Hirlap Naptára, 1948
Kertész Róbert: A szabadságharc Jókai szemével
KERTÉSZ RÓBERT: A SZABADSÁGHARC JÓKAI SZEMÉVEL Történelmet írt-e a „nagy mesemondó“? Álomvilága színes szálaiból szőtte regényeit, nevelője volt-e nemzetének, vagy csak ábrándos kedélyű nagy mágusa a szavaknak — puhán félrehúzódó polgár, vagy hitvalló bátorsággal kiálló férfi s a szabadságharc után, amikor Kemény Zsigmond és követői az önostorozó vád meaculpázó keserű kelyhét nyújtották a nemzetnek, mit tett Jókai: csupán legendák tarka mesevilágába csábította-bódította az olvasó nemzedékeket? A költő, akinek szeme mélykék volt, mint a romantika titokzatos világának színe, többet tett: meglátta a valót és amit írt, az történelem . .. Jókai, a hős Mikszáth Kálmán, aki a tanítvány hűségével közeledett Jókai alakjához, biztos ujjal rámutatott a szabadságharcra és március tizenötödikére. „Ez volt Jókai pályáján a legfontosabb fordulópontra, ekkor lépett ki a komáromi márványoszlopos, tornácos úriház polgári biztonságából, az álmodozásból a realitásba s a „két legkomolyabb valóság", a szerelem és a háború jóvoltából itt kell szembenéznie az élettel. Mese vagy történelem? A Jukai-kép és Jókaikérdés egyik legszellemesebb mai vizsgálója, Sőtér István, így ad választ: „A hősi életformát, amit fiatal korában magáénak vallott, Petőfi alakjában mítosszá emelte, a szabadságharcból legendát csinált“. De ugyanakkor Jókai maga is hős volt a márciusi napokban, hiszen valósággá vált számára mindaz, amiről csak egy forradalmár költő ábrándozhatott. Később is a saját személyében vállalta a kalandot, a veszedelmet, a kockázatot, amelylyel hősei oly könnyedén néznek farkasszemet. S még a harctér mögötti Debrecenben is legalább anynyi személyes bátorságra volt szüksége, mintha Erdélyben harcolt volna Petőfi és Bem oldalán. Helyt kellett állnia olyan politikai bonyodalmakban, amelyekben igen könnyen becsületét és életét veszthette volna. „Móric, te félsz!“ — mondta állítólag Laborfalvi Róza, az élesszemű feleség, amikor Jókai a harctérre akart menekülni a politikai égbolton gyülekező viharfelhők elől. S ebben a megjegyzésben mély bölcsesség rejlett... Regény, vagy valóság? Valóságot és történelmet írt a kékszemű költő, amikor a „Csataképek“ ódáit vetette prózában papírra, amikor ossziáni hangon dalolt férfiakról és fenevadakról, hősökről és ördögökről. Valóságos rémdráma mázsás súlyú szavai döngenek a „Bárdy-család“ tragédiájában — démoni tűz lángol a „Vörössipkás“ perzselő fejezetében — kísérteties és hátborzongató a „heute rot, morgen tot“ („ma még piros rózsa, holnap fehér halál“), szójátékra felépített elbeszélés... Hősiesség, vértanúság, természetfeletti mitmikus elemek kapcsolódnak megrázó csatajelenetek hatalmas freskóihoz a „Kőszívű ember fiai-ban. ..Most már a romantikus nagyzenekar minden hatását túlszárnyaló páthosszal festi alá a királyerdei ütközet képét, a szabadságharc hőseit a stílus viharzó trombitaharsogása ünnepli. Baradlay Richárd és Palvicz Ottó párbaja mámorosan dicsőít egy véres, pazarló katonaeszményt. Az ódás hangnemet nem lehet már fokozni, a képzelet és szenvedély véresre ostorozott paripái az irodalmi kifejezés legmagasabb akadályainak rugaszkodnak