A Hét, 1910. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)

1910-04-03 / 14. szám

230 torokhangon kiáltotta oda vetélytársának : Uram, egyikünk fölösleges e földön ! Ah, a nagy társalgási szerepek! Azok a nagy mondások, hatásos kijelentések, amelyekkel a hős­nők műveit társalgásra oktatták nagyanyáinkat ! Helvey Laura ezekben a nagy társalgási szerepekben vált ország­szerte bámulttá, miután átment a drámai szende és a drámai hősnő szerepeinek fokozatain. Ma már meg sem tudjuk érteni, hogy mi módon lehetett valaki nagy társalgó azokban az affektált beszédű színművekben, amelyek amolyan »műtársalgást« produkáltak. De más volt akkor a színpad stílusa s más volt a közönség lelkülete is. A nagy szavak és a heves mozdulatok kora volt az, amelynek elmúlásával sok színész és színésznő dicsősége szállt tova az örök fele­désbe. Helvey Laura győzedelmeskedett a stílus változásán, együtt változott meg vele és ezért maradhatott meg máig a színpadon. Jubileuma csöndes volt, mert ma már csöndes a közönség is. Vége már annak az időnek, amikor az emberek lelkét extázis lepte meg egy-egy színésznő látásán. Ma már nem fogják ki a primadonna kocsijának lovait. Mióta a szín­ház éppen olyan üzletté vált, mint a fűszerkereskedés, az emberek azt mondják a színigazgatónak : Nem húzom a primadonnád kocsiját, nem csinálok reklámot a színhá­zadnak ! Művészet. A Műcsarnok tavaszi tárlata. Van ahogy van, mert hogy is lehetne másképp ! — mondja Justh Zsigmond alföldi nazarénus parasztja s ha tíz évvel ezelőtt túlságosan sztoikusnak találtuk is ezt a filozófiát, azóta annyiszor jártuk meg csalódottan a Mű­­csarnok­ot, hogy lassan kint szépen beletörődtünk ebbe a paraszti vigasztalásba. Hát ne sokat okoskodjunk most se azon, hogy miért van így, ahogy van s hogyan kellene lennie, ha egyáltalán lehetne másképp, hanem nézzük inkább, ami van és érjük be vele. A Műcsarnokot amúgyis más szemmel kell néznünk ; a forradalmi törekvéseket és újszerűségükben meglepő revelácziókat nem ezeken a falakon belül kell keresni ; ide azok jönnek, akik már be­érkeztek, akár megállapodottan, kiforrottan, akár ifjan elöregedetten. Mégis, az idén külön csalódás is ért bennünket. A moderneknek, a MIÉNKnek nagy garral hirdetett bevo­nulása, úgy látszik, elmaradt. Mindössze ketten adták le névjegyüket, talán csak azért, hogy meg ne c­áfolják a nagy kibékülésről hivatalosan is proklamált híreket. Csók István elküldötte hatalmasan érzéki alkotását, a »Vámpí­rok «-at, melyet két évvel ezelőtt már érdeme szerint mél­tattunk a MIÉNK kiállításán s Iványi-Grünwald Bélának is gazdagabbá kellett lennie egy tapasztalással, azzal tudni­illik, hogy úttörő munkájának egy olyan nagyszabású ter­mését, mint amilyen »Csendélet«-e, beakasztották a félre­eső IX-ik terembe, jórészt fiatal, de tehetségtelen kezdők képei közé. Azt hiszszü­k, ez az akasztási politika nem fogja túlságosan megszilárdítani az amúgy sem valami szilárd alapokon nyugvó barátságot a hatalmas szövetségbeliek s a kegyelemre visszatért tékozló fiúk között. Azok közül, akiket a modern magyar művészet erősségei közé szoktunk számítani, Magyar-Mannheimer Gusztáv rukkol ki egy finom kollekczióval, melynek darabjai a magyar impresszionizmus legszebb gyöngyei közül valók. Herr­er Czézár erősen dekoratív tánczosnője, Bosznay nagy tájképe, Kacziánynak Harrisonra emlékeztető napos tengere és a régóta hallgató Révész Imrének egy apró vászna, oázisokként enyhítik a nagy terem sivárságát. A kisebb termekben Mednyánszky két erőteljes tanulmányfeje, Székely Andor, Edvi-Illés Aladár, Góth Móricz, Koszta József, Kunwald Czézár, Zemplény Tivadar s a szolnokiak közül Olgyay és Szlányi é­s Endrey Sándornak egy minden konvencziótól ment, előkelően felfogott arczképe — ez minden, ami emlékünkben maradt az első revízió után. A másik, amire emlékszünk, hogy a fiatalság feltűnő gyéren és elég rosszul van képviselve. Egy új név : Kálmán Péter ígér legtöbbet, nem ugyan nagy apácza-kompozíczió­­jával, hanem inkább egy teljesen megértett és közvetlenül visszaadott vázlatával. Mellette eddigi fejlődésükhöz képest haladást jelentenek a Tibor Ernő, Zord Arnold, Vörös Ernő, Kacziány Adrien, Szent-Istvány Gyula, a fiatal Lechner Ödön s Andaházy-Kasnya Béla munkái. Biztató delü a Telek Antalé és Kukán Gézáé is. Elég színtelen a Műcsarnok plakátpályázata is ; a sok abszolúte nem dekoratív terv között még leginkább a Földes Imre, Tuszkay Márton és Kron Jenő tervei volnának alkalmasak, ha nem is kivitelre, de legalább is díjazásra, hogy nagyobb ambíczióval lát­hassanak hozzá — újabb tervekhez. A szoborteremben Simay Imrének egy merészen stilizált lovasszobra felett lészen nagy gaudium, pedig ez a szobor tízszeres nagyságban rendkívül művésziesen hatna a maga erősen archaizált síkjaival. Kisfaludi-Strobl Zsigmond ezúttal szintén merészségével tűnik ki ; szemüveges portré­ján a pápaszem merész felfogása sok kész mestert meg­szégyenít ifjúi bátorságával és technikai készségével. Az új szobrásznemzedéket legelőnyösebben Bory Jenő, Kara Mihály és Beszédes László képviselik. Ne hagyjuk még említés nélkül Thomas Antalnak egy építészeti tervrajzát, mely a mai Műcsarnokot szeretné modernebbé restaurálni. Örülnénk rajta, ha tervét meg­valósíthatná, bár — az igazat megvallva — jobb szeretnék, ha ezt a reform­munkát belülről kezdenék meg a Műcsarnok­ban. Arra jobban ráfér. Tövis IRODALOM. Lepel nélkül. (Szilágyi Géza erkölcsrajzai.) Lepel nélkül, tehát úgy, mint a szobrász dolgozik. Tömören, élesen, a test eseményeit néhány síkba foglalva, így szeretném értelmezni a Szilágyi könyvének czímét. Ötven embert kapunk azokban a perczekben, amikor szabadon terjeszkedik az izomjátékuk , — de talán nem ezen van a súly. Amint az író kétszáz oldalon át nézi az alakjait, egyetlen egy makacs szempontból, keresve bennök az örök konstruktívat, a szerelemnek egy-két nagy síkját, erre az igazán plasztikus nézésre c­éloz a könyv czíme. Nem a test plasztikájára. A műszaki eljárás legalább is érdekel úgy, mint a tárgykör. Bizonyos, hogy minket az élethez nemcsak szexuális vonatkozások fűznek, de a mi írónk számára a többi vonatkozások csak jelentéktelen fénytörések, elhanyagolható reflexek az emberi akton. Egy ölelő és egy eltaszító mozdulatba szintetizálja az egész életet, erős haraggal a lelkében az utóbbi mozdulat iránt. Az ölelést nemcsak jognak, hanem kötelességnek vallja. Számon kéri érte az embereket minden lapon. Néha az adóvégrehajtó ridegségével, néha csak egy pár fukar szóval. Támadja a szülőt, az irodafőnököt, az államot, amiért korlátozzák a mámort, a hűtlenséget, az öv és fátyol megbontását. Ezt a boszos hangulatot vési ki ötven kis domborműben; az egész friz gyönyörű. Egyoldalú, de

Next