Hidrológiai Közlöny 1973 (53. évfolyam)

8. szám - Dr. Vágás I.: A Tisza szegedi árvízi hozamai

370 Hidrológiai Közlöny 1973. 9—10. sz. A Tisza szegedi árvízi hozamai Dr. VÁGÁS ISTVÁN, a műszaki tudományok kandidátusa A szegedi árvízi vízhozamok meghatározása igen lényeges, ugyanakkor azonban mindig meglehető­sen sok vitára alkalmat adó feladat volt. A legfőbb problémát az okozta, hogy a Tisza növekvő tető­zési vízszintjei nyomán ismételten igyekeztek az akkor érvényesnek tekintett vízhozamgörbét ki­egészíteni, vagy javítani, és azután ez a javított vízhozamgörbe is ellentmondásba került a követ­kező nagy árvíz tényadataival. A Tisza Szegednél még minden számára felállított determinisztikus hidrológiai kapcsolatot felborított, és azokat ter­mésztesen a nagy árvizek időszakában borította fel, olyankor, amikor pedig a legnagyobb szükség lett volna alkalmazásukra. Ez történt 1970-ben is, de az elmúlt időszakok tapasztalatai ennek bekö­vetkezését egyáltalában nem teszik meglepővé. I. Egyes történelmi előzmények A szegedi vízhozam-probléma kezdetei csaknem egy évszázados múltba mutatnak vissza. Az 1886-ban meg­alakult Vízrajzi Osztály első feladatai közé tartozott, hogy a Tisza-szabályozás következményeiként felme­rült hidrológiai és hidraulikai kérdéseket tisztázza, s ez­által a folyó várható viselkedését is körvonalazza. Siet­tette ezt a munkát az 1879-i, Szeged pusztulását okozó áradás, továbbá siettették még a másutt sok kárt okozó 1881 és 1888. évi nagy tiszai árvizek is. Ezekben az években végeztek először olyan vízhozam méréseket és mérés sorozatokat a Tiszán, amelyek rendszerességük­nél és pontosságuknál fogva alkalmassá váltak a to­vábbi tudományos és gyakorlati értékelésekre. A Vízrajzi Osztálynak —­ egyébként nagy gondos­sággal és a kor színvonalán végrehajtott — tiszai méré­seit az első súlyosabb kritikák éppen Szegedről, Timon Béla mérnök részéről érték. Timon Béla ugyanis kimu­tatta, hogy az akkoriban meghatározott szegedi vízho­zamgörbe és a Szeged alatt 109 km-rel meghatározott törökbecsei vízhozamgörbe használata útján az 1888. évi árvízre kiszámított tározott vízmennyiség adatok és a mért vízhozam adatok kölcsönös ellentmondásban álla­nak. A könyvében és cikkeiben súlyos kritikát gyakorló szerző egyébként a meglevő vízhozamgörbéknek azok alapadatai szerinti olyan javítását sem tudta elképzelni, amellyel a felfedett ellentmondásokat ki lehetett volna küszöbölni [5]. A kritika nyomán annak idején olyan súlyos tollharc fejlődött ki Timon Béla, valamint a Vízrajzi Osztály, el­sősorban Péch József, az Osztály akkori vezetője között, amely még a személyeskedésbe hajló, éles kifejezéseket sem nélkülözte. Péch úgy vélte, hogy a kritikus „pri­mitív fogalmakat árul el a hydraulika terén". Timon Béla viszont olyan korcsmáros eljárásához hasonlí­totta a Vízrajzi Osztály számításait, amelyik 500­­ bor­ból 900-at árult ki, tekintve, hogy az említett Tisza­szakaszban összesen 500 millió m3 víz fért el, viszont a Vízrajzi Osztály akkori számításai szerint 900 milliónak kellett ott csupán az 1888. évi árvíz tetőzése időszaká­ban tárolódnia. A számítás alapja az volt, hogy a szegedi tetőző vízhozamot az Osztály 3560 m3/s-nek adta meg, a törökbecseit 3003 m3/s-nek, míg a titelit (Törökbecse alatt 62 km-rel) 2656 m3/s-nek [5]. A nagy különbözetet valóban nem lehetett a tárolódással magyarázni; elpá­rolgással, vagy elszivárgással még kevésbé. A Vízrajzi Osztály kezdetben élesen utasította vissza a munkáját ért támadásokat, és megpróbálta a kifogásolt eredmé­nyeket tudományosan megmagyarázni. Ezek a magya­rázatok azonban a vita során egyre erőltetettebbekké váltak, hiszen az alap-ellentmondásra — a tárolt víz­mennyiség irreális adataira — kielégítő magyarázatot aligha lehetett találni. A Vízrajzi Osztály egyik-másik hozzászólásában még annak gondolatát is felvetette, hogy az áradás során a két tiszai szelvény között tárolt vizet azon a címen szá­mítsa annak többszörös értékével, mivel az mozgásban volt. A mozgó víz vizsgálatában különbséget igyekezett tenni a mederben folyó víz, illetve a hullámtéren időző víz térfogata között. Timon Béla itt azonban rámutat­hatott, hogy a víz által elfoglalt „férő", más néven ,,űr­fogat" mozgó, azaz benne cserélődő víz esetén is csak egyszeres értékében számítható. A határoló szelvénye­ken befolyó, ill. kifolyó vízhozamok különbségének és a rájuk vonatkozó időszakoknak szorzatából származó tá­rolt vízmennyiségnek, más oldalról pedig a meder geo­metriai méreteiből adódó áradási, vagy apadási térfo­gatoknak egyenlőknek kell lenniök, és a tároló térfogat kialakításában a víz sebességeloszlásának, áramló, vagy pangó voltának nem lehet semmi szerepe. A hosszas viták és fenntartások ellenére — mint ez a későbbiekből kitűnik — a kritika lényeges pontjai mégis célba találtak, mert a Vízrajzi Osztály először is megállapította, hogy a Tiszán a felszíni úszós mérések­ből nem lehet a teljes szelvény vízhozamára következ­tetni, másrészt pedig rámutatott, hogy a forgószárnyas, teljes szelvényre kiterjedő mérések pontossága 5% hiba­határt mindenkor lehetővé tesz [4]. Mint minden valós kritika nyomán, amit a megbírál­tak kénytelenek voltak a presztízs­mentés mellett is valamilyen formában megfogadni, végül olyan kérdé­sek is megoldódtak, amelyekre kezdetben a vitatkozó felek egyike sem gondolt. Mint ahogy Korbély József [4] leírja: „... a Vízrajzi Osztály munkaprogramját a Timon-féle támadás egészen megzavarta. A következő években ugyanis ahelyett, hogy a Tiszának és mellék­folyóinak a víztömegét közelítőleg meghatározta volna a Vízrajzi Osztály, nem sajnálva időt és fáradságot, ab­szolút pontosságra törekedett, és a vízhozamméréseit olyan precizitással hajtotta végre, hogy a külföld fi­gyelmét is magára vonta és osztatlan elismerését ki­érdemelte." Az 1895—1898. években Szolnok fölött, Tiszapüspökinél és a környéken végzett méréssorozat mutatta ki először az árvízi hurokgörbe létezését, vagyis azt az érdekes jelenséget, amelyből kitűnik, hogy a víz­állás és a vízhozam nem egyértelmű függvényei egy­másnak és a Tiszán ugyanannál a vízállásnál áradáskor 30—40, sőt 50%-kal több víz is lefolyhat, mint apa­dáskor. A Tisza hidrológiája —­ a folyó kis esésénél és heves áradásainál fogva — kétségtelenül eltér más fo­lyókétól, és jelentős egyéni jellemvonásai vannak. Mondhatnánk talán azt is, hogy az ilyen kifejezett ár­vízi hurokhatás a magyar folyók különlegessége, köze­lebbről: a magyar Nagy-Alföld folyóié, ezen belül pedig döntően a Tiszáé. Azok a vízimérnökök, akik nemzedékeken át a deter­minisztikus szemléletben nevelkedtek, megpróbálták a vízhozamgörbét „rehabilitálni", és az árvízi hurokha­tás felfedezése után úgy módosították álláspontjukat, hogy az egyértelmű vízhozam-vízállás összefüggést csak a tetőző — alsó és felső tetőzésű — vizekre tar­tották fenn. Ez a fenntartás kétségtelenül közelebb ál­lott a valósághoz, mint annak feltételezése, hogy mind­egyik vízhozam egyértelmű kapcsolatban áll a hozzá­tartozó vízállással, és ha közelítés is maradt a vízhozam görbe, igen jó, sőt hasznos közelítés maradt. Jó közelí­tés volt, mert a tetőző értékekből származó mérési pon­tokat már rendszerint ki lehetett egyenlíteni egy görbé­vé és a kiegyenlítési eltérések azonos nagyságrendűek voltak a vízhozammérés pontosságával. Hasznos köze­lítés is volt az így meghatározott egyértelmű vízhozam­görbe, hiszen ezáltal ott is meg lehetett határozni a víz­hozamokat, ahol csupán vízállást mértek, és ezzel a mód­szerrel vethették meg többek között a vízkészletgazdál­kodásnak és a sok célú hidrológiai statisztikának is az alapjait. Talán abba a túlzásba esett a későbbiekben a műszaki gyakorlat, hogy sokáig annyira realitásnak tet­ t Alsótiszavidéki Vízügyi Igazgatóság, Szeged.

Next