Heti Válasz, 2013. november-december (13. évfolyam, 45-52. szám)

2013-11-28 / 48. szám

128 I1 WlllflH'-il I ! »AM. 48. SZÁM lim fi Ifi Hl I 2013. november 28. rést. Kötődöm a Vígszínházhoz, hiszen annak idején a Várkonyi nevével fémjel­zett Vígben kezdtem a pályámat, de kö­tődöm például a Madách Színházhoz is, amely hosszú évekig szinte a máso­dik otthonom volt. Most pedig a kecs­keméti teátrumhoz kötődöm ugyanek­kora, ha nem még nagyobb erővel. - Ebben az évben a Vidéki Színhá­zak Fesztiválját egy ősbemutatóval nyerték meg: a Kaffka Margit regé­nyéből készült Hangyabolyt Dér And­rás rendezte. - Kérdés, hogyan tudjuk ezt a sikert megfejelni. Az utóbbi időszakban so­kan kiemeltek minket, és olyanokat mondtak rólunk, hogy mi vagyunk a XXI. század Kaposvárja. Figyelmeztet­tem a társulatomat: el ne higgyétek! Ez csak azt jelenti, hogy jó úton járunk - az út nagy része azonban még előttünk áll. Szeretném például elérni, hogy a kecskeméti Katona nemzeti színházzá válhasson. Szerintem egyébként min­den vidéki teátrum nemzeti színház, de egyelőre csak öt intézményt emel­tek ki ilyen módon. Remélem, sikerül bizonyítanunk: az egész nemzet büsz­ke lehet arra, ami Kecskeméten folyik. A nemzeti színházzá válás első lépése­ként létrehoztam egy balett-tagozatot jeles fiatal művészekkel, így mostantól többtagozatos színházként működünk. Évente bemutatunk egy-egy meseope­rát is a gyerekeknek - színészeink jó része operai színvonalon énekel, tehát a harmadik tagozat felépítése sem el­érhetetlen álom. Pályázati úton kértük egy gyönyörű, de rettenetes állapotban lévő századfordulós moziépület szín­házzá alakítását: a Kelemen László Ka­maraszínház a következő évadot már a megújult épületben kezdheti. - Időközben a felesége, Sára Berna­dette is a társulat tagja lett. - Természetesen nem azért lett a tár­sulat tagja, mert a feleségem, hanem mert kiváló színésznő. Amikor idejöt­tem, úgy terveztem, hogy én magam nem fogok színpadra állni, más a fel­adatom. Egyre többször vontak azon­ban kérdőre: Pesten játszik, itt meg nem? Ezért aztán egy szerepet mindig elvállalok az évi tizenkét-tizenhárom bemutatónk egyikében. Sok nagysze­rű színész van a társulatban, régiek és olyanok is, akiket már én szerződtet­tem: a Nemzetiből, a Vígszínházból, a Madáchból is érkeztek művészek. - A színháznak viszont nincs állan­dó rendezője.­­Ahol olyan alkotók dolgoznak, mint Szász János, Zsótér Sándor, Nagy Vik­tor, Mohácsi János, Dér András vagy Bagó Bertalan, ott nincs szükség ar­ra, hogy a nevük mellé odabiggyesz­szük: „állandó” rendező. Örülök, hogy sok nagyszerű művész újra és újra elfo­gadja a meghívásunkat, és szeretném, ha ez a kör további kiváló rendezőkkel bővülhetne. El szeretném hívni - töb­bek között - Tompa Gábort az általa vezetett, európai hírű Kolozsvári Álla­mi Magyar Színházból. Vezető terve­zője, Carmencita Brojboiu nemrégiben először vendégeskedett magyarorszá­gi teátrumban - ő tervezte legutóbbi bemutatónk, a Most mindenki együtt díszleteit és jelmezeit. A darab egyéb­ként egy vidéki rézfúvós hobbizenekar­ról szól, ahol egy frissen érkezett profi zenész felkavarja az állóvizet, miután társai zenekarvezetővé választják, a malacbanda egyre jobban játszik. Le­lövöm a csattanót: az új főnöknek (szi­gorával együtt) mennie kell. - Érdekes darab, már csak a párhu­zamok miatt is. - Nyilvánvalóan, nem titkoltan miró­­lunk is szól: sok humorral és drámai­­sággal beszél a közösségi létezés kü­lönféle rétegeiről. - Hogyan lehet a Kecskeméten fo­lyó munkát a nagyvilágnak megmu­tatni? Budapestre buszokkal érkezik a közönség, na de Kecskemétre? - Sok bérletesünk van Budapestről­­ és Pest megyéből, Békésből, Csongrád­­ból, Szolnok megyéből, sőt még Zemp­lénből is. Emellett több előadásunk is „utazik” az országban: a pestiek legin­kább a Thália Színházban, a Klebels­­berg Kultúrkúriában vagy a Marczi­­bányi téren láthatják produkcióinkat. A Hangyaboly, úgy gondolom, itt, Kecs­keméten a legjobb, de „tájolunk” ve­le Dunaújvárosban vagy Kaposváron is. Emellett pedig sikerült megfordíta­nom azt a trendet, hogy Kecskemétről kevesen jártak színházba, inkább vidé­ki csoportok utaztak ide - most már a kecskemétiek körében sikknek számít, ha valaki színházba jár és bérlete van. - Sikeres színházat igazgat, számos rendezését láthatjuk, mégsem kapott több mint húsz éve állami kitüntetést. Nincs önben sértettség? - Nem a kitüntetésekért választottam ezt a hivatást, nem beszélve arról, hogy nap mint nap a közönség elismerése a legnagyobb kitüntetés számomra. In­kább azt sajnálom, hogy annak ellené­re, hogy évente több kecskeméti szí­nészt terjesztek fel állami kitüntetésre, kevesen kapnak díjat. Pedig kiváló te­hetségek alkotnak vidéken is. - Nemrég ünnepelte 60. születés­napját: milyen tervei vannak még? - Elfogadtam ezt a hatvan évet - nem úgy, mint az ötvenet, amiről hallani sem akartam. Furcsa, különleges érzés egyelőre: már nem focizom úgy, mint régen, de a munkakedvem nem csap­pant meg, sőt. Az utóbbi években érez­tem meg igazán, hogy a Jóisten vezet engem, a tenyerén élek. Lehetnek ter­veim, de jó érzés, hogy vezet. Azt sze­retném, ha a kecskeméti Katona egyre jobb színház lenne, egyre jobban tud­nám szolgálni a társulatomat és a kö­zönséget. Harmonikus családi és tár­sulati létezésre vágytam, és boldog vagyok, hogy meg is kaphattam. ■ »„Kecskeméten sikk színházba járni”

Next