Hévíz, 1999 (7. évfolyam, 1-5. szám)

1999 / 1. szám - Laczkó András: Szopori Nagy Lajos iskolái (interjú)

LACZKÓ ANDRÁS Szopori Nagy Lajos iskolái Helsinkiben éppen hózápor volt, amikor leszállt a repülőgépünk. A vásárcsarnok üvegablakai mögött rövidesen megláttuk Szopori Nagy Lajost és feleségét, Vera asszonyt. Baráti szívélyességük feledhetetlenné tette a finnországi napokat. Olykor többórás be­szélgetéseink során csak annyit tudtam meg, hogy mindketten tanítottak Székesfehérvá­ron. Korábbi iskolákról nem esett szó. Pedig azok hatása kitörölhetetlen. Nemcsak a fo­gékony gyermeki lélek miatt, egy-egy történelmi pillanat is azzá­­ megőrzendővé­­ teszi az iskolás éveket. - Először arra vagyok kíváncsi: hogyan és mikor kerültél kapcsolatba az iskolával, milyen volt az iskola megítélése a családodban, s kaptál-e segítséget első iskolai lépé­seidhez? - Az én iskolához való viszonyom annyira egyedi, sajátos és szabálytalan, hogy azt már-már mint extremitást kellene tálalni. Apám felekezeti (evangélikus) elemi népisko­lai tanító volt a kétszázhetven lelkes Sopron megyei Alszoporon, ahova néhány szomszéd község evangélikus gyerekei is átjártak, s én tulajdonképpen eszmélésemtől kezdve ott­hon is az iskolában éltem. Az L alakú épület udvar felé hátranyúló szárnyában volt tudni­illik a tanítólakás, az utca felőli oldal egyik felében pedig a tanterem, amelyet a bejárati folyosó választott el a lakástól. Ahányszor kimentem az utcára vagy onnan bejöttem, ne­tán az udvarról begurult labdámért beszaladtam erre a folyosóra el kellett mennem a tan­terem előtt, amelynek csukott ajtaja mögül kiéreztem az olajozott padló szagát. Apró gye­rekként önálló bejárásom persze délutánonként se volt oda - viszont ötéves koromtól apám egyszer-egyszer megengedte, hogy - természetesen „rendesen viselkedve” - beül­jek valamelyik padba az iskolások közé, a hosszú szünetben pedig többször is szaladgál­hattam, játszhattam az udvaron a „nagyokkal”. Mindezeken túl az alapszituációhoz tarto­zik az is, hogy a családban a tudásnak, a tanulásnak, az iskolának a kitüntetett respektu­­sát szívtam magamba, így azután egyre türelmetlenebbül vártam az iskolába kerülés ide­jét. -Az ilyen nagy várakozások után menetrendszerűen szoktak jönni a csalódások, kiáb­rándulások. Nálad hol és mikor jöttek? - Most Téged és az olvasót együtt kell kiábrándítanom, ugyanis nem jöttek. Vagy ár­nyaltabban fogalmazva: úgy igazán sohase jöttek. Szerencsém volt az iskoláimmal: gyen­ge pedagógussal természetesen volt találkozásom, rossz iskolával azonban nem. Apám osztatlan elemi népiskoláját ma,­­érett fejjel úgy tudom jellemezni: az elemi is­

Next