A Hét, 1891. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)
1891-11-22 / 47. szám
757 műbírálat, mint amelynek művelése az akadémiának feladata, de az alapszabályok 1. §-a szerint az akadémia czélja: a tudomány és irodalom magyar nyelven művelése és terjesztése, művészetről tehát szó sincs, ergo mindennemű szemrehányásnak kaput nyitnak az alapszabályok. A 2. § így szól: »E czélra tudományos vizsgálatokat és kísérleteket tétez, tudományos fölfedezéseket elősegít, eredeti munkákat irat, régi és új remekírókat s egyébb jeles műveket fordíttat.« Művészetről tehát itt sincs szó. Ami a 3. §-ban eldugva van, hogy : a történet, nyelv, irodalom, és művészet »emlékeit« fölkeresi s a tudomány gyarapodására szolgálókat megismerteti, s az semmi, éppen semmi. Utazásokat tétet, jutalomtételeket ir ki oly munkákra, melyek valamely tudományágnak a detaillához tartoznak, s melyek mázsaszámra ott penészednek a pinczéiben, miért nem teszi ezt a művészetekkel ? Vagy nyomtalanul repült volna el az idő a tisztes öregek fölött ? Nem veszik észre, hogy más szükségletei is vannak most a magyar szellemi életnek, mint az akadémia fiatal korában ? Tessék az akadémia alapszabályait megtoldani, külön, egész külön osztályt fölállítani a zene, festészet, szobrászat és a kisebb művészetek számára; tessék tagjai sorába befogadni a magyar művészet jeleseit, (akiknek van már akkora hírük, mint a geológoknak), tessék pályadíjakat kitűzni a nagy vagyonból a szépművészetek körébe vágó elméleti művekre, és néha-néha egyébként is segélyezni a magyar művészetet. Hogy hogyan, annak módját naivság volna fölfedezni. Egyszóval tessék a művészeteknek megadni az őket megillető helyet, elébe menni az áramlatnak, és nem várni meg, míg ez az áramlat erőszakkal hatol be az akadémia termeibe. Tessék az ósdi tradicziókkal szakítani, egy kis fölfrissitő vért fogadni be a petyhüdt tagokba, ha máskép nem, hát a megcsontosodott alapszabályok nyakának a kitekerésével. V. Költemények, irta : Szabolcska Mihály. A kötet, melyet a közönség és a kritikusok szokatlan érdeklődéssel vártak, mint a debreczeni »Csokonai kör« első kiadványa, e napokban hagyta el a sajtót. Lesz alkalmunk a költeményekkel bővebben foglalkozni, de annyit előre elárulhatunk, hogy Szabolcskában tagadhatlanul sok poétai erő van és könyve számottevő jelenség versirodalmunkban. A dicséret melyet a hivatalos körök előlegeztek, a fiatal költőnek nem vált hátrányára és hogy felfedezték, azt e kötet után ítélve, megérdemelte. Tartalma négy ciklusra oszlik : Buzgóság, Remény-Kétség, Szeretet, Képek. A fiatal kör mindenesetre bölcsen cselekedte, hogy e fiatal, jeles tehetség verseinek kiadásával adott magáról először életjelet. Az Athenaeum Kézi Lexikona. A dr. Acsády Ignácz szerkesztése mellett megindult közhasznú vállalat harmadik füzete pontosan megjelent s újabb tanúságot tesz egyrészt a buzgalomról és szakavatottságról, melylyel készül, másrészt a kiadó társulat áldozatkészségéről. A jelen füzetben ugyanis három önálló melléklet van. Az első gyönyörű és fölötte költséges színes műlap, mely a magyar lovas katonaságot tünteti föl az 1700—1846 közti években ; tizenkét önálló alakban látjuk az egyenruhában időnként beállt változást s a nagy műlap olyan szép és érdekes, hogy rámába is tehető. Egy másik műlap az emberi test alkatrészeit tünteti föl; a harmadikon pedig a vegyes házbeli királyok, köztük a Hunyadiak és Szapolyaiak családfáit adja öt külön csoportban a legújabb kutatások eredményei alapján. A szöveg maga az Arany és Ázsia közti dús anyagot öleli föl tervszerűen, a tárgy fontosságához mért terjedelemben feldolgozva. Egy füzet ára 36 kr. Legczélszerűbb előfizetési módozat 10 füzet árának előzetes beküldése akár az Athenaeum könyvkiadóhivatalához, akár bármely hazai könyvkereskedéshez. Almanach 1892. Singer és Wolfner almanachjának legújabb folyama Mikszáth előszavával és elbeszélő irodalmunk csaknem összes számottevő gárdájával megjelent. Jókai, Ágai, Bródy Sándor, Kozma Andor, Mikszáth Kálmán, Justh Zsigmond, Bársony István, Beniczky Bajza Lenke, Vadnai Károly, Békefi Antal, Hevesi József, Lipcsei Ádám, Tábori Róbert, Tóth Béla, Rákosi Viktor, Herczeg Ferencz írtak bele kisebb-nagyobb, de egytől-egyig érdekes novellistikus műveket. Mikszáth, aki az előszó-irodalom megteremtőjének mondható, ezúttal ismét remekelt. Három naptár. Mokány Bertalan úr is sietett a piaczra kiállani és olyan szaftos kalendáriumot diktált dr. Ágainak és a »Borsszem Jankó« tudósainak, hogy a legmegátalkodottabb, legfeketébb vérű pesszimista is agyonkaczagja magát rajta. A »Borsszem Jankó« naptárai között ez az 1892-iki kiváló helyet fog elfoglalni. Annyi talpraesett, szellemes adomát, apróságot még nem láttunk együtt egy rakáson. A sikerült rajzokat Jankó és Homicskó készítette. Ára 1 frt. INNEN-ONNAN. O Krach. Minden hazárdjáték között kétségkívül a legnevezetesebb és legjelentékenyebb a börzejáték. Tulajdonképen az egész czivilizált világ existencziájának ez a hallatlan szerencsehajsza az alapja. Nagyon mulatságos, mikor a rendőrség egy-egy szerény ferrli-kompániára rátöri az ajtót, nem kevésbé az is, mikor igen nagyon botránykozunk azon, ami Homburgban és Monakkóban történik. Nagyon mulatságos ez, mert ilyenkor nem jut eszünkbe, hogy szép nyílt csarnokos palotákban, az állam különös protekciója alatt, reggeltől estig százak és ezrek tolonganak ide-oda és szinte törvényerejű »szokványok« szerint játszanak sokkalta nagyobb pénzekben, mint amiket akár a ferbli akár a rouge et noir lovagjai valamikor kiguberálnak. Ezekben a szép nyílt csarnokokban a legnagyobb hazárdjáték esetei felett döntendő külön államilag statuált bíróságok vannak, melyek Ítélnek jogerősen »Ő Felsége a király nevében.« Dehogyis ne venné ezt a legrettentőbb játékbarlangot pártfogásába az állam, hiszen a leghazárdabb játékos itt az állam maga. Az állam ebből a játékból él. — Valamint a penzionált kapitány, ki csekély gázsiját elsején csak »vizi«-nek szánja s csak azt számítja jövedelméül, amit a kártyán nyer, — úgy az államnak is csak arra jó sok egyenes és görbe adó bevétele, hogy elmenjen véle a börzére s megsokszorozza azt. Államadósság, conversio, rente, hitelművelet, finanszirozás, operáczio — s mind mind, ami csak előfordul a pénzügyminiszteri expozék nomenclaturájában, — nem egyéb, mint egy-egy hazard börzejáték neve. Az állam adja a bankot s játszik rá a börze minden boldog-boldogtalanja. A játékot minden egyéb szerencsejátéknál az teszi különösen hazardabbá, hogy az értékek, melyek mint nyereség és veszteség ide-oda hullámzanak, tényleg nincsenek meg. Egy aránylag kicsiny effektív érték körül dúl egy sajátságos harcz. Képzeljék el, hogy száz forintnyi tétel tényleg ki van guberálva, ellenben annak tízszerese van már tartva. Az esélyek folytonos változása s a játék hosszantartósága teszi csupán, hogy az egész bank nincs mihamar sprengolva s hogy a játékosoknak is mihamar nem koppan az álla. Mert annyit egyszerre pro és kontra kifizetni, amennyi játékban van, az effectív pénzből lehetetlen volna. Ellenben, ha a játék felszámolás nélkül szakadatlanul folyik tovább, akkor a differencziákat csöndes egymásutánban ki lehet egyengetni. Ugyanaz a pénz ma X-é, holnap Y-é, holnapután V-é és azután Z-é. De Bécsben egy napon berohan a börzére a »Neues Wiener Tagblatt« egy vakmerő vészhazugsággal, azt kiabálván, hogy háború lesz, jön a muszka s a pokolba szórja a virágzó bankot, melyet az állam ad. Az ideges játékosok erre mind egyszerre véget akarnak vetni a játéknak. Mindenki egyszerre pénzéhez akar jutni, vagy legalább annak roncsaihoz s kiki más bolondot keres, hogy játszók tovább s váltsa meg potom áron az ő nyeremény-kilátásait. De a más bolondok száma kicsiny, s senki sem akar venni, mindenki csak ad. Az árak hanyat-homlok zuhannak lefelé. A papírok kezdenek majdnem csak olyan keveset érni, amennyit valóban érnek. A fictív vagyonok nagy jajgatás és fogcsikorgatások közt robbannak össze. Kevesenvesznek, de boldog, aki vesz. Aki vesz , annak lesz. Mert ime.