A Hét, 1891. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)

1891-01-18 / 3. szám

_BO Oh, Susan! mit adnék azért itt e «fenséges, bűbá­jos, elragadó szigeten», ha ott a montmartre-i házunk erkélyén térdeidre fektethetném forró fejemet, lenéznék az estalkonyatnál rózsaszínű ködben úszó Párisra, érez­ném azt, a­mit e peresben a csillagok és a felgyűlő lám­pák symphoniája kifejez . . . mit adnék érte, ha ez unal­mas nápolyi barcarollé­k helyett te . . . te .. . félhangon, alig hallhatóan egy couplet-et zizegnél . . . csak zizegnél el . . . mindez ezerszeres, milliószoros erővel fejezné ki nékem azt, a­mit ez a két csillaggal megjegyzett «fensé­ges sziget» kifejezni nem bír: a művészet és a­­ sze­relem végtelenségét! Oh, Susan, te vagy nékem Páris s Páris nékem a világ! * Végszavak .... Charles. A Capriból Nápolyba menő gőzös orrán két óriási, a kisvárosi színpadok királyi trónusaira emlékeztető piros bársonyszék áll. Egyikben egy utazó angol — a másikban egy angolné. A háttérben touristák. Elragadtatva mind, kinézik piros könyvükből, hogy mi a szép s azt hajtják halálig. Mutatják egymásnak a fel-feltűnő nevezetesebb pontokat s mesélik egymásnak a szürének, Tiberius és Augustus történetét . . . mindezt addig, míg egy nápolyi ostricario (osztrigaárus) be nem csapja őket mind, egyen­ként egy féltuczat osztriga erejéig. Mindenki egy-két (ugyancsak a könyvből kinézett) olasz szót dadog s t eszik. Ezalatt az angol és az angolné megismerkednek. Angol: Már rég nem találkoztam önnel, látja, lá­tásból ismerem. Tudom, Capriota, lotus-evő, mint én vagyok. Angolné (sóhajt): Sajnos, csak félig, pedig imádom Caprit. Higgye el, ez a világ legszebb helye, az egész nyarat itt töltöttem. Annyi utazás után az első hely, a­mely a paradicsom vízióját adta meg nekem. Minden megvan, a­mit csak száj, szem kíván. A tenger, a bá­mulatos sziklák, a virágok kéjes illata ... a dalos mada­rak ezrei, olajfa- és aloe-erdők. Ilyenféle lehetett az, a­mit elvesztettünk . . . Angol (szórakozottan, az ostricario mozdulatait ügyelve): . . . Elvesztettek valamit ? Angolné: Kik ? Angol: No igen, önök! Angolné (hidegen): Éin nem vesztettem el semmit, csak (sóhajt) e perezben Capri-t. Angol (rokonszenvvel): Én is sokat vesztek az által, hogy elhagyom ezt a kis világot: mily szép fák, kertek . . . kitűnő élet, semmi c­eremónia. . . Angolné: És kedves neje is szeretett Capri­ban lenni ? Angol (leejti monokliját, bámulva): Nem ? Agg­legény vagyok . . . Angolné (zavarodott arc­c­al, de azért hamiskásan mosolyogva): Párszor egy hölgygyel láttam, azt hittem, neje . . . tudja, Capriban! Angol (szárazon): Az mis. Twells. Egy . . . roko­nom, orvosai küldték Capriba, beteg. Mert, tudja, Capri klímája . . . (Itt hosszabb előadást tart Capri klímájáról, ugy­e, felmentenek ?) Angolné (udvariasan, hogy előbbi hibáját kiköszö­rülje, hallgatja): Igen, Baedecker is azt mondja . . . (El­mondja, a­mit Baedecker Károly az útikönyvének 1­890-ben megjelent io-ik kiadásában Capri klímájáról ír.) Angol: Igen enyhe, egyenletes klíma. Angolné: Igen, az, egyenletes. Angol: A múltkor férjével voltam együtt egy kávé­házban, ő is . . . Angolné (ugyancsak szárazon, a­nélkül azonban, hogy a szempillája megmozdulna, szavába vág): . . . Mr. Shawrock . . . ugy­e, arról az úrról beszél, ki amott osztrigát eszik? Az mr. Shawrock, férjem Canadában van, farmer. Ő barátja. Tudja, én nem bírom el a ca­­nadai klímát, azért utazom. Angol: Oh, bocsánat, igen sajnálom, mondhatom, igen sajnálom. Angolné (nyugodtan): Mindegy. (Majd hidegen, ob­jective ismétli mindazt, a­mit előbb Capriról oly elra­gadtatással mondott.) Angol (feszeng székén, majd felkel.) Bocsánat . . . . én is ... . osztrigákat megyek enni . . . Egészen igaza van ... a klíma pompás . . . oh, olyan egyenletes . . . . elragadó egy sziget! Meghajtja magát, az angolné nyugodtan felveszi könyvét s belemélyed. Mindenünnen idegen kiejtéssel e szavak: «Oh bellissima, superba isola!» Justh Zsigmond. Nem mind szellemes ember az, ki szikrázó életeivel mulat­tatja a társaságot. Életei elégszer plágiumok, melyeket mások művei­ből csent el. Nem kell hozzá egyéb, mint jó memória és bizonyos­­ szemtelenség. A mai társadalom már alig érti meg az idealizmust és mégis elitéli azt, a­kiben nem találja fel. Sokan azt hiszik, hogy fényt adva egy nőnek, mindennel bir, a mire vágyott . . . csalódás! Vegy el mindent egy nőtől, csak szive egyetlen kincsét, szerelmét ne tépd össze s ő szegényen is gazdag­nak fogja érezni magát. Harm­ath Luiza, Heine. 1. Sötét vásznakkal száll hajóm A szélvészes habon — Tudod, hogy milyen bús vagyok : Mért bántasz oly nagyon ? A szived csalfa, mint a szél És erre-arra van — Sötét vásznakkal száll hajóm A szélvészes habon. II. tengerbe nyúlik az ősi szírt. Tájt­ ülök elmerengve. Sirály sikolt, vad szél sivit, Tajtékzik az ár kerengve. Sok szép leányt szerettem én. Sok jó fiút szerettem — —• Hová lettek ? — Süvít a szél. Tajtékzik az ár közöttem. Ignotus.

Next