A Hét, 1893. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1893-01-01 / 1. szám
Nemzetlétünk egész nagy múltján párhuzamosan fut végig a politikai hazafiság a felekezeti hitélettel. S nem is hivatkozom nagyon messze időkre, mikor a kereszténység vívta harczait fajunkban az ősbarbárság ellen, mikor a Regnum Marianum Europa védő bástyája lett pogány hódítók ellen, mikor a vallásos fanatizmus faiskolája volt a hazafias fanatizmusnak s a felekezetek hősöket neveltek a politikának. Nem említem a magyar protestánsok háborúit a Bocskayak, Bethlenek, Tökölyek és Rákócziak alatt, melyek szabadságczéljai szintén egy vonalban álltak a hitélet érdekeivel. Elég az újabb időkre utalnom, a felekezetek minden ellentéte és súrlódása termékenyitőleg hatott nemzedékeken át. Vajjon mi más a kulcsa a személyes ellentétnek két oly emberi és hazafius nagyság közt, milyen Széchényi István gróf és Kossuth Lajos, vagy Kossuth és Deák Ferencz, hanem az, hogy e férfiak más-más faiskolából nőttek fel óriásokká. A géniusz őserejü alkotásai ők, de gyökereik egyfelől katholikus, másfelől protestáns talajban verődtek meg s onnét szívták táplálékukat. Nagy tehetségük súlyra, fényre, jellemük s fajszeretetük olvasztó hőre, szemhatáruk kiterjedésre és eszményviláguk mélységre méltó volt egymáshoz. De antagonok voltak, bár ugyanazt az ügyet, azonos eredményekért, egyenlő odaadással szolgálták; gondolkodásuknak nem intenzitása, nem világossága, nem a czélja volt eltérő, hanem a módja, a szelleme s az iránya, mert ugyanazon czélokat másmás utakon keresték. Szellemük legmagasb kicsúcsosodása az ő iskolájuknak, lényük inknácziója két különböző felekezet összes erősségeinek Széchenyiben kimagaslik a tipikus katholikus, Kossuthban a tipikus protestáns. S az utánuk jövő nemzedék élén Kossuth zászlóját nem a protestáns Teleki és Széchenyiét nem a katholikus Andrássy Gyula gróf veszi fel? Napjainkban is két vezérlő alak • Apponyi Albert gróf és Szilágyi Dezső antagonizmusa nem azt bizonyítja-e, hogy a két föllendülő hitbeli kultúra ismét a maga két tipikus nagyságát, inkarnáczióját állította szemközt? Az ilyen antagonizmus kinő a szigorú hitelvek világából s átterjeszkedik a gondolkodás és érzület minden hajtására. Hogy a köztük kifejlődő ellentéteket megérthessük, ellentétes tulajdonságokat, erőfunkciót kell bennük föltételezni, melyek ingeresen hatnak rájuk. Olyan a viszony köztük lélektani értelemben, mint a rage-ellentét s a nem különbözősége élettani szempontból. Fölidézik az ingert és felfokozzák a cselekvőképességet egymásban. Egyikük tán a produktív, a szerkesztő, alkotó és szemléltető munkában, a másik a kritika, az ellemzés, tagadás és ellentállás fegyvereivel erősebb. A konstruktív és analitikus tehetségek közt meg volt mindig ez az ellentét; ők nem szoktak egymáshoz húzni egyéb téren sem, annál kevésbé a politikában, mert kivirágzásukhoz az életnedvek a más-más hitélet talajából szívódtak fel a legszélesb történeti alapon, száz évek fejlődésének természetes csatornarendszerén át. De a hazafiság, az örülhet mindkettőnek, hisz a hazát szolgálják ők egyaránt. S a haza igénybe is veszi mindkettejük szolgálatát; hasznát látja nekik, mert a hazafiság ő érte verseng a felekezetiségben. A hatalom pedig megoszlik köztük természetes sor szerint: alkotó, reform-munka idején a túlsúly az egyikre jut, a kritikus időkben, mikor a nemzeti erő java az oppoziczióra, szívós, kitartó ellentállásra kell, a Vezértalentum a másik oldalon leledzik s a hatalom is arra felé hajol. Történeti jelenség ez múltúnkban s róla feledkeznek meg azok, kik a felekezeti hitélet élénkebb meglendülését vészkiáltásokkal próbálják elakasztani hasztalan. Igaz, hogy amiből a tipikus vezéralakok antagonizmusa nő fölfelé, a felekezetek életműködésükben alant is súrlódni szoktak. De miért rettegtünk mi az egészséges súrlódástól, miért tartanak többré az eleven erők evolúciójánál a beteges pangást és poshadást? Szükség van ily előképző súrlódásra, s ahol a hitélet idealizmusa elpang, ott a népösztön más téren keresi az izmosító versenyharczot, pl. az osztály és fajellentétekben, anyagi érdekek kontroverzióiban, az önzés szembeszálló követelései s a ragadozó ösztön brutalitása közepett. Talán nem egészen ízlés dolga, hanem kissé a tárgyi igazságé is, hogy a közélet számára az erőmérkőzésnek melyik terét, anyagát és formáját tartsuk kívánatosabbnak, nemesebbnek és igazabbnak. Részemről nem habozom a választásnál: jobb szeretem azt a fejlődést, melynek talaját még az apák kegyelete művelte. Jobb szeretem, ha az emberek a szív, mint a gyomor kultuszában surlódnak. Jobb szeretem a paradicsomi ősember, mint a vadonbeli ősmajom ivadékát. S a politikát, a törvényhozás üléstermét is kevésbé féltem a hitélet neveltjeinek nyílt versenyzésétől, mint a terempadló alá vetett szocziális dinamitbombától.* * * Nem az eszme, hanem az érzelem emeli fel az embereket. Taine.* Nagy szerencsétlenség, hogy azok, akik nem tudnak beszélni, rendszerint hallgatni sem tudnak. Jean Paul: Csak az a szép a mások boldogságában, hogy hiszünk benne. Catulle Mendez.* A képmutatás a vétek hódolata az erény előtt. La Rouchefoucauld. * Szeressük a nőket szerelemmel vagy ne avatkozzunk dolgaikba. Feuillet.* Hiába vagyunk fiatalok, ha szépek nem vagyunk és hiába vagyunk szépek, ha fiatalok nem vagyunk.