Heti Pesti Riport, 1993. január-június (2. évfolyam, 1-25. szám)
1993-03-12 / 10. szám
_ BELFÖLD________________________________s Portik Iván minden idők egyik legnagyobb magyar bigband-dobosa. Bejárta a világot Európától Japánig, itthon pedig a híres Chappy zenekartól kezdve Fóthy Jánosig, Körmendi Vili barátjától a Zsoldos Imre vezette rádió-tánczenekarig mindenkivel és mindenhol játszott. — Remélem, nem sértődsz meg, ha a „nagy öregek" közé sorollak. A szakma ismer és szeret. Most áprilisban leszel hatvankét éves és már nyugdíjas vagy. Nem korai a visszavonulás ? — Ez nem sértés. Dicséret. Szép volt, de most már jöjjenek a fiatalok. — Hogyan lettél dzsesszdobos? — Lehettem tizenöttizenhat éves, amikor a La Conga című amerikai revüfilmet láttam, a csodálatos Mickey Rooneyval, akiről kevesen tudják, hogy a filmben dublőr nélkül, tehát saját maga dobolt. Akkor dőlt el a sorsom. — Kinél kezdtél el tanulni? — A klasszikus zenét Jámbor Lajosnál, a könnyűzenét pedig az időközben kiváló festőművésszé lett Ruttka Feri barátomnál. Ettől függetlenül van egy „becsületes”, vagy ha úgy tetszik, polgári szakmám is, hiszen a közgazdasági egyetemen tanári diplomát szereztem. — Zenei tanulmányaid befejezése után rögtön bekerültél az akkor még pezsgő könnyűzenei életbe? — Nem. Először tanítottam. Történetesen éppen abban az iskolában lettem dobtanár, ahol magam is tanultam. Ez az iskola lett később az Országos Szórakoztatózenei Központ. Itt dolgoztam 1960-tól tanárként harmincegy éven keresztül, az utolsó kilenc évben pedig tanár-igazgatóként. — Ennyi idő alatt nem kevés tanítványod lehetett. Nyilván jó pár mai sztár tanult a kezed alatt? — Hát utána kellene számolnom, de minimum ötszáz növendékem volt, köztük valóban több tehetséges, jó kezű kölyök, akik sztárok lettek, s ma már természetesen felnőtt, családos emberek. Csak a teljesség igénye nélkül, hiszen lehetetlen mind felsorolni őket, megemlítem Kőszegi Imit, Pásztori Zoltánt az Illésből, vagy ki ne ismerné Solti Janikát az LGT-ből... Büszkén gondolok ezekre a tanítványaimra, akik nekem csak kölykök s a gyermekeim maradnak, amíg élek. — A tanítás mellett jártad be a világot? — Huszonöt éves koromban kerültem be az ország talán legismertebb zenekarába, Orlay Jenő, azaz Chappy big bandjébe, majd következtek a külföldi turnék. — Melyik út volt számodra a legemlékezetesebb ? — Az akkori idők zenészeinek, de talán a maiaknak is álomnak tűnik egy távol-keleti utazás. Történt, hogy egy komplett magyar cirkusz utazott ki Japánba három hónapos vendégszereplésre. Mivel a műsorkísérés külön műfaj, és a cirkuszi produkció sikere nem kis mértékben a zenei kíséreten, azon belül is a karmesteren és a doboson múlik, így Hámos Pál karmesterrel én is kiutaztam. Óriási sikerünk volt. Érdekesség, hogy a mai japán császár, Akihito, az akkoriban még tizenéves fiúcska is végigtapsolta az egyik előadásunkat. — Húsz éven keresztül két nagy dobos uralta elvitathatatlanul a szakmát, Portik Iván és a nemrég elhunyt Kovács Gyula. Nem volt köztetek rivalizálás? — Á, dehogy! Két teljesen más műfajban dolgoztunk. Én a nagyzenekari dzsesszt műveltem, Gyuszi barátom pedig az úgynevezett combo-variációban lépett fel, ami kisegyüttest jelentett, maximum hét-nyolc fővel. Nagyon sokszor játszottunk egy színpadon, ő a Martini kvintettel, én meg Chappyvel. Sőt egy időben a nagyon népszerű dobpárbajt is Gyulával vívtuk. Sajnos ő is elment, itthagyott, mint megannyi más nagyszerű barát és kolléga. — Te, aki világéletedben nem tudnál meglenni munka és emberek nélkül, hogy élsz most? — Békességben, nyugalomban feleségemmel. Szóval : jól. Ha akarod, ezt le is dobolom. Pardon, kopogom. TISZAI FERENC