Népújság, 1989. július (40. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-29 / 177. szám
NÉPÚJSÁG, 1989. július 29., szombat Rambo vagy remete? Három hónapja él az erdőben, Erdőkövesden Fullasztó, párás trópusi hőség alatt liheg az erdő. A felhőszakadást követően minden átmenet nélkül ragyog fel a nyári nap, a felázott erdei úton ezerszínű lepkemiriádok lebbennek bágyadtan csizmám elől. A napsütötte, még párálló erdei tisztáson szakállas, barnára sült, izmos fiatalember fogad. Ruházata leginkább a dzsungelharcosok öltözékére hasonlít: terepszínű sort, könnyű vászoning, fején a Rambo-filmek homlokpántja. Kolbe Attila, akit Vitray Tamás januári „Teleferéjéből” ismerhettünk meg, harmadik hónapja él megyénk északi csücskében. Hogy pontosan hol, azt kérésére nem írom le. — így is túl sok ember jár erre! Nem akarok idegenforgalmi látványosság lenni... — mondja. — Mi adta az ötletet vállalkozásához? Egy évet eltölteni az erdőben, az erdőből élve: ez kissé „nagy fa” egy fejszének, különösen, hogy eddig városban élt!? — Egy könyv megírásán dolgoztam, afféle túlélési kézikönyvön. Barátaim nézegettek bele a meglévő anyagba, szerintük csak elmélet mindaz, amit leírtam. Úgy határoztam, egyéves itt-tartózkodásommal bizonyítom be a könyv gyakorlati alkalmazhatóságát, egyidejűleg „lektorálom” persze a kipróbálással a leírtakat. El kell árulnom: bár valóban városban éltem, de sosem szerettem a várost, így minden szabad időmet a természetben töltöttem. Húsz éve járom az erdőt, nagyon sok mindennel foglalkoztam már, de igazán tanulni mindig csak a gyakorlatban tudtam. Nos, most hasznosítom azt, amit eddig tanultam, és közben újra tanulok... — Ezt értem, de miért éppen egy év? Nem lesz ez sok egy kicsit? — Nézze, ennek a könyvnek télen — nyáron hasznosíthatnak kell lennie. A sajtóból szinte naponta, hetente értesülünk balesetet szenvedett, eltévedt turistákról, síelőkről, ítéletidőben a hegyekben rekedt autósokról. Jó néhányan el is pusztulnak, holott nem kellene: rendszerint csak egy apró fogás, például hogy tüzet gyújtanak, ez hiányzik az életben maradáshoz. Be kell bizonyítanom, hogy a természet nem az ember ellensége, nem a környezet, tehát az adott pillanat objektív körülményei, hanem az ember adottságainak hiánya, tehát a szubjektív szempontok okozzák az igazi veszélyhelyzetet. A nehézségek arra valók, hogy leküzdjük őket! Nos, hogy ezt miért így bizonyítom be? Ez kicsit olyan dolog, mint a szocializmusról könyvet írni: beszélünk róla, leírjuk, elolvassuk, de nem ismerjük, utólag még az is kiderül, soha nem is éltünk benne... Körbevezet táborán. Olivaszínű, kissé már megfakult katonai sátrak, kempingágy, kis asztal, összecsukható, parányi székek. Az egyik sátor könyvtárnak, dolgozószobának berendezve, az apró asztalon viharlámpa. Vízhatlan, dupla fedelű sátorban élelmiszerek: liszt, cukor, fűszerek, néhány konzerv. A sátrak fölé álcaháló feszül, árnyékot is ad, légy sincs alatta. Inkább hasonlít az egész valami katonai harcálláspontra, mint a „magyar Robinson” táborára. — Robinson... — legyint nevetve —, marhaság! Annak idején Vitray találta ki, aztán egyszerűen rajtam ragadt. Neveztek egyébként már mindennek, Tarzannak, remetének is... Se nem Tarzan, se nem Robinson, se nem remete. Egyszerűen csak egy kiegyensúlyozott, nyugodt, elégedett ember, aki végre életében először azt csinálhatja, ott és úgy, amit mindig szeretett volna. A természetben élni. A nyugalmát ugyan néhány apróság zavarja. Hívatlan látogatói voltak, távollétében megdézsmálták élelmiszerkészletét, ellopták kedves Hermes feliratú golfsapkáját, amelyet a vállalkozását támogató szövetkezettől kapott. Eltűntek szerszámai, pedig vállalkozásának alapja, hogy semmit nem pótolhat, csak az induláskor magával hozott felszerelést használja. Tudja, ki lopta meg, de legyint. Jobban bántja, hogy olyanok tették, akiket jó szívvel fogadott, vendégei voltak. Olyan emberek, akiket nem a szükség vitt rá... Vállalkozásába szinte minden „forgótőkéjét” belefektette, de támogatói nélkül még ez sem lett volna elég. Szerszámait a Hermes, ruháit az Egzotikum, felszerelése egy részét a hadsereg adta. A vetőmagvállalat, az Állami Könyvterjesztő segítette. — Milyen a kapcsolata az emberekkel? — Azt hiszem, jó. Eleinte féltek tőlem, nem ismertek. Vannak, akik az első pillanattól leplezetlen ellenszenvet tanúsítottak, ők tudták... Mikor volt feleségem nyilatkozott az Esti Hírlapnak, kajánul dörzsölték a kezüket, tücsköt-bogarat terjesztettek rólam. Ha tudnák, hogy a cikkben megjelentek olyanok, mint a tv-műsor (Fele sem igaz...), ha tudnák, hogy olyan ember nyilatkozata jelent meg, aki elhagyta gyermekét, munkahelyéről italozásai miatt kellett eljönnie, adósságot adósságra halmozott éveken keresztül — rögtön más lenne a gyerek fekvése... Egyébként barátaim is vannak szép számmal, sőt — abból van több! Az elmúlt hetek, hónapok időjárása erősen megviselte. A medárdi esőzés csaknem elmosta táborát, veteménye kirohadt, sátrai alján átnőtt a fű. De eszébe sem jut, hogy feladja! Naponta, kétnaponta lejár a faluba, postát, hírt vár kislányáról, otthonról. Otthonról? Ő már itt van otthon... D.J. A rendőrök kikérik maguknak, hogy már a táblákat is őrizzék... engedély A ’’Szedd magad! "mozgalom sajátos gyakorlatát kívánja megváltoztatni az Oklahoma Herald egyik hirdetése. Nevezhetnénk "Vedd magad!"akciónak is. Az előzmény: az amerikai állam több városában is különös gyűjtőszenvedély terjed, amely nem kis izgalomban tartja az autósokat és a rendőröket. Lopják a közúti jelzőtáblákat, így aztán megállnak az autók ott, ahol tegnap még tábla tiltotta ezt a szándékot, útvonalak minősülnek át egyetlen éjszaka, merthogy a stoptábla már valamelyik magángyűjtemény féltve őrzött kincse. Satöbbi. Az adófizetők a rendőrség kötelességét emlegetik, a rendőrök kikérik maguknak, hogy már a táblákat is őrizzék... És ekkor az egyik szupermarketlánc elhatározta, árusítani fogja a táblákat, ha már egyszer ilyen kelendő cikk hiányzik a piacról, íme, az árak: stoptábla 25 dollár, várakozni tilos jelzés 20 dollár. Ugyanennyi a sebességkorlátozást jelző tábla is. A tulaj optimista. NÉPÚJSÁG-HÉTVÉGE 7. Ötvösremekek a középkortól a XIX. század végéig Figyelemébresztő kiállítás nyílt a Nemzeti Múzeumban, a magyar és európai ötvösség kimagasló műveiből. A Nemzeti és Iparművészeti Múzeum páncélszekrényeinek mélyéből a kutatók azzal a céllal válogatták ki az évszázados, ritka műtárgyakat, hogy párhuzamba állítsák a múlt század folyamán, a régi stílusok formáinak felhasználásával készült műveikkel. A XIX. század, a historizmus korszaka csak újabban került az érdeklődés előterébe. (Bizonyos szempontból most is a stílusfelújítások korát éljük, csak ma nosztalgiának nevezzük.) A historizmus uralta a múlt század nagy részét. Ez a korszak Európában a nemzetté válás ideje volt, a sajátos nemzetmodell kialakításához a művészetek a múltba, a nemzet nagy történelmi korszakaihoz fordultak példaképekért. A kifejezési formákat erősen befolyásolta a gyorsan kibontakozó kapitalizmus gazdagodó polgárságának fényűzési igénye, ezért a műtárgyak megjelenésükben — a régi stíluselemek használata ellenére — koruk jellegzetességeit is tükrözik. A technikai kivitel magas színvonalú, semmivel sem maradt el az elmúlt korszakok vezető céhmestereinek színvonala mögött. Ez elsősorban a preaeraffaelitizmus hatása alatt Európa-szerte létrejött iparművészeti főiskoláknak és múzeumoknak köszönhető, ahol az ipariskolákkal együtt az iparos- és művészutánpótlást nevelték. A kor ötvösei mindent tudtak, amit a régiek, és örömük telt mesterségük gyakorlásában. Ezt a műtárgyak mellett a világkiállításokon nyert kitüntetések is fémjelzik. Csak kiváló anyagokat használtak, a selejt a kor iparosai számára éppoly ismeretlen fogalom volt, mint a céhek idején. A mesterségnek rangja volt, tíz oklevelet nem adtak ingyen. Persze a megrendelők is igényesek voltak, a rossz iparos vehette sátorfáját, mint az elmúlt századokban, amikor a céh a színvonal és a minőség érdekében állandóan megvizsgálta az eladásra készült munkákat. A látómesterek, a „minőségi ellenőrök” nagyon szigorúak voltak. A céhbélyeget csak abban az esetben ütötték a tárgyakra, ha azok minden szempontból kifogástalannak bizonyultak. Ha nem, figyelmeztették az ötvöst. Ha több figyelmeztetés sem használt, a tárgyat megsemmisítették. Végső esetben készítőjét a céhesmesterek sorából kizárták, ami teljes szakmai csődöt jelentett. A stílusváltozások a XIX. században a gyors információszerzés, a megnövekedett utazási lehetőségek, a szaklapok és kiállítások révén gyakoriak voltak. Erről tanúskodnak a kiállított tárgyak is. Meglepetés egymás mellett látni például a budai gótikus ötvösség híres remekét, a németjárfalvai úrmutatót, és Link István budapesti mesternek a század végén készült neogótikus úrmutatóját. A különbség a historizmus általános jellemzőivel jól összefoglalható. A század végén készült műremek még pompásabb, díszesebb, színesebb, mint a németjárfalvai — nem azt akarta utánozni. A gótika minden jellegzetességét egy művön akarta felvonultatni az ötvös, aki büszke volt tudására. A magas szintű figurális ábrázolás mellett az ötvöszománc nehéz műfajának szinte teljes példatárát alkalmazta a mérművekkel, csúcsíves fülkékkel, oszlopokkal gazdagon tagolt architektúrájú liturgikus tárgyon, melynek tetejére még egy Kálváriát is illesztett. Napjainkban újra divat minden, ami régi, különösen az iparművészetet uralja a nosztalgia. A feltételek azonban nagyon megváltoztak. Szériás és fél-kézműves technológiával ilyen magas színvonalú remekeket készíteni nem lehet, arról nem is beszélve, hogy a régi kézművesek mesterségbeli tudása is hiányzik. B. I. Kandalló óra (1810 körül) Egy összetört vénasszony titkai nyugosznak a bevakolt téglák között A Lili titka Az eredeti Lilla-házat Almásneszmélyen ma már csak fényképen láthatjuk. Az 1700-as évek végén épülhetett a Petőfi szülőházára erősen hasonlító kis házikó. Egykori lakója, Csokonai Lillája tette híressé a ma is sok rejtéllyel övezett épületet. Vajda Julianna 1798. március 30-án férjével, Lévai Istvánnal a komáromi lakodalom után Dunaalmásra költözött. Ekkor a ház Lévai István tulajdona volt, amely az 1933-ik esztendőig megőrizte eredetiségét. Ebben az évben ugyanis lebontották, megszűnt az épület, eltűnt az a szoba, ahol a múzsa idős korában másolgatta Csokonai verseit. A kegyetlen és szigorú döntés halálra ítélte a kis házat, ahova az emlékek ezrei kötődtek. 1802. február hónapban Csokonai Komáromban járt, és minden valószínűség szerint felkereste a már Lévai Istvánnét, és egy piciny könyvecskét ajándékozott neki, a következő bejegyzéssel: „Elfelejthetetlen Angyalom Vedd ezt a könyvet azzal a Szívvel, amilyennel ajánlom S emlékezz meg írójáról, Aki miattad siet a Halálhoz és akit Te hidegebben fogadsz mintsem érdemelné. Élj vígan! Csokonai. ” Kunszery Gyula e sorok írójához írott levelében a következőket jegyezte meg: „Mind e bejegyzések két dolgot igazolnak. Egyrészt, hogy Csokonai a szakítás után is valóban találkozott még egyszer a hajdani Lillával. Másrészt ez a találkozás éppen nem volt valami szívélyes hangulatú, s egymagában is cáfolja azt az irodalmi mendemondát, mintha valamiféle intimebb folytatása lett volna akár Komáromban, akár Dunaalmáson.” A látogatás helyét illetőleg azt írta továbbá Kunszery Gyula: „Miért ne kereshette volna fel a költő egykori múzsáját asszonyi otthonában is, ha csak éppen szinte kölcsönös megállapodás alapján szakítottak, de össze nem vesztek. A költő dunaalmási látogatása lélektanilag nem volt lehetetlen.” Ugyanezt erősítette meg Ferenczi Zoltán a századforduló elején: „Van olyan mendemonda, hogy felkereste Dunaalmáson.” Ma már egészen biztosan megállapíthatjuk, hogy a költő megfordulhatott Dunaalmáson, és nemcsak 1802-ben, hanem 1797-ben is, amikor kisebb-nagyobb megszakításokkal Komáromban tartózkodott. Vajdáéknak Almáson szőlőjük és pincéjük volt. Utóbbi eredeti állapotában ma is megvan. A néphit sokáig úgy tartotta, hogy Dunaalmáson felejtett a költő „csapot — és — papot.” Ez téves, mert ma már tudjuk, hogy Hajdúböszörményben történt az eset... 1805-ben meghalt Csokonai. A költő édesanyja fia halála után (pontos időt nem tudni) Dunaalmásra érkezett. Szerette volna látni azt a múzsát, akit fia verseiben oly gyakran emlegetett. A találkozás megtörtént, és amint Lilla unokaöccse, Vajda Elek írta: „az idős asszony megbékélve és megnyugodva hagyta el Almást.” Domby Márton, a költő egykori barátja 1806-ban Dunaalmásra látogatott, és a következőket írta: „Ő (Lilla) derék termetű, kinyílt homlokú s kellemesen interessáló (megnyerő) ábrázatú, meglehetősen magas, de már azon gráciából (bájaiból), melyekkel Csokonait megigézni hatalmas volt, sokat vesztett.” Domby Márton 1808-ban ismét megjelent Dunaalmáson, ugyanis ekkor az 1817-ben megjelenő Csokonai életrajzához gyűjtött anyagot, és ekkor a következőket jegyezte fel Lilláról: „Lilla tehát volt egy betsületes komáromi kereskedő, Vajda Péter úrnak leánya, most pedig Komárom mellett egy betsületes almási kereskedő, Lévai úrnak hitvese.” 1855 Lilla halála. A házikó utcára néző szobájában halt meg Csokonai múzsája. Második férjének segédlelkésze, Farkas Benő Hetényből Almásra sietett (valószínű: komppal kelt át a Dunán), és a halott szekrényében a Lilla-dalokat(!). Domby Márton Csokonai életrajzát és egy imádságoskönyvet talált. Utóbbit magához vette, és csak 1881. évben küldte el a Debreceni Kollégiumnak. A következőket jegyezte fel a könyv első oldalára: „Csokonai Lillája Imakönyve. Bizonyítom alulírott, ki ezt 1856. évben (1855 FM) Lilla szekrényéből vettem ki, Duna- Almáson, hol elhunyt, s el is van temetve, mint Lilla második férjének, nt. Végh Mihály Főesperesnek akkori káplánja. Farkas Benő, kocsi helv. hitv. lelkész. A debreceni Főiskola museumának küldetett 1881. évben.” Az öreg házban Lilla három papkisasszonnyal lakott együtt. Tudnunk kell, hogy ezeknek a hölgyeknek az édesapja, Barsi János eskette össze Lillát Végh Mihállyal 1844. április 17-én, Dunaalmáson. Lilla emlékeit nagy becsben tartották és halálukig megőrizték. A „kacatok” és egyéb tárgyak a padlásra kerültek, majd a ház lebontásakor onnan azokat egy ládába helyezték el a hagyománytisztelő kőművesek, és befalazták az újonnan épített (kultúr)ház alapjába. így mondotta ezt el e sorok írójának özv. Filipsz Józsefné, volt dunaalmási lakos, aki szemtanúja volt az „elföldelésnek”. A hely pontos megjelölésében lehetséges, hogy néhány métert tévedett, mert az óriási érdeklődéssel kísért feltárómunkánk nem járt eredménnyel. Mindenkit az érdekelt, mi lehetett a ládában? Özvegy Filipszné elmondása szerint: „levelek, versek, fénykép és pénz volt a ládában. „Kétségkívül, egy fiatal korában nagyon csinos, de idős korában egy összetört vénasszony titkai nyugosznak a bevakolt téglák között. A kiásott mély gödörből egyelőre csak súlyos kövek gurultak elő. Tavasszal azonban folytatjuk a további feltárómunkát — most már a technika segítségével. Akkor újra tájékoztatjuk az irodalomszerető közönséget. dr. Ferenczy Miklós