Heti Válasz, 2013. november-december (13. évfolyam, 45-52. szám)
2013-11-28 / 48. szám
128 I1 WlllflH'-il I ! »AM. 48. SZÁM lim fi Ifi Hl I 2013. november 28. rést. Kötődöm a Vígszínházhoz, hiszen annak idején a Várkonyi nevével fémjelzett Vígben kezdtem a pályámat, de kötődöm például a Madách Színházhoz is, amely hosszú évekig szinte a második otthonom volt. Most pedig a kecskeméti teátrumhoz kötődöm ugyanekkora, ha nem még nagyobb erővel. - Ebben az évben a Vidéki Színházak Fesztiválját egy ősbemutatóval nyerték meg: a Kaffka Margit regényéből készült Hangyabolyt Dér András rendezte. - Kérdés, hogyan tudjuk ezt a sikert megfejelni. Az utóbbi időszakban sokan kiemeltek minket, és olyanokat mondtak rólunk, hogy mi vagyunk a XXI. század Kaposvárja. Figyelmeztettem a társulatomat: el ne higgyétek! Ez csak azt jelenti, hogy jó úton járunk - az út nagy része azonban még előttünk áll. Szeretném például elérni, hogy a kecskeméti Katona nemzeti színházzá válhasson. Szerintem egyébként minden vidéki teátrum nemzeti színház, de egyelőre csak öt intézményt emeltek ki ilyen módon. Remélem, sikerül bizonyítanunk: az egész nemzet büszke lehet arra, ami Kecskeméten folyik. A nemzeti színházzá válás első lépéseként létrehoztam egy balett-tagozatot jeles fiatal művészekkel, így mostantól többtagozatos színházként működünk. Évente bemutatunk egy-egy meseoperát is a gyerekeknek - színészeink jó része operai színvonalon énekel, tehát a harmadik tagozat felépítése sem elérhetetlen álom. Pályázati úton kértük egy gyönyörű, de rettenetes állapotban lévő századfordulós moziépület színházzá alakítását: a Kelemen László Kamaraszínház a következő évadot már a megújult épületben kezdheti. - Időközben a felesége, Sára Bernadette is a társulat tagja lett. - Természetesen nem azért lett a társulat tagja, mert a feleségem, hanem mert kiváló színésznő. Amikor idejöttem, úgy terveztem, hogy én magam nem fogok színpadra állni, más a feladatom. Egyre többször vontak azonban kérdőre: Pesten játszik, itt meg nem? Ezért aztán egy szerepet mindig elvállalok az évi tizenkét-tizenhárom bemutatónk egyikében. Sok nagyszerű színész van a társulatban, régiek és olyanok is, akiket már én szerződtettem: a Nemzetiből, a Vígszínházból, a Madáchból is érkeztek művészek. - A színháznak viszont nincs állandó rendezője.Ahol olyan alkotók dolgoznak, mint Szász János, Zsótér Sándor, Nagy Viktor, Mohácsi János, Dér András vagy Bagó Bertalan, ott nincs szükség arra, hogy a nevük mellé odabiggyeszszük: „állandó” rendező. Örülök, hogy sok nagyszerű művész újra és újra elfogadja a meghívásunkat, és szeretném, ha ez a kör további kiváló rendezőkkel bővülhetne. El szeretném hívni - többek között - Tompa Gábort az általa vezetett, európai hírű Kolozsvári Állami Magyar Színházból. Vezető tervezője, Carmencita Brojboiu nemrégiben először vendégeskedett magyarországi teátrumban - ő tervezte legutóbbi bemutatónk, a Most mindenki együtt díszleteit és jelmezeit. A darab egyébként egy vidéki rézfúvós hobbizenekarról szól, ahol egy frissen érkezett profi zenész felkavarja az állóvizet, miután társai zenekarvezetővé választják, a malacbanda egyre jobban játszik. Lelövöm a csattanót: az új főnöknek (szigorával együtt) mennie kell. - Érdekes darab, már csak a párhuzamok miatt is. - Nyilvánvalóan, nem titkoltan mirólunk is szól: sok humorral és drámaisággal beszél a közösségi létezés különféle rétegeiről. - Hogyan lehet a Kecskeméten folyó munkát a nagyvilágnak megmutatni? Budapestre buszokkal érkezik a közönség, na de Kecskemétre? - Sok bérletesünk van Budapestről és Pest megyéből, Békésből, Csongrádból, Szolnok megyéből, sőt még Zemplénből is. Emellett több előadásunk is „utazik” az országban: a pestiek leginkább a Thália Színházban, a Klebelsberg Kultúrkúriában vagy a Marczibányi téren láthatják produkcióinkat. A Hangyaboly, úgy gondolom, itt, Kecskeméten a legjobb, de „tájolunk” vele Dunaújvárosban vagy Kaposváron is. Emellett pedig sikerült megfordítanom azt a trendet, hogy Kecskemétről kevesen jártak színházba, inkább vidéki csoportok utaztak ide - most már a kecskemétiek körében sikknek számít, ha valaki színházba jár és bérlete van. - Sikeres színházat igazgat, számos rendezését láthatjuk, mégsem kapott több mint húsz éve állami kitüntetést. Nincs önben sértettség? - Nem a kitüntetésekért választottam ezt a hivatást, nem beszélve arról, hogy nap mint nap a közönség elismerése a legnagyobb kitüntetés számomra. Inkább azt sajnálom, hogy annak ellenére, hogy évente több kecskeméti színészt terjesztek fel állami kitüntetésre, kevesen kapnak díjat. Pedig kiváló tehetségek alkotnak vidéken is. - Nemrég ünnepelte 60. születésnapját: milyen tervei vannak még? - Elfogadtam ezt a hatvan évet - nem úgy, mint az ötvenet, amiről hallani sem akartam. Furcsa, különleges érzés egyelőre: már nem focizom úgy, mint régen, de a munkakedvem nem csappant meg, sőt. Az utóbbi években éreztem meg igazán, hogy a Jóisten vezet engem, a tenyerén élek. Lehetnek terveim, de jó érzés, hogy vezet. Azt szeretném, ha a kecskeméti Katona egyre jobb színház lenne, egyre jobban tudnám szolgálni a társulatomat és a közönséget. Harmonikus családi és társulati létezésre vágytam, és boldog vagyok, hogy meg is kaphattam. ■ »„Kecskeméten sikk színházba járni”