A Hét, 1910. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1910-04-03 / 14. szám
230 torokhangon kiáltotta oda vetélytársának : Uram, egyikünk fölösleges e földön ! Ah, a nagy társalgási szerepek! Azok a nagy mondások, hatásos kijelentések, amelyekkel a hősnők műveit társalgásra oktatták nagyanyáinkat ! Helvey Laura ezekben a nagy társalgási szerepekben vált országszerte bámulttá, miután átment a drámai szende és a drámai hősnő szerepeinek fokozatain. Ma már meg sem tudjuk érteni, hogy mi módon lehetett valaki nagy társalgó azokban az affektált beszédű színművekben, amelyek amolyan »műtársalgást« produkáltak. De más volt akkor a színpad stílusa s más volt a közönség lelkülete is. A nagy szavak és a heves mozdulatok kora volt az, amelynek elmúlásával sok színész és színésznő dicsősége szállt tova az örök feledésbe. Helvey Laura győzedelmeskedett a stílus változásán, együtt változott meg vele és ezért maradhatott meg máig a színpadon. Jubileuma csöndes volt, mert ma már csöndes a közönség is. Vége már annak az időnek, amikor az emberek lelkét extázis lepte meg egy-egy színésznő látásán. Ma már nem fogják ki a primadonna kocsijának lovait. Mióta a színház éppen olyan üzletté vált, mint a fűszerkereskedés, az emberek azt mondják a színigazgatónak : Nem húzom a primadonnád kocsiját, nem csinálok reklámot a színházadnak ! Művészet. A Műcsarnok tavaszi tárlata. Van ahogy van, mert hogy is lehetne másképp ! — mondja Justh Zsigmond alföldi nazarénus parasztja s ha tíz évvel ezelőtt túlságosan sztoikusnak találtuk is ezt a filozófiát, azóta annyiszor jártuk meg csalódottan a Műcsarnokot, hogy lassan kint szépen beletörődtünk ebbe a paraszti vigasztalásba. Hát ne sokat okoskodjunk most se azon, hogy miért van így, ahogy van s hogyan kellene lennie, ha egyáltalán lehetne másképp, hanem nézzük inkább, ami van és érjük be vele. A Műcsarnokot amúgyis más szemmel kell néznünk ; a forradalmi törekvéseket és újszerűségükben meglepő revelácziókat nem ezeken a falakon belül kell keresni ; ide azok jönnek, akik már beérkeztek, akár megállapodottan, kiforrottan, akár ifjan elöregedetten. Mégis, az idén külön csalódás is ért bennünket. A moderneknek, a MIÉNKnek nagy garral hirdetett bevonulása, úgy látszik, elmaradt. Mindössze ketten adták le névjegyüket, talán csak azért, hogy meg ne cáfolják a nagy kibékülésről hivatalosan is proklamált híreket. Csók István elküldötte hatalmasan érzéki alkotását, a »Vámpírok «-at, melyet két évvel ezelőtt már érdeme szerint méltattunk a MIÉNK kiállításán s Iványi-Grünwald Bélának is gazdagabbá kellett lennie egy tapasztalással, azzal tudniillik, hogy úttörő munkájának egy olyan nagyszabású termését, mint amilyen »Csendélet«-e, beakasztották a félreeső IX-ik terembe, jórészt fiatal, de tehetségtelen kezdők képei közé. Azt hiszszük, ez az akasztási politika nem fogja túlságosan megszilárdítani az amúgy sem valami szilárd alapokon nyugvó barátságot a hatalmas szövetségbeliek s a kegyelemre visszatért tékozló fiúk között. Azok közül, akiket a modern magyar művészet erősségei közé szoktunk számítani, Magyar-Mannheimer Gusztáv rukkol ki egy finom kollekczióval, melynek darabjai a magyar impresszionizmus legszebb gyöngyei közül valók. Herrer Czézár erősen dekoratív tánczosnője, Bosznay nagy tájképe, Kacziánynak Harrisonra emlékeztető napos tengere és a régóta hallgató Révész Imrének egy apró vászna, oázisokként enyhítik a nagy terem sivárságát. A kisebb termekben Mednyánszky két erőteljes tanulmányfeje, Székely Andor, Edvi-Illés Aladár, Góth Móricz, Koszta József, Kunwald Czézár, Zemplény Tivadar s a szolnokiak közül Olgyay és Szlányi és Endrey Sándornak egy minden konvencziótól ment, előkelően felfogott arczképe — ez minden, ami emlékünkben maradt az első revízió után. A másik, amire emlékszünk, hogy a fiatalság feltűnő gyéren és elég rosszul van képviselve. Egy új név : Kálmán Péter ígér legtöbbet, nem ugyan nagy apácza-kompozícziójával, hanem inkább egy teljesen megértett és közvetlenül visszaadott vázlatával. Mellette eddigi fejlődésükhöz képest haladást jelentenek a Tibor Ernő, Zord Arnold, Vörös Ernő, Kacziány Adrien, Szent-Istvány Gyula, a fiatal Lechner Ödön s Andaházy-Kasnya Béla munkái. Biztató delü a Telek Antalé és Kukán Gézáé is. Elég színtelen a Műcsarnok plakátpályázata is ; a sok abszolúte nem dekoratív terv között még leginkább a Földes Imre, Tuszkay Márton és Kron Jenő tervei volnának alkalmasak, ha nem is kivitelre, de legalább is díjazásra, hogy nagyobb ambíczióval láthassanak hozzá — újabb tervekhez. A szoborteremben Simay Imrének egy merészen stilizált lovasszobra felett lészen nagy gaudium, pedig ez a szobor tízszeres nagyságban rendkívül művésziesen hatna a maga erősen archaizált síkjaival. Kisfaludi-Strobl Zsigmond ezúttal szintén merészségével tűnik ki ; szemüveges portréján a pápaszem merész felfogása sok kész mestert megszégyenít ifjúi bátorságával és technikai készségével. Az új szobrásznemzedéket legelőnyösebben Bory Jenő, Kara Mihály és Beszédes László képviselik. Ne hagyjuk még említés nélkül Thomas Antalnak egy építészeti tervrajzát, mely a mai Műcsarnokot szeretné modernebbé restaurálni. Örülnénk rajta, ha tervét megvalósíthatná, bár — az igazat megvallva — jobb szeretnék, ha ezt a reformmunkát belülről kezdenék meg a Műcsarnokban. Arra jobban ráfér. Tövis IRODALOM. Lepel nélkül. (Szilágyi Géza erkölcsrajzai.) Lepel nélkül, tehát úgy, mint a szobrász dolgozik. Tömören, élesen, a test eseményeit néhány síkba foglalva, így szeretném értelmezni a Szilágyi könyvének czímét. Ötven embert kapunk azokban a perczekben, amikor szabadon terjeszkedik az izomjátékuk , — de talán nem ezen van a súly. Amint az író kétszáz oldalon át nézi az alakjait, egyetlen egy makacs szempontból, keresve bennök az örök konstruktívat, a szerelemnek egy-két nagy síkját, erre az igazán plasztikus nézésre céloz a könyv czíme. Nem a test plasztikájára. A műszaki eljárás legalább is érdekel úgy, mint a tárgykör. Bizonyos, hogy minket az élethez nemcsak szexuális vonatkozások fűznek, de a mi írónk számára a többi vonatkozások csak jelentéktelen fénytörések, elhanyagolható reflexek az emberi akton. Egy ölelő és egy eltaszító mozdulatba szintetizálja az egész életet, erős haraggal a lelkében az utóbbi mozdulat iránt. Az ölelést nemcsak jognak, hanem kötelességnek vallja. Számon kéri érte az embereket minden lapon. Néha az adóvégrehajtó ridegségével, néha csak egy pár fukar szóval. Támadja a szülőt, az irodafőnököt, az államot, amiért korlátozzák a mámort, a hűtlenséget, az öv és fátyol megbontását. Ezt a boszos hangulatot vési ki ötven kis domborműben; az egész friz gyönyörű. Egyoldalú, de