Hevesvármegyei Hirlap, 1903. január-június (11. évfolyam, 1-77. szám)
1903-01-04 / 1-2. szám
Eger, 1903. január 4, vasárnap. 1—3. szám* Tizenegyedik évfolyam. POLITIKAI EL V EL Y EST ARTALMU LAP. ELŐFIZETÉSI DÍJ: Vidékre postán vagy helyben házhoz küldve. Egy évre............................................ 12 korona Megjelent!; minden szerdán, pénteken is Vasárnap. Szerkesztőség hová a lap szellemi részét illető közlemények, valamint az előfizetési dijak és hirdetések küldendők. Fél évre ... Negyed évre Egyes számára 10 fillér. Egri Nyomda-részvénytársaság. Kéziratokat nem adunk vissza. Előfizetői felhivás! Lapunk immár a tizenegyedik polgári év számát viseli homlokán. A lefolyt tizedfél év bizonyságot tett arról, hogy lapunk képes az életre s joga van az élethez. Lapunk megindításakor részleteztük s időnként ismételtük annak programmját. Immár jól ismernek. Fölösleges volna ezúttal újból ismételni a többször megismételteket. Azok maradtunk, akik voltunk s azok maradunk, akik vagyunk. A minden irányban való függetlenség és liberalizmus vezérlő csillagaink. Jelszavunk : igazság és objektivitás. A hetenkint háromszor megjelenő lapnak előfizetési díja — vidékre postán, vagy helyben házhoz hordva. Egész évre ............... 12 korona Félévre.......................... 6 „ Negyedévre .............. 3 „ Egyes szám ára 10 fillér. Babocsay Sándor főszerkesztő. Dr. Barchetti Károly Dr. Pásztor Bertalan főmunkatárs, felelős szerkesztő. Magyar tudományosság. Arany Jánosnak felejthetetlen kijelentése volt az Akadémia egyik nagygyűlésén: „Csak az a tudomány virágzik igazán, a mely nemzeti alapon fejlődik s a nemzeti lélek tölti el.“ Oka volt, nagy oka volt Aranynak a kijelentésre. Akkor indult meg az bölcsen kritikainak nevezett irány a magyar történelemben, a mely összes nemzeti hagyományainkat, régi krónikáinkat tudákos és bárdolatlan koholmánynak hirdette. Mondáinkat tudákos hamisítványoknak, és rovásírásunkat olyan csalásnak, amit a zsidó nyelv betűivel vittek véghez valamelyik században. Emlékezzünk csak vissza Tuhutumn emlékére irt rovásírás nyomán támadt ádáz küzdelemre! Egymás hátára, egymás tetejébe állva, ordították a magyar tudomány képviselői, hogy magyar rovásírás nincs, sohase volt, régi magyar versek meg épenséggel nincsennek, ez mind-mind koholmány, csalás! Arra ugyan megdöbbentek egy kicsinyég, mikor bemutatták Tar Mihály uramat, ezt a becsületes földmívest, a kinek családjában firól fira szállott ez az irás-mesterség, bizonyságául annak, hogy igaz a régi tudósok abbeli állítása, mely szerint még a XVI. és XVII-ik században a nép közönségesen élt vele. Evvel természetesen tönkre ment a tudós uraknak az az állítása is, hogy a régi erdélyi templomok rovó feliratai tudákos emberek csalása. Bebizonyult, hogy a rovás irás élt és él mai napig s az a sok régi magyar tudós csak az igazat irta, az igazat mondotta, mikor ez Írást a nép közt elterjedt ősrégi maradványnak hirdette. Hanem a tudós gőg ekkor se hagyta magát. Bizonyítani ugyan semmit se tudott. Minek is? Manapság elég a kritika! Értsd rajta: Tagadj, ha tudós ember hírébe akarsz keveredni körömszakadtáig! Mivelhogy az egykori külföldi írók mit sem tudnak az ősmagyar írásról, olyan nincs, minthogy az egykori külföldi írók a magyart nyers húst evő, vérivó kanibáloknak festik, ez az igaz. A legújabb Panler-féle kritikai magyar történelem már meg is ajándékoz bennünket ilyenféle magyarokkal. Minden igaz, amit a külföldiek írtak a magyarról, semmi sem igaz, amit a mi régi krónikáink írnak. Vájjon egy későkori Pauler nem fog-e bennünket is a kanibálok közé sorozni, mert a füstölt kolbászt, a sonkát még nyersen is megesszük ? Évek óta felfelmerül az a nagy kérdés, hogy az abád-szumir néppel minden valószínűség szerint rokonságban vagyunk. A nyelv meglepő egyezése erre vall. Ez a nép ősrégi, babiloni műveltség megelőzője, teremtője volt, innen tőlük terjedt a tudomány a Nílus völgyére, onnan a görögökhöz ... Kinevették azokat, akik ebben az irányban foglalkozni kezdtek, hiszen meg vagyon írva, hogy a magyaroknak ott valahol a jeges tenger környékén halzsíros atyafisága van az eszkimók között. Fadrusz Jánosnak, az iparos emberből lett szobrásznak kell bebizonyítani a többi tudósok szégyenére, hogy a magyar műveltség ősrégi keletű. írások az egyptomi jegyekkel rokon, az ősi etruszk íráshoz hasonlatos, több mint négyezer éves lehet, amennyire a fenmaradt etruszk írásjelekből következtethetünk. Vajjon mit fognak erre mondani a mi tudósaink ? Bizonyosan azt, hogy az etruszk írás is koholmány, a régi kőfeliratokat is csinálták. De azt hiszem, ezentúl nem sokat fognak velük törődni. Be fogják látni, hogy az igazi tudományhoz hit, lelkesedés kell. Az a felemelő érzés viszi a tudóst előre, hogy egy nemzet szeme függ rajta, egy nemzet dicsőségének és életének alapjait rakosgatja . . . Ma száraz kivonatolásból áll a magyar történelmi tudomány (bizony kevés kivétellel a többi tudományágak is); leírják azt, amit mások írtak, le akarják törülni, kiirtani, amit a régi vad, tudatlan magyarok firkáltak, így aztán csak természetes büntetés, hogy Fadrusz szobrász szégyeníti meg őket, akiben van magyar lélek, lelkesedés . . . —®* POLITIKAI SZEMLE. Belföld. Az év utolsó napján, a tizenkettedik óra hatvanadik perczében végre sikerült a magyar és osztrák kormánynak megegyezésre jutniuk a kiegyezés dolgában. Ez a megegyezés persze még nem egyértelmű a kiegyezés létrejöttével. Ebbe még a két állam törvényhozásának is lesz kevés beleszólása. S azt hisszük, se innen, se túl nem fog simán menni a dolog. A megegyezés lényege és részletei még mindig ismeretlenek a közönség előtt. A kiszivárgó híreket a félhivatalosok azon melegében megcáfolják. Hogy a két kormány megegyezése ránk nézve előnyös lenne, azt senki sem hiszi ez országban. Széll Kálmán úgy nyilatkozott, hogy olyan csatából jött, ahol nincs győző és nincs legyőzött. Más szavakkal ez annyit tesz, hogy a mi jogos érdekeink diadalt nem arattak. Egyébként majd meglátjuk a medvét. A társadalmi osztályok. Talán az egész Magyarországban nincs még egy város, ahol annyira éles volna a határvonal a különböző társadalmi osztályok közt, mint éppen a mi városunkban. Ezek az élesen elosztott társadalmi osztályok pedig oly nagy számban vannak aránylag csekély népességű városkánkban, hogy valóságos nagyzolás volna erre a rendszerre a „kaszt-rendszer“ elnevezést pazarolni. Még klick-rendszernek is kicsi volna az a két-három családból alakult egyes „társadalmi osztály“, amely százával különzi el magától a rajta kívül álló világot. Pedig hát városunknak arisztokratái nincsennek. Történelmi nevezetességű családjai is alig vannak annyian, mint egy jókora gömörmegyei faluéi. A vagyoni arisztokrácziáról is anachronizmus volna beszélni, mert a város „leggazdagabbjai“ is éppen csak hogy jómódban élnek. Ebből tehát látható, hogy az úgynevezett „előkelő“ osztályt városunkban azok képezik, akik országszerte a középosztály alkotó elemei, vagyis a lateinerek, szőllő- és földbirtokosok és a kereskedők. Ezeknek tehát együttesen csak egy osztályt volna szabad alkotniok. Együtt és vállvetve kellene működniük társadalmi téren, együttesen kellene reprezentálniuk a város intelligencziáját. És e helyett mit látunk ? A lateinereket diplomájuk, vagy foglalkozásuk köre külön szakítja a többitől a társadalmi életben is. A megyei hivatalnokok elkülönzik magukat az államiaktól s a városiaktól. A szabad praxissal bíró egyének a