A Hét, 1891. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)
1891-02-22 / 8. szám
—■ .■.VTw vv.vw.t I,..».,??r^.—■ 124 «Így hát büszke a családfájára ?» — kezdtem ez irányba igyekezve terelni a társalgást. «Anyám Sorla törzséből került ki s igy Fatimától, Mahomed egyik nejétől származik, atyám dzsuad volt, egy főnök fia, maga is aga; atyai nagyanyám marabuh leánya ...» ■«Ilyen jól ismerik önök a leszármazásukat?» «Hogyne, ha a lovunkét ismerjük. Nemes lófajunk ötféle van: a próféta által lovagolt öt mén leszármazottjai ...» «Ez persze csak traditió . ...» «Dehogy. Minden nemes vérből született új csikó családi leszármazását feljegyezzük. Az egész duaz összegyűl egy sátor előtt, két szakértő, tudós tanú jelenlétében elismerjük születését, apját, anyját . . . hiszen lováról ismerni meg a beduint!» Felkelt és kezet adott, akár csak egy uralkodó, ki elbocsátja alattvalóját. Az ajtóig kisért, ott ,zöldselyem ruhába (a próféta kedvencz színébe) öltözött két gyermeke katonásért játszott társaival. Ben Gana anélkül, hogy gyermekeire egy pillantást vetett volna, méltóságos, lassú léptekkel visszament Kaszjába. * Szegény emberek otthona: a daravert falból, akárcsak mint minálunk egy parasztház. A kis ajtón vakolatlan pitvarba lépünk, onnan meg az udvarba, a mely köröskörül fedett, míg közepén négyszegletes nyílás, a melyen keresztül az ég öröktiszta azúrja látszik. E nyíláson keresztbe tett gerendák, a melyekről köntösök, kancsók s egy bőrből készült tömlő csüggnek alá. Az udvar egyik sarkában nyitott kemencze, előtte a földön öreg arab asszony. Fején széles turbán, hajfonatai két oldalt fülére kerítve. Füleiben nagy rézkarikák, testén sötét, egy darabból készült ruha. A földre terített zsákvásznon darát rostál. Munkája mellett egyhangú arab dalt zümmög, fejét taktusra rázza.......A mór asszony így dolgozik. Mellette menye sárga, áttetsző ruhában, amely a mellett, hogy testét elfödi, körvonalazza azt. Fején sárgás turbán, sárgásbarna az arcza, sárgásak karjai, sárgák fülében, kezein, a lábcsuklón az ékszerek, sárga szattyánból papucs a lábán. Akárcsak a «sárga» symphoniája . . . Csak aláfestett nagy fekete szemei, lecsüggő fonatai s éles pirossal kirajzolt ajkai más színűek. Mellette két szurtos kis gyermek a földön, amott meg egy zugban az öcscse, ki a falhoz támaszkodva henyél. Felmegyek az emeletre. Az emelet folyosója (a terrasse) az udvar négyszögletes nyílását veszi körül. Ide nyílnak a hálószobák. A ház túlsó oldalán, amely már más utczára nyílik, egy nagy üres szoba, földre terített fonadékkal, szőnyegekkel. Ez a «felamlik», ahol az arab vendégeit fogadja. Ide a nők sohasem teszik a lábukat, ez a része a háznak tökéletesen el van választva a többitől. Ez az egyetlen, amely idegeneknek megközelíthető . . . * Egy dragomant fogadok. Abdallah a neve, lagunati igazi beduin typus. Magas karcsú termet, hosszú karok és lábszárak. Száraz végtagok, keskeny kéz- és lábcsuklók. Hosszú, ízelt, kifejező ujjak, száraz kézfejek. Hosszúkás fej, kiálló pofacsontok, kis száj, keskeny ajkak, amelyek alig látszanak ki süni felfelé fésült bajusza alul .... Gömbölyű áll, sasorr, a mely egyenesen a homlokcsontból emelkedik ki s a ragadozó madarak csőrére emlékeztet. Büszkés, mélyen fekvő szigorú kifejezésü szemek. Mély hang, gyors ideges beszéd. Első nap Abdallah kitűnően szolgál, mig felöltözöm, ezeregy dolgot mond el, arab szavakra, kifejezési módokra tanít, látszik, hogy kedvemben igyekszik járni. . . délután hogy megjutalmazzam, egy csomag czigarettát adok neki. Másnap reggel, belépve szobámba, dühösen leteszi a kezében levő két kancsót a földre, kihúzza zsebéből a tegnap kapott czigarettákat, odalöki az asztalra s igy szól: ««Kornak! nem szívok európai dohányból.» S ezzel megcsinálja fürdőmet, kimegy s ott hogy a faképnél. Nem értem mi baja. Megkérdem az arabot, ki az asztalnál szolgál, hogy mi ütött belé. »Õ az természetes, hogy igy cselekedett. Azt hitte, megmérgezed. «Mármint hogy én, hogy én, megmérgezem?» ismétlem álmélkodva. «Igen, igen. Te. Abdallah mindenkiről azt hiszi.» «A felesége nem szereti, fiatal, mást keres, üldözi az urát. Van oka szegény Abdallahnak a félelemre .» A dolog érdekelni kezd, tudakozódom. Szegény Abdallah, ki egész életében fanatikus mohamedán volt, pár éve üldözési mániában szenved. Ez az egész . . . azonban . . . felesége valóban lassan ölő mérget ad be neki (ezt mind mondják) — veszedelmes pusztító folyadékot, amelyet csak az arab asszonyok ismernek. «És ez ellen semmit sem lehet tenni?» «Hogyan, mit? rábizonyítani semmit sem lehet . . felelt a kérdezett. Igyekszem megszelídíteni. Abdallah kedvébe járok s a mellett közönyösnek tettetem magamat vele szemben. Érdekel. Pár nap múlva végre felenged, már nem tekint rám oly vadul, már felel kérdéseimre, sőt magától is elkezd beszélni. Egy ízben kilovagoltam vele, amint már jó messzire eljutottunk az oázistól, megállítja lovát. «Azt hittem», igy szól hirtelen «hyéna agyvelőt kevertél a czigarettákba. Most már látom, csalódtam . . . hiszek neked.» Most lépésben megyünk jó darabig, a legközelebbi háznál nőstény oroszlánnal találkozunk, a melyet egy szegény rongyokba burkolt arab kötélen vezet, akár csak egy maczkót az oláhok. «Ez az oroszlán marabuh mondja Abdallah. «Messze . . . messze a marokkói határ szélén, a sivatagban van egy nagy mélységes mély sír, egy szent aga, egy marabuh sírja. Ebben a sírban minden esztendőben egy oroszlánt fognak az arabok, ezzel aztán bejárják a Zibant, lemennek Tugguszig, addig, míg csak a sivatag szigettelen homoktengere el nem kezdődik. Egy ilyen oroszlánt láttál az elébb ... aki az ily oroszlánt, megérinti, azt nem veri meg a rosz szem; az aszszony, kinek küszöbét átlépte, férjét nagy családdal ajándékozza meg; azzal, ki megsimitotta, nem bír a lassan ölő méreg, még a hiéna veleje sem . . . Egy év leteltével az oroszlánt visszaviszik a sírba, szabadon bocsátják s egy levágott fejű birkát dobnak le neki táplálékul. Midőn a hold aztán tizenkétszer megújul s lefogy, visszatérnek a sírhoz, a sírban egy újabb oroszlán, egy újabb csodatevő marabuh, a mely szentségével újabb jótékonyságot fog űzni újabb tizenkét hónapig ...» «És nem találkoztál még szabad oroszlánnal?» «De igen, azonban az oroszlán nem oly veszedelmes, mint a párducz, amely mindig felülről támad, ugrik az emberre. Egyszer egy társammal Bone-ba *) Dar ház.