A Hét, 1917. július (28. évfolyam, 26-27. szám)

1917-07-01 / 26. szám

A nagy, vörösmélyű színház, mint íves, biborló bársonymedencze ... hát ez a színház ! . . . és ara­nyos és csillogás . . . sok ember, mindig jönnek .. . mennyi ember van a világon... és ezek is mindjárt látni fogják ... és a kocsi, a­mivel jöttek . . . mennyi gyerek . . . fehér, kék, rózsaszín tavirózsák a barna tóban, ez a földszint ... és az új ruhája . . . hát ilyen az élet ! . . . ilyen szép az élet, amibe őt eddig nem en­gedték, de most ! és ezentúl mindig. . . halk, csengő gyereknevetések, színházi morajlás és — — Látod, Anni, az a nagy függöny, az a színpad, majd azt a függönyt mindjárt fölhúzzák.­­ — Igen — csodálkozik a kislány és most már ő is mer beszélni. — Kis ott lent, ott olyan sokan jönnek. Kik azok a bácsik ? — Az a zenekar. Majd mindjárt meghallod. Nagy, furcsa czm­ozogás, hegedű, vékony, öblögető fuvolapróbálás, mindég erősbödő halk zúgás. — Jaj, most mindjárt ... mi lesz ? . . . és akkor fölhúzták a függönyt és Annira ráborult a színház csodája. Először a Jancsi és Juliskát adták. Kis paraszt­szoba, a két gyerek, a mostohaanya és a favágó. Éne­kelnek, aztán vége az első felvonásnak. Anni most már fölengedett kissé és egy csöppet kényelmetlenül érzi magát. Egy szót se ért abból, amit a színpadon beszélnek és folyvást kérdezősködnie kell. Az éneklést is furcsának találja. De azért örül, hogy itt van és nem menne haza a világért sem, mert a színházban lenni azért nagyon érdekes. Oly jó itt lenni ! A második rész már jobban tetszik neki. Ott az erdőben furcsa tűzijátékok játszanak és békák és kígyók csúsznak. Am­i nagyon fél. Oly jó színházban félni ! Aztán jönnek az angyalok — jaj, de szép — és végre feltűnik a kis czukorház. Amni most már feszülten figyel és néha csengő kis hangján fölkaczag. Aztán vége. Tapsolnak, Anni nem mer, aztán a szülők biz­tatják, s ekkor ő is boldogan, kitörő örömmel tapsol. Jancsi, Juliska és a boszorkány kijön a függöny elé, meghajol, — furcsa, most egymás kezét fogják — gyors kérdés, magyarázat, aztán jön a szünet. Kiviszik sétálni. Am­i nézi a sok ünneplőruhás gyereket. Oly szép itt minden ! Nagy lépcsők, sietés, lárma . . . Gye­rünk vissza . . . Nagy kavargás, összekevert tömeg, aztán beözönlés a nézőtérre . . . mindenki megtalálja a helyét, ünnepi csönd ül a színházra, sötét lesz . . . Végre a várva-várt pillanat : megkezdődik a ballet. Nagy izgalom. Olyan jó az izgalom ! . . . Am­i most már nekipirult arc­c­al, könyökére tá­maszkodva élvez. Most már nem is beszélnek a színpa­don, most már majdnem mindent magától is megért. És jön a Babatündér ! . . . fehér csipkés ballerina­­szoknyában és a lábujjhegyén tánczol. Csoda ! . . . Ujjongó csoda ! . . . Anninak mámoros kinyilatkoztatás. A tündér palotája nyomán lépcsők emelkednek ki a földből, s a babák megelevenednek és lejönnek a lép­csőn . . . Várjon otthon a Juliska baba is ? . . . Aztán nagy táncz, hatalmas, mozgalmas, színes felvonulás . . . — ... Istenkém, de szép volt ! De kár, hogy vége van . . . — Hiszen majd élj ősz most már máskor is. Elvi­­szünk, hiszen már nagy lány vagy. Am­i boldog. Hogyne, hiszen már nyolcz éves. De jó, hogy már ilyen nagy lány. Most majd máskor is elhozzák. Otthon nagyon fáradt. A kocsiban visszafelé majd elaludt. Még bizony nincs hozzászokva. A szobalány­nak mindjárt mesél is, hogy mi volt, hogy milyen szép volt. És a Babatündér ! . . . a Babatündér ! . . . Az ágyba még odakéri magához a Juliska babát és különös gyöngédséggel megcsókolja és furcsa, halk szavakat suttog neki. Anni a gyerekszobában alszik, rácsos kis ágyban és a feje fölött kis kék angyalkák libegnek a bádog ágy oldalán. Abban a szobában alszik a kisasszony is, az Étel kisasszony, akire Anni jelenlegi kulturélete rá van bízva. A második elemit végzi most otthon. A kisasszony nem volt velük a színházban, nem akart velük menni, inkább elment sétálni. Most már ő is otthon van és halkan emeli ki a már alvó Anni karjaiból a Juliska babát és a kis fehér székre ülteti. Aztán eloltja a nagy lámpát, meggyújtja az éjjeli szek­rényen álló kicsit és ő is lefekszik. Olvas még néhány érzelmes verset, aztán kialszik a lámpa és halk szuszo­­gással terhes csönd borul a szobára. Kint az utczán liheg az élet, autók rohannak, mámoros lámpák fehér fényye dől az aszfaltra és pezsegve éled az éjjeli élet. A kis gyerekszobában mindezt csak néhány kósza, betévedt halk hanghullám és a plafonra föl­verődő utczai lámpáknak megtizedelt fénysávjai jelzik. A gye­rek mélyen, de nyugtalanul alszik. Életének első nagy eseménye fölkavarta az amúgy is nyugtalan kis lelkét. Az egész arczán valami izgatott vonás hánykolódik, csak a szentségesen tiszta, magas gyerekhomloka dom­borodik simán, fehéren, megnyugtatón. Most a hold is meglepi a szobát és a félig nyitott redőnyökön ke­resztül lapos, széles sugárszinteket emel egymás fölé. A kisasszony nagyon mélyen alszik, a délutáni kimenő­jén elfáradt. Am­i fölül az ágyban. Nézi a réteges sugarakat, a plafon furcsa arabeszkjeit, a téves sötétséget. És valami különös felszabadulást érez, valami ujjongó, új, lázító levegőt, a nagy szeme belemélyed a sötétbe, furcsa, távoli hangokat hall és a sötétséget mély lélek­­zettel szívja magába. És ahogyan ott az ágyban ül, nagy, öntudatlan figyelemmel vár valamit. Valami eseményt, valami szokatlant, valami gyönyörűt. Pedig Anni okos kislány és erősen benne él az élet realitásá­ban. De most elfelejti a szüleit, kik a szomszéd szobá­ban alszanak, elfelejti Etel kisasszonyt, aki, ha föl­ébred, lármát csap, nem látja a szoba szűk, polgári határait, hanem valami megfoghatatlan láz ömlik el benne és a fantáziája erősen működik. Az élet habzó hullámokban árad felé. Amni ma érezte meg legelőször az éjszakát. De ő erről nem tud semmit, a gondolatai csaknem látomásszerű képekben forronganak egy körben a Babatündér körül. Neki van a legszebb ruhája a vilá­gon ... és milyen fényes sugár esik mindig rá . . . és az intésére az összes baba ... és tánczolnak ... és szőke a haja ... ha egyszer hozzám is . . . ide,, a kis szobába . . . hiszen a Juliska baba is . . . milyen sze­rencse, hogy a kék selyem ruháját, amit elszakítottam... és most a piros selyem van rajta,­— talán . . . talán ! . . . én ... ha most eljönne ... és olyan szépen tánczolt . . . (a kicsi karja öntudatlanul utánaivelt a ballerina moz­dulatának, ezt észreveszi, a szeme fölcsillan) talán én is . . . talán én is tudnám . . . megpróbá . . . Ezzel már le is eresztette halkan, vigyázva a kis rácsos hálót és ott állott kis fehér ingecskében, mezít­láb, kuszált hajjal, hivő, nagy szemmel az ágy előtt. Olyan volt ez az egész megindulás, mint egy csodás kaland, mint egy nagy éjszakai kirándulás : az első keresés az életben. Perczekig állott egy helyben, mozdu­latlanul, öntudatlanul, fehér ingecskében és először érezte meg önmagát. És először nem gondolt arra, hogy mit fog szólni a kisasszony, a mama, a papa. Akkor meglátta a Juliska babát a kis fehér széken. A szék még ott volt a szoba közepén, teljesen szabadon, ahogy ebéd után játszottak. Kis nyaka arrafelé fordult és

Next