A Hét, 1897. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)
1897-06-27 / 26. szám
Én ebben mindig tamáskodtam, s azt hiszem, mindig igazam volt. Sohasem láttam magyar embert, aki meg ne értette s föl ne fogta volna azt az igazságot, hogy: egyszer egy az egy, vagy: semmiből nem válhat valami, sem valamiből semmi. Pedig ezek a tudomány legeslegfontosabb törvényei közzül valók. A mi boldogult szegény barátunk, Justh Zsigmond, a magyar ember filozófiáját abban a híres paraszt mondásban találta meg, hogy: »valahogy csak lesz, sehogy még sose volt.« Ez nemcsak a magyar ember filozófiájának, ez általában a filozófiának egyik legnagyobb igazsága, mert nem egyéb a minden tudományok gerinczénél, az oksági törvénynél. Az is csudálatos, a szoczializmusnak erősen abstrakt tanításai mint lángolnak végig a magyar Alföldön. Úgy látszik, a magyar ember mégis beveszi az abstrakciót, csak a valóságból legyen abstrahálva, s nem valamelyik spreementi denker lerágott körmü kisujjából. De, vethetik ellenem, nézzek a jogfilozófiára. A Werbőczy nemzete, a táblabírák népe, a turisták hazája, a törvénygyártás országa, ahol egy év alatt több törvényt hoznak és rendeletet írnak, mint másutt egy emberöltőn át, gúny és nevetség tárgyává teszi a jog tudományát, vagy, ahogy mondani szokták, az észjogot, s ezt a szót kiejteni is elég, hogy megrendüljenek a halak Kárpátoktól Adriáig, amin nem változtat, hogy minálunk is egypár elsőrendű elme emléke fűződött és működése fűződik e diszcziplinához. Nos, én ezen nem csudálkozom. Ez csak a mi bátorságunk és becsületességünk bizonysága. Mert az a kacagás jogos volna nemcsak itten, de jogos volna Alaskától a Jóremény Fokáig. Jogos volna kerek e világon mindenütt, ahol jogfilozófiát trádálnak. Mert a jogfilozófia mindeddig hamisság volt, a jognak mindeddig tudománya nem volt, s ami magát annak mondta, az jó vagy rossz hiszeműen csak annak színlelte magát. Jogtudománynak az élő vagy az elavult tételes jogok ismeretét nevezték, jogfilozófiának pedig azokat a legjobb esetben merész sejtelmeket, melyeket ezek természete felől a lelkükben éreztek. Már ez a megkülömböztetés is azt mutatja, hogy baj van. Mert az ismeretek egy körének a tudományában benne van annak a filozófiája is, s például a fizika filozófiája annak a pár törvénynek egységbe szerzése, amely minden fizikai jelenségben benne található. A jognak ilyen értelemben törvényeit nem ismerték. Hogy keletkezik a jog, hogy fejlődik — nem tudták. Mondvacsinált magyarázat, az igaz, van erre elég. Az egyik szerint a jog készen pattan ki az emberi belátásból, mint a Minerva a Jupiter fejéből. A másik szerint az örök emberi természet örök emberi jogaiból származik. A harmadik szerint, mint a fizikában az erők, úgy működnek a jogban ösztönök és vágyak, függetlenül az emberi értelemtől, titkos és magasztos nép- és korszellemek lökése szerint. Ez ellen emeli föl fejét utolsó tiltakozásul a Carlyle büszke teóriája a hősökről, a nagy emberekről akiknek mindent köszönhetni, tehát a jogot is. De evvel könnyen elbánik a Taine milieu-teóriája, amely szerint a hős is a környezet szülötte, hát még a jog. S mindezekkel könynyen végez a marxizmus, amely játszva mutatja ki, hogy eszmék, vágyak, meggyőződések s intézmények alján gazdasági okok vannak. Nyilvánvaló, ez a magyarázat plauzibilis, de ilyen formában s ezen a fokon nagyon is általános és a felszínen lebegő. Úgy állunk tehát a jog tudományával, mint állottak hoszszu időkig a csillagászattal: megfigyelések, amelyek lehetnek jók, állítások, amelyekben lehet igazság, haragosan, értetlenül s össze nem férően állanak egymással szemben, s a legtudományosabb külsejű iskola, az ösztönszerűségi, megáll a népszellemek, a korszellemek misztikus fogalma előtt, s bevallja, hogy itt oly kusza bonyodalmasság előtt áll, amelybe emberi tudomány bele nem merészkedhetik. Sőt rosszabbul áll a csillagászatnál, mert míg a ptolemeisták megcsinálták az ő végtelenül kusza és bonyodalmas rendszerüket, ez a jogfilozófia csak a kuszaságot csinálta meg, a rendszert nem. Ebbe a kuszaságba nyúl bele Pikter professzor, egy, hogy kifejező képpel éljek, kopernikusi kézmozdulattal. Ez a kézmozdulat is a pszichológusé, s abban áll, hogy a vágy fogalmát vágja ketté. Mert a legtöbb vágy, úgymond, két tényezőből áll: egy alapszükségletből s abból a belátásból, hogy a lehetséges módok közzül melyikkel elégíthetni ki e szükségletet — s így a legkülömbféle, sőt egymással homlokegyenest ellenkező vágyak mögött ugyanazok az alapszükségletek lehetnek, s a köztük való különbséget s ellentétet a belátás, az ismeretek külömbsége okozza. Ha ez igaz, úgy ez az igazság egyike a legtermékenyebb igazságoknak, amelyekre a tudomány valaha rábukkant vagy rájött. Mert mint minden tudományos alapigazság, a maga végtelen egyszerűségében hasonlatos az indus bűbájosok ama fillérnyi iskatulyáihoz, amelyekből egyszeribe hatalmas fa sarjad elé, lefelé mélybe nyúló gyökerekkel, fölfelé egekbe törő koronával. A Pikter Gyula e törvényéből kiágazó gyökerek beleerősítik a jogot a fiziológia s a fizika mélységeibe, ahol a tudomány nagy egységébe fonódnak, a törzse pedig s a koronája a leggazdagabb s legvirágzóbb kiágazásokban megadja végre a jog tudományát. Ám ha a jog tudománya igazán tudomány, a szabályai szerint a politikus épp oly bizottsággal építhet új intézményeket, mint a technikus a fizika szabályai szerint új gépeket. S ekkor már tapogatódzó s az eljövendő tudományos politika között az lesz a különbség, ami a kóválygó szappanbuborék s a kormányozható léghajó között. * Megpróbálom előadni a Pikter elméletét, bizonyítások és példák nélkül — ő természetesen mindent bizonyít, s én nem képzelhetek becsületesebb logikát, teljesebb megokolást, ragyogóbb érvelést és megdöbbentőbb, a gondolatot egyszerűen megtestesítő példákat az övéinél. A jog meghatározásából indul ki. A jog embereknek kényszerrel biztosított működése a kényszerítő javára. Legtöbbször azonban, s főképp erre gondolunk, a működés együttműködés egymás javára, a kényszerítők egyszersmind kényszerítettek is, és a kényszer csak annak szól, aki ez együttműködés javait akarja élvezni, de a kötelezettségei alól kibúvik. Az összeműködés ez egész rendszerét az emberek azért hozzák létre, mert belátják, hogy ez hatalmas egy eszköz a szükségleteik kielégítésére, s azért fejlesztik, mert az ismereteik gyarapodván, új együttműködési módokat ítélnek czélszerűeknek. Vagyis a jog állandó emberi szükségekből fakad, s az emberi ismeretek fejlődésével arányosan fejlődik tovább. Igen ám, de ennek ellene szól az embereknek az a mindig meglevő érzése, hogy ők az intézményeiket azért teremtik meg, mert függetlenül a szükségleteiktől és függetlenül a belátásuktól vágy él bennük azok iránt. Itt lép közbe a Pikter zseniális analízise a vágyról. Mert hiszen íme, a vágy maga is szükségletből és belátásból áll, s az embereknek amaz érzése azok közzé az optikai csalódások közzé tartozik, melyekkel minden tudománynak számolnia kell. A vágyban szereplő belátás törvényeit megadja a mechanika s a fiziológia. A fiziológia szerint minden lelki folyamatnak megfelel egy testi idegfolyamat; az idegfolyamat, mint a természetben minden folyamat, mozgás; a mozgásnak pedig megvan az a tendencziája, hogy fölkeltsen, vagy pedig, ha azokat külső hatás már fölkeltette, elősegítsen olyan újabb mozgásokat, melyek őt erősítik, s elnyomjon olyanokat, melyek őt gyöngítik. Ez a törvény, melyet Pikier be is bizonyít, s ezzel ismét egy új és frap-