A Hét, 1891. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)
1891-06-28 / 26. szám
Egyszerre csak belátott a lelke mélyébe.. a dicsőség rózsáinak töviseit pillantotta meg a szegény sebzett szívben. Pedig, ha már meg nem értetheti magát, legalább nem bántja .. lemondott. Aztán jött a szerelem korszaka. Akit választott, az távol világrészben, más légkörben, távol kis világuktól született. Egy zeneművész volt. Hogy jusson el hozzá, hogy értesse meg magát vele ? Viselte ezt is némán, anélkül, hogy szólna, anélkül, hogy valamit tenne. Viselte tragikumát, mert érezte, a pusztulásra született. Azok az évek, amelyeknek szellemét beleszívta a lelkébe, nem tehettek érte semmit. Korszaka, a megértés s az öntudatosság korszaka megtanította a megadásra. A zenész megházasodott, más vidékre vonult, csak nagy ritkán hallott róla.. Senki sem látta sírni, csak némán mosolygott és hordta érte keresztjét tovább. Mit adott vissza korunk mindazért, amit olvasott könyvek, megérzett dalok, beszítt tudományok formájában vesztettünk ? Mit ad vissza mindazért a friss eszméért, a mely lelkünk mélyéből, idegen befolyás nélkül fakadt , s a melyet aztán elpusztított, mint akár a forrásvíz kavargó habjait a sivatag égető napja. Mit érzéseink közvetlenségéért, s mit mindazért, a mi egyéni volt a lelkünkben ? Mivel kárpótol azért, hogy otthonunkban idegennek érezzük magunkat, mit azért, hogy szülőföldünkön üvegházi növényként elhervadunk, amely a szokatlan őszi szelek hideg fuvallatát sinti ? Mit adott azért a szegény leánynak, hogy szerelmi tárgyát más világrészből, más hemisphárából választván, érzelmeinek szétáradó tengerébe fűlt? Orchidea, Orchidea vagy te szegény leány, csudás virág, a mely nem földből fakadt, nem életrevaló, a mely nem bírja meg a tápláló cserfa légkörének erős ózonát.* Elérkezett végre az a pillanat is, midőn anya és leánya megértették egymást. Az élet tragikuma összehozta őket. A leány sorvadt napról-napra, senki sem tudta mi baja, senki sem hitte, hogy beteg, még édesanyja sem, még egyszer .. De elmondom, Künn, a Józsefváros egy kis házában laktak, piciny három szobás lakásban. Balczárné a benyílóban hált, a második szoba a Mártha szalonja volt telerakva csecsebecsével, virággal, a harmadik hálószobája. Ez utóbbi kamra ablaka kis kertre nyílt. E pár fa, bokor volt a két asszony egyetlen öröme. A kis kert telve virággal, rózsával, nyiladozó liliommal. Itt-ott egy ritkább növény, amelyet Mártha a virágkiállításból hozott haza. Ott egy magnolia, halvány rózsaszínű kelyhei, mintha rá lennének a csalit és keleti istenfáinak sötét lombozatára lehelve.. Azt a kis alacsony kőfalat görög folyondárral, glycinával ültette be a leány műértő keze.. És volt a kertnek csalogánya is. Istenem, hányszor, de hányszor hallgatta dalát, a mely édesen elringatta s azért megvigasztalni még sem tudta. Álmodott, mig a dal hangzott, s álmai messze, messze vitték, leomoltak körülte a kert alacsony falai, nyitva előtte a széles mindenség, nyitva előtte a szerelem birodalma, mindegyik ember megérti, hallja a szive dobogását, csak úgy mint e virágok megértették, mit érez akkor, ha illatozó kelyheiket csókolja .. De hát késő az álom, késő az ébredés. Érezte, sorvad, már egész télen köhögött, az influenza volt, vagy más, ki tudja ? Az orvos hülést, gyomorbajt, meg idegességet konstatált nála, ezért lázas, ezért tágra nyílt sötét szemeinek villogása, ezért van a két piros folt ott a két viasz simaságú képén, ezért folytonos szívdobogása.. Egy este tánczmulatságon volt, hol tánczolt, bár nem mulatott. A szuper csárdást a végkimerülésig tánczolta, úgy érezte a táncz alatt, hogy az élet és a halál árnyai egymást ölelve, rohannak át a lelkén .. Úgy érezte, az ujjongó zene fel-felragadja a lét legmagasabb csúcsára, s onnan a nemlét nyugalmi tengerébe lát. Oly kéjes, kéjes volt ez érzés. Érezni, hogy testének minden porczikája él, s a mellett tudni, hogy mindez hamisság, mert közel az örök nyugalom.. Halálra válva ért haza. Lefeküdt, de nem tudott aludni. Soká olvasotta Baudelaire-t, kedvencz költőjét, kinek egyik-másik verse realizálta neki azt, amit az a férfi, kivel előbb majd csaknem hogy az örökkévalóságba rohant, soha sem tudott volna megvalósítani. Olvasott, olvasott, az éj csendje ráfeküdt a lelkére, félig nyitott ablakán besütött a hideg, fehér holdvilág, a kis kert fáinak zizegése hallatszik csak. »C’est trop tard« ismétli kedvencz költőjének szavait, s elfujja a gyertyát. Egyszerre.. mi ez.. mintha forró láva bugyogna ki a száján, elönti képét, végig ömlik nyakán. Istenem mi ez ? alig hogy felsikolt, már fojtó köhögésbe fül a szava, reszkető, megingó testtel felül az ágyban, nagy nehezen gyertyát gyújt: igen ..... a vérhányás, amitől oly rég félt, amit oly rég várt. Mit tegyen ? mit tegyen ? Ágya mellett nagy virágos színes tál.. azt rántja maga elé. Hogy hívja be anyját? Asztalán egy kis japáni csengő, megrázza, csilingilling... tán anyja bejő... Hiába, az erős asszony mélyen, csendesen alszik, nehéz az álma, nem ébreszti fel a kis játék-csengő éles hangja. Mit tegyen ? Hiszen így a saját vérébe fúlhat... Így, egyedül, távol minden élő és hű lénytől. De hiszen ez mindegy, gondolta még e pillanatban is. — így gondolkozott — azonban máskép cselekedett. Rázta, rázta a kis csengetyűt — — a száján meg csak úgy patakzott a vér. És minden egyes csengetyűszóra kívülről ugyanaz a felelet jött; künn a kis kertben a csalogány felérzett s versenyre kelt a csengetyűszóval. Minél hangosabban szól a csengetyű, annál erősebben dalol a fülemüle. Csilingiling. Csend... s aztán a fülemüle, s ez igy tizszer-százszor... A lány úgy érzi, elvérzik — — elhagyatva, egyedül, künn pedig a természet bubája hivja, integet felé. A magnolia virágait hideg fénynyel hintette be a holdvilág, egy korai virág illatát is szárnyára vette az éji szellő és minden egyes csengetésre a csalogány adja meg a választ... Hát a természet gúnyt űz belőle ? Hát igy felel jajgató segélykiáltására? Mintha csak a csalogány ma dalolt volna neki életében először. Mintha a virágok illata soha sem lett volna bűbájosabb, mintha a hold sugara új fénynyel hintett volna be mindent . — Nem csenget többé. Legyen minden úgy, ahogy lenni kell. Elfujja a gyertyát, ne lásson semmit. Ha elvérzik, hisz akkor nincs ébredés többé, sem