A Hét, 1890. július-december (1. évfolyam, 27-52. szám)

1890-12-07 / 49. szám

865 Majd elküldte a kis pesztrát a Gyulaiék házához, csak annyit szenve az Ádámnak, hogy várja, várja a »komá«-ját estére. Aztán elkezdett maga (hány éve, hogy nem tette, hány éve!) súrolni, mosni, főzni. És csak dúdolt, énekelt folyton hozzá : »Estére várom a babám vacsorára . . .« Mikor meg kész lett a munkával s minden ragyo­gott a tisztaságtól, felöntötte a szoba padlatát. Leszedte a padlás ablakából a kaszát meg a forgácsot, elkergette czigányait. És most azon gondolkozott, ne vegye-e fel azt a ruháját, a­miben akkor éjjel elment Ádám után. Nem, nem állt az arczához. Meg nem is akarta, hogy abban a köntösben álljon előtte, a­melynek minden ráncza, fodra szemrehányás lett volna a szemében. Jobb lesz ez a hetyke piros pruszlik a derekán, pirosító az arczán. Mit mond majd neki, mi lesz majd velük? Hej, de dobog a szive. Tudom kijár rá a rúd. Nem is lehet máskép, tudta, ismerte Gyulai Ádámot. Letépi majd róla ezt az undok köntöst (hogy utálta mindig, istenem, hogy utálta), letépi fejéről ezt a tarka kendőt, odaköp az arczára s azzal mossa le róla a pirositót . . . De azután, azután szeretni, szeretni fogja, élte fogytáig, örökre. Hogy ujongott a lelke, a­hogy rágondolt, érezte már erős karjainak erejét, érezte már ütlegeinek helyét s azután látta már önmagát, a mint odarohan hozzá s kéjesen, rongyokban, megtört tagokkal odaesik a két karja közé s csókolja kemény sújtó kezét, csókolja lábát, a melylyel fel akarta rúgni . . . De jön már, hallja lépteit. Hogy ismeri, hogy leste esténkint, ha a pusztáról erre ment be gyalog a faluba. Ha a szeretője karjai között dalolt, elcsitította, hogy ne fogja el isten áldta lépteinek neszét; ha ágyban volt már, felült tollas párnái­­között s lélekzetét visszatartva figyelte, mig elhaladt a portája előtt. Most betette a pitvar ajtaját. Most . . . most lépdel fel a tornácz alján. Nyílik az ajtó ... a Zsuzsi felkelt, elsápadt (de hisz ez nem látszott a pirositó alatt) s hetyke léptekkel, még hetykébben mint rendesen szokta, oda lépdelt eléje. — Jó estét Adám, hát csak eszedbe jutottam ? mondta s várta, hogy ez a nagy erős ember hogy támad rája, hogy töri-zúzza össze testét, lelkét. — Édes gyöngyöm, violám, hát szeretsz-e még? Megbocsájtasz nekem mindent. Milyen jó, derék asszony vagy, milyen hűséges feleségem lessz te nékem ! A Zsuzsi egyet riszált a szoknyáján, aztán olyan hetyke mozdulattal, mint a­hogy csak a nóta Zana Zsuzsija tudta, oda vetette magát az Ádám keblére . . . . • — Én aranyosom, hát eljöttél .... szeretsz még ? (Most, most tán csak ellöki magától, most, most . . . .) — Édes, édes bárányom — s Ádám ráhajlott és csókolni kezdte. E perczben Zsuzsi, maga sem tudta miért, de el­húzódott tőle. Úgy­ érezte, a vér felszökkent két arczába, neki, ki már oly rég elfelejtett pirulni. Odaült a padkára, jó messze Ádámtól. Úgy érezte, h°gy fél tőle. Pedig jó, jámbor lélek . . . nem bántja. Az azt hitte, játszik vele. Odaugrott hozzá, átölelte der­ekát, meg akarta csókolni. — Ne nyúlj hozzám Ádám, mert megbánod !— szisszentette az asszony s a szoba másik oldalára szökött s hirtelen mozdulattal az asztalt tolta maga elé. — Ugyan Zsuzsi, ne mókázz hát, szeretlek, szeretsz te is. Egy pár leszünk úgy is — mondta Ádám s oda­ment hozzá. — Ne bánts, mert megbánod. — Cziczus nem félünk tőled — nevetett Ádám s körülkerülte az asztalt. — Vigyázz ! Vigyázz! Mert . . . rikította s lekapott egy konyhakést a falszekrényről. — No ne bomolj hát. Hát várok . . . no. . . Zsuzsi, ugyan mi jut az eszedbe. Nem bántlak már úgy se . . . Kuporodj le mellém . . . beszélgessünk. S a kemencze oldala felé hátrált. Zsuzsi egy perczig némán a szemébe nézett, azután hangosan fölnevetve a kést letörölte a kötényével s oda­ült mellé a kemencze oldalára. Egy perczig hallgatott mind a kettő, azután Ádám szólalt meg. — Azt hittem komolyan haragszol reám, no lásd, nem tehettem máskép. Az asszony bólintott egyet a fejével s csak hallga­tott tovább. — Szegény fiú voltam. Szüleim unszoltak, vegyem el, pedig nem is volt annyi pénze, mint neked . . . — Legalább mint nekem ma. — Igen, mint neked ma. Te meg hires asszony lettél. — Az, az lettem! — Igaz, én voltam az oka, de hát nem tehettem máskép . . . most más. — Most? — Az asszony maga elé nézve lassan, önkénytelenül leoldotta fejéről a piros kendőt s odaterí­­tette maga elé az asztalra. Úgy érezte, égeti a homlokát. — Most majd veled maradok. A kalácsunk is fogy otthon. Nem volt áldás a gazdaságunkon. Az öregek nyűgösek, az asszony beteges, a gyerekek rínak. Bajlód­janak egyedül ... te szeretsz ! — Igen, én szeretlek — erősítette az asszony még önmagának is, azután lassan az aranygyöngyöt csatolta le a nyakáról. — Hát boldogok leszünk. Leszek én itt csapláros. Jól mehet itt a dolgod Zsuzsi. Hogy vagy az árendással, mit fizetsz az árendáért ? Zsuzsi fel se nézett rá. — Keveset . . . szeretőm volt .... Ránézett. Nyugodt még most is, nem bánja bármit is mond, nem veri meg, nem szidja, nem zúzza darabokra. — Annál jobb — szólt egy percznyi hallgatás után Ádám — nekem van egy kis szőlőm, majd itt árusítjuk el a mustot meg a bort . . . mert az is lesz . . . — Lesz mindenünk Ádám — s Zsuzsi gépiesen elébb a pruszlikját, majd a selymes viganóját vetette le magáról. — Hát te Zsuzsi mit csinálsz ? . . álmélkodott az ember. —­ így­, most nézz a szemembe, meggyújtom még amazt a gyertyát is, hogy jobban lássál. . . no, látod, öreg asszony lettem. Ez a két folt a két orczámon pirosító. Ha nincs gyöngy a nyakamon, kláris a fülembe, piros köntös a derekamon, Zsuzsa nénémnek hívna minden gyerek. Öregek lettünk mind a ketten, látom. Menj haza Ádám, engeszteld meg az öregjeidet, lásd el a feleségedet... én majd lefekszem, meg vagyok törve, pihenni vágyom. És Ádám valóban úgy látta, hogy ez nem az a kegyes Zana Zsuzsi többé, kit, mikor munkába ment, ott látott az ajtóban kihívóan, daczosan, rá sem nézve. Ennek györnyedt a háta, ránczos a képe, beesett a szeme. — De Zsuzsa, elválhatok a feleségemtől. Urad leszek, gazdád. Vigyázok jószágodra, rád, párod leszek. — Késő Ádám, késő. Minek vigyáznál te én reám a mai napon. Nem veszíthetek én már el semmit. Jószá­gomra ügyelek majd magam, lesz időm rá elég . . . — Hát akkor — mondta Ádám még egyszer végig­nézve rajta — haza megyek. Alszunk egyet . . . holnapig. Majd meggondolhatjuk még . . .

Next