli munkás a szabály. Valamikor, az kétségtelen, a munkásnak életföltételei voltak a földbirtok s a maga­készítette durva szerszámok. De a századok múltával a fejlődés oda vitte a dolgot, hogy immár a munkás külön­vált a rögtől s a szerszámoktól s hogy a munkás meg­teremti önállóan a maga bérét, mint a föld a maga jára­dékát s a szerszámokban kifejezett tőke a maga kamatát. S bizony megköszönnék a munkások Tolstojnak, ha vissza akarná őket kergetni kényelmes városi lakásukból, biztos bérük élvezetéből s a kulturális közösségből valamely vadonba, a­hol, egy-két rögöt szántva-vetve, ki volnának téve az időjárás szeszélyeinek s a vegetatió esélyeinek. De térjünk vissza a pénzhez, a­melyet Tolstoj az elnyomatás, a szolgai lenyűgözöttség eszközéül tekint. Ő nem ismer államot, csak elnyomót, sem polgárt, csak el­nyomottat. Az elnyomatás első formája a rabszolgaság volt, a­mikor a lenyűgözők a lenyűgüzöttek személyét fog­lalták le. A második forma a feudalitás volt, a­mikor az elnyomók az elnyomottak földjét vették el. A harmadik és a legkeményebb formája a lenyűgözésnek a pénz, mert ezzel adók és egyéb szolgálmányok formájában az állam s ennek hűbéresei, a tőkepénzesek, a munkáját rabolják el az elnyomottaknak. S hát mindebből mi következik ? Tolszojhoz e kér­dést hiába intézzük. Neki nincs reá felelete. Ott szakítja félbe könyvét, a hol a legérdekesebb lehetne: a conclu­­sióknál. Fél munka lesz ez csak s mert csak felényi, hát félszeg is, meg sivár is. Il faut avoir le courage de son opinion. Ha az ember forradalmár, hát legyen az egészen s mondja ki az utolsó szót bátran, rettenthetetlenül. De nekirontani vadul minden létezőnek s a végén a ceterum censeo-tól visszariadni, ez — legyünk enyhék — senilis félénkség. Szánalmas látvány az, mikor egy öreg ember végig ás egy robbantó aknát, meg is tölti szépen dyna­­mittal, beléje is illeszti a kanóczot, de a­mikor az utóbbit meg kellene gyújtania, akkor gondol egyet, megvakarja a fejét, eldobja jó messzire a gyufatartóját é­s odább som­polyog, a­nélkül, hogy a gyújtást megcselekedte volna. Dehogy baj az, jó öreg, hogy nincs bátorságod a robbantásra. De hát akkor mi az ördögnek ástad az aknát, töltötted meg dynamittal s tetted belé a kanóczot? Nem kár-e a kárbaveszett fáradságért ? Pernicies.

Next