História 1979
1979 / 3. szám - DISPUTA - BEREND T. IVÁN - GÁBOR PÁL - GLATZ FERENC - JANCSÓ MIKLÓS: A kortárs magyar film és a történelem
torizmusnak, mint ahogy mi, történészek vélni szeretnénk. Ami a magyarországi alkotó értelmiséget napjainkban foglalkoztatja, az nem a történelem, hanem politikai, gazdasági, erkölcsi, közéleti kérdés. A hatvanas években azért hódítottak és hódíthattak teret a történelmies filmek, mert akkoriban az alapvető társadalmi kérdések kevésbé radikálisan merültek föl — legalábbis a mai helyzethez képest. És az akkori filmek, amelyek túlnyomórészt parabolák voltak, képesek voltak kimondani olyasmit, amit az akkori irodalom vagy az akkori szociológia nem tudott kimondani. Mára alapvetően megváltozott a helyzet, mert a legutóbbi évtizedben rendkívül erőteljesen radikalizálódott a közgondolkodás. Ami a hatvanas években őrült merészség volt, azt most a madarak is csiripelik. Ezért úgy érzem, a történelmies filmnek bealkonyult. Napjainkban sokkal jellemzőbb az a történelmi filmtípus, amelyet elsősorban Kovács András művel. Az analitikus film mostanában előretört, jó példa erre a Ménesgazda és az Októberi vasárnap iránti érdeklődés. Persze, az efféle közelítésmód jár némi veszéllyel. Ezekben a filmekben a rendező a legnemesebb értelemben vett felvilágosításra vállalkozik, csakhogy ilyenformán a dolgok sokrétű bonyolultságát kevésbé tudja visszaadni. Ha beülök, mondjuk, a Ménesgazdához — amely egyébként nekem nagyon tetszik —, akkor akaratlanul is arra figyelek, hogy abból, amit én az ötvenes években tapasztaltam és amit történészként az ötvenes évekről tudok, hány százaléknyit ismerek fel a filmben. Ha legalább harminc százaléknyit, akkor már örülök és boldog vagyok. Aki az adott kort kevésbé ismeri, az akár revelációnak is tarthatja ezeket a kétségkívül hatásos és művészi igényű ismeretterjesztő filmeket; aki viszont ismeri, sőt, jól ismeri az ábrázolt korszakot, az nem föltétlenül tartja revelációnak. A kérdés tehát az, hogy az úgynevezett analitikus film adhat-e érdemlegesen újat? Lehetőségei nyilvánvalóan vannak, a történelmi valóság többrétű elemzése azonban még kísérleti feladat. Es látomás joga GÁBOR PÁL: Ennél az asztalnál, tudósok ülnek együtt olyan emberekkel, akik alapvetően nem tudományos beállítottságúak, hanem rekreálnak, vagyis újraalkotnak valamit. Ez azt jelenti, hogy a valóságábrázolás két, teljesen ellentétes attitűdje szembesül itt egymással, még akkor is, ha a végeredmény és a cél természetesen közös. A történészek és a filmesek is ugyanazt akarják: megmagyarázni a lét értelmét, értelmezni azt, amit csinálunk. Akár passzéban, akár prezentben. Egyet azért szeretnék hangsúlyozni. Azt, hogy a film bármennyire is kollektív úton létrehozott mű, mégiscsak egyéni művészet. Mert akármiről beszélünk, jelenről vagy múltról, közlendőnk személyes látomás. És én vállai magam egyéni látásmódját, tartalmazza az indulataimat, a »■ 'etemet, a felkészültségemet, ο‹.' : ténelmi ismereteim esetleges javát is. RÓZSA JÁNOS: — Amikor filmet kezdek csinálni, mindig azzal áltatom magam, hogy most mai dolgokról fogok hangosan gondolkodni. Nekem eddig eszem ágában sem volt történelmi filmet készíteni, aztán mégis úgy sikeredett, hogy két olyan filmem is van, amely nem ma játszódik. Én minden filmet történelminek tartok, mert húsz év múlva az is történelmi lesz, amit ma csinálunk. Már csak azt kellene eldönteni, hogy melyik az, amelyik hitelesen ábrázolja a valóságot: képes indulatokat kelteni és állásfoglalásra kényszeríteni? Úgy gondolom, azok a filmek mozgósítanak igazán, amelyekben az emberek saját szintjükön élik meg a saját világukat. Vagyis nem a rendező vagy az író, tehát egy külső személy tologatja őket. Ha ők maguk élnek, akkor ráismerek a korra. A nem ma játszódó filmekben is az volna az eszményi — én ezzel próbálok kísérletezgetni —, hogy a szereplők csakugyan a maguk szintjén éljék meg a kort, ne a későbbi tapasztalatok ismeretében vagy a ma ismert tanulságok tudtával. Ha nem rontjuk el nagyon a filmet, akkor a figyelmes néző levon bizonyos következtetéseket, párhuzamokat vagy ellentéteket állít fel, esetleg föltárja a mai valóság múltba nyúló gyökereit. BEREND T. IVÁN: Nem osztom azokat a nézeteket, hogy (a kalandfilmen kívül) nincs is igazán történelmi film, vagy hogy minden filmet történelminek tekinthetünk. Általános erkölcsi, filozófiai, egyszóval társadalmi problémákat — legyenek azok a múlthoz tartozóak, vagy nagyon is jelenbéliek — a történelemben vizsgáló filmek igenis történelmi filmek és ez érvényességüket,a művészi felelősségüket is meghatározza. A történelemhez forduló művészek közül Jancsó Miklóst a hatvanas években is jellemezte — és elsősorban őt jellemezte —, hogy nem annyira a történelem tanulságait akarta vizsgálni és bemutatni, mint inkább bizonyos tanulságok történetét. Absztrakt kérdéseket feszegetett a Szegénylegényekben, a Fényes szelekben, más vállalkozásaiban. A teljesen absztrahált társadalmi, politikai, erkölcsi, emberi kérdéseket múltbeli közegben elemezte. Véleményem szerint ilyen értelemben azóta sincs változás művészetében. Az már más kérdés, hogy filmjei menynyire sikerültek a hatvanas években, s mennyire sikerült a Magyar rapszódia vagy az Allegro barbaro, most a hetvenes évek végén. Úgy vélem, utolsó két művének történelemfelfogásával lehet és kell is vitatkozni. Természetesen nem a történelmi tényekkel vitatkozom. A baj szerintem az, hogy a Magyar rapszódiában végső absztrakció gyanánt az, a történetfilozófiai tétel jelenik meg, aminek kulcsszava — el is hangzik — a „fehér jakobinus". Fehér radikalizmus, persze, van, de jobboldali, fehér jakobinizmus nem létezik. Gyanítom, két elementárisan különböző dolog keveredik itt össze s ez nem szolgálja a szemlélettisztítás ügyét. GÁBOR PÁL: Ha szabad egy kicsit leszállnom az elvi vita magaslatáról, s egy-két gondolat erejéig a szerény alkotó mesterségbeli problémáira terelhetem a szót, akkor elmondom, hogy én az Angi Verában egyáltalán nem akartam kibontani az úgynevezett személyi kultusz, a Rákosi-kor tényezőit. Egy emberi lélek drámáját akartam megrajzolni. Más kérdés, hogy ez a lélek magában hordozta azokat a komponenseket, amelyeket a történészek tudományosan elemeznek és összeraknak. Sőt, hogy azt az „átkozott” felvilágosítást is fölvállaljam — mert fölvállaltam —, az Angi Vera elé csináltam egy dokumentumfilmet. Az 1948-as híradókból, az összes anyag feldolgozása után, a fordulat évéről, egy olyan montázst készítettem, amelyben már volt egy történelemszemlélet, bocsánatot kérek, az enyém. Ez a szemlélet egyéni, olyannyira az, hogy néhány kritikus túlságosan is indulatos látomásként fogta fel. Én mindenesetre arra törekedtem, hogy a néző szembeállítsa egymással két filmemet: az egyikben feldübörög a történelem nagy úthengere, a másikban pedig kibontakozik egy emberi portré. Úgy, ahogy a történelem lebomlik és megjelenik az egyénben. GLATZ FERENC: — Gábor Pál az Angi Verából valóban nem történelmi filmet akart csinálni, hanem inkább egy emberi lélek történetét akarta megrajzolni. De az, hogy a moziban ülő érdeklődő egy emberi lélek, egy ember szempontjából nézi az adott történelmi közeget, azt jelenti, hogy az a film eleve mást hordoz társadalom- és történelemszemléletében, mint például az ötvenes években készült filmek. Érdemes volna eltűnődni: vajon az ötvenes években elképzelhető lett volna, hogy a rendezők olyan tépelődő embereket, olyan sorsokat és kiszolgáltatottságokat vigyenek be alkotásaikba, mint Gábor Pál az Angi Verába? A válaszom: egyértelmű nem, így játszik egybe jelenszemlélet és történetfelfogás... KOVÁCS ANDRÁS: Társadalmi szükségszerűség hozta létre azt a helyzetet, amelyben a jelent a történelemhez fordulva elemezzük. Ezt a szükségszerűséget mindenekelőtt az váltotta ki, hogy — a beszélgetés kezdetén Glatz Ferenc valahogy így fogalmazott —a politikai nyilvánosságot a magyar társadalom az elmúlt 150—200 évben nem nagyon kapta meg, ezért a politikai közgondolkodás leszorult a historizált jelképekbe: Szent István jogarába, Kossuth szakállába, Petőfi lobogójába. Csak egy példát. Ott voltam a III. Richárd bemutatóján, 1955-ben, amikor minden öt percben tízperces taps volt. A színészek maguk mondták, hogy nem értik a dolgot. Básti kijött, egy összekötő szöveggel, amit Shakespeare mester odatett, amelyik bizonyos információt adott. Az előadás előtt törték a fejüket, kihúzzák, ne húzzák ki, gondolták, benne hagyják. Kiderült, hogy minden mondat után őrült taps. Aztán a darabot levették a műsorról. Farkas Mihály mondta Major Tamásnak, hogy bocsánat. Rákosi elvtársat mégsem kellene kritizálni. 24 Fekete dobozok JANCSÓ MIKLÓS: — Hadd beszéljek most már magamról. Az én történelmi filmjeim — amelyeket Hernádi Gyulával és más barátaimmal, meg történész-szakértőkkel készítettünk — kényszerű történelmi filmek voltak. Emlékszem rá, a Szegénylegényekbe