A Hét, 1891. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)

1891-06-28 / 26. szám

Egyszerre csak belátott a lelke mélyébe.. a dicsőség rózsáinak töviseit pillantotta meg a szegény sebzett szívben. Pedig, ha már meg nem értetheti magát, legalább nem bántja .. lemondott. Aztán jött a szerelem korszaka. A­kit választott, az távol világrészben, más légkörben, távol kis világuk­tól született. Egy zeneművész volt. Hogy jusson el hozzá, hogy értesse meg magát vele ? Viselte ezt is némán, a­nélkül, hogy szólna, a­nél­kül, hogy valamit tenne. Viselte tragikumát, mert érezte, a pusztulásra született. Azok az évek, a­melyeknek szellemét beleszívta a lelkébe, nem tehettek érte semmit. Korszaka, a megértés s az öntudatosság korszaka megtanította a megadásra. A zenész megházasodott, más vidékre vonult,­ csak nagy ritkán hallott róla.. Senki sem látta sírni, csak némán mosolygott és hordta érte keresztjét tovább. Mit adott vissza korunk mindazért, a­mit olvasott könyvek, megérzett dalok, beszítt tudományok formájában vesztettünk ? Mit ad vissza mindazért a friss eszméért, a mely lelkünk mélyéből, idegen befolyás nélkül fakadt , s a melyet aztán elpusztított, mint akár a forrásvíz kavargó habjait a sivatag égető napja. Mit érzéseink közvetlenségéért, s mit mindazért, a mi egyéni volt a lelkünkben ? Mivel kárpótol azért, hogy otthonunkban idegennek érezzük magunkat, mit azért, hogy szülőföldünkön üveg­házi növényként elhervadunk, a­mely a szokatlan őszi szelek hideg fuvallatát sinti ? Mit adott azért a szegény leánynak, hogy szerelmi tárgyát más világrészből, más hemisphárából választván, érzelmeinek szétáradó tengerébe fűlt? Orchidea, Orchidea vagy te szegény leány, csudás virág, a mely nem földből fakadt, nem életrevaló, a mely nem bírja meg a tápláló cserfa légkörének erős ózonát.* Elérkezett végre az a pillanat is, midőn anya és leánya megértették egymást. Az élet tragikuma össze­hozta őket. A leány sorvadt napról-napra, senki sem tudta mi baja, senki sem hitte, hogy beteg, még édes­anyja sem, még egyszer .. De elmondom, Künn, a Józsefváros egy kis házában laktak, pic­iny három szobás lakásban. Balczárné a benyílóban hált, a második szoba a Mártha szalonja volt telerakva csecse­becsével, virággal, a harmadik hálószobája. Ez utóbbi kamra ablaka kis kertre nyílt. E pár fa, bokor volt a két asszony egyetlen öröme. A kis kert telve virággal, rózsá­val, nyiladozó liliommal. Itt-ott egy ritkább növény, a­melyet Mártha a virágkiállításból hozott haza. Ott egy magnolia, halvány rózsaszínű kelyhei, mintha rá lennének a csalit és keleti istenfáinak sötét lombozatára lehelve.. Azt a kis alacsony kőfalat görög folyondárral, glyciná­­val ültette be a leány műértő keze.. És volt a kertnek csalogánya is. Istenem, hány­szor, de hányszor hallgatta dalát, a mely édesen elrin­gatta s azért megvigasztalni még sem tudta. Álmo­dott, mig a dal hangzott, s álmai messze, messze vitték, leomoltak körülte a kert alacsony falai, nyitva előtte a széles mindenség, nyitva előtte a szerelem birodalma, mindegyik ember megérti, hallja a szive dobogását, csak úgy mint e virágok megértették, mit érez akkor, ha illatozó kelyheiket csókolja .. De hát késő az álom, késő az ébredés. Érezte, sor­vad, már egész télen köhögött, az influenza volt, vagy más, ki tudja ? Az orvos hülést, gyomorbajt, meg idegességet kon­statált nála, ezért lázas, ezért tágra nyílt sötét szemeinek villogása, ezért van a két piros folt ott a két viasz simaságú képén, ezért folytonos szívdobogása.. Egy este tánczmulatságon volt, hol tánczolt, bár nem mulatott. A szuper csárdást a végkimerülésig tán­­czolta, úgy érezte a táncz alatt, hogy az élet és a halál árnyai egymást ölelve, rohannak át a lelkén .. Úgy érezte, az ujjongó zene fel-felragadja a lét leg­magasabb csúcsára, s onnan a nemlét nyugalmi tengerébe lát. Oly kéjes, kéjes volt ez érzés. Érezni, hogy testének minden porczikája él, s a mellett tudni, hogy mindez hamisság, mert közel az örök nyugalom.. Halálra válva ért haza. Lefeküdt, de nem tudott aludni. Soká olvasott­a Baudelaire-t, kedvencz költőjét, kinek egyik-másik verse realizálta neki azt, a­mit az a férfi, kivel előbb majd csaknem hogy az örökkévalóságba rohant, soha sem tudott volna megvalósítani. Olvasott, olvasott,­ az éj csendje ráfeküdt a lel­kére, félig nyitott ablakán besütött a hideg, fehér hold­világ, a kis kert fáinak zizegése hallatszik csak. »C’est trop tard« ismétli kedvencz költőjének sza­vait, s elfujja a gyertyát. Egyszerre.. mi ez.. mintha forró láva bugyogna ki a száján, elönti képét, végig ömlik nyakán. Istenem mi ez ? alig hogy felsikolt, már fojtó köhö­gésbe fül a szava, reszkető, megingó testtel felül az ágy­ban, nagy nehezen gyertyát gyújt: igen ..... a vérhá­nyás, a­mitől oly rég félt, a­mit oly rég várt. Mit tegyen ? mit tegyen ? Ágya mellett nagy virágos színes tál.. azt rántja maga elé. Hogy hívja be anyját? Asztalán egy kis japáni csengő, megrázza, csilingil­ling... tán anyja bejő... Hiába, az erős asszony mélyen, csendesen alszik, nehéz az álma, nem ébreszti fel a kis játék-csengő éles hangja. Mit tegyen ? Hiszen így a saját vérébe fúlhat... Így, egyedül, távol minden élő és hű lénytől. De hiszen ez mindegy, gondolta még e pillanatban is. — így gondolkozott — azonban máskép cselekedett. Rázta, rázta a kis csengetyűt — — a száján meg csak úgy patakzott a vér. És minden egyes csengetyűszóra kívülről ugyanaz a felelet jött; künn a kis kertben a csalogány felérzett s versenyre kelt a csengetyűszóval. Minél hangosabban szól a csengetyű, annál erőseb­ben dalol a fülemüle. Csilingiling. Csend... s aztán a fülemüle, s ez igy tizszer-százszor... A lány úgy érzi, elvérzik — — elhagyatva, egye­dül, künn pedig a természet bubája hivja, integet felé. A magnolia virágait hideg fénynyel hintette be a hold­világ, egy korai virág illatát is szárnyára vette az éji szellő és minden egyes csengetésre a csalogány adja meg a választ... Hát a természet gúnyt űz belőle ? Hát igy felel jajgató segélykiáltására? Mintha csak a csalogány ma dalolt volna neki éle­tében először. Mintha a virágok illata soha sem lett volna bűbájosabb, mintha a hold sugara új fénynyel hintett volna be mindent . — Nem csenget többé. Legyen minden úgy, ahogy lenni kell. Elfujja a gyertyát, ne lásson sem­mit. Ha elvérzik, hisz akkor nincs ébredés többé, sem

Next